:::... Tizennyolcadik felvonás ...:::

Üdv!

Sok minden fog történni, jó kikapcsolódást! ^^

Közben megtaláltam a legpasszolóbb képet is... Te melyiket választod?

Ölel,

Svea

*

Mélyen beszívom, és hosszan kifújom a levegőt. Ezt elég sokszor elismétlem, igyekszem hasznosítani a már kissé beporosodott agykontrollomat. A visszatérés eddig nem hoz túl sok sikert, nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy tegyek egy lépést előre. Előre, ahol ott vár rám minden, amitől valójában rettegek. Gondolatban ordítozom magammal, hogy ne legyek már ennyire beszari, mit vagyok úgy oda, de még ez sem bírja mozgásra a lábamat. Strázsálok egy helyben, arra várok, hogy megjöjjön a bátorságom. Most nincsenek nyugitabik, kényszerbogyók, most már csak én vagyok. Én, és az agyam, meg a félelem, ami benne generálódik. Be, ki, be ki, lélegzetek sokasága, és mégsem kerülök közelebb, egy centiméterrel sem.

– Jól vagy? – hallom meg az ismerős hangot. Hah! Ezt a kérdést. Hogyan lehetne valaki ilyen nyomorult helyzetben jól? – Mondd, mit csináljak!

Ránézek Robinra, és arra gondolok, azt szeretném, ha végre befogná, de nem mondom ki hangosan. Újra a Nissanja felé fordulok, és a kertünkből nézem a behemót járgányt. Mit csináljak, hogy ne gyökerezzen földbe a lábam a félelemtől? El fog ez múlni valaha?

– Oké – közli végül, és bemegy a házba, magamra hagy.

Már összepakoltam mindent, amire a suliban és a koleszban szükségem lesz, csak ki kell hordani őket. Elmegyek itthonról, bár még nincs vége a nyárnak. Visszahúzok a nagyvárosba, ám egyelőre nem a koleszban fogok lakni. Egy hétre befészkelem magam Robin hálószobájába, amíg nem kapom vissza a Path-tel közös lakrészemet a kollégiumban. Eleinte őszintén tiltakoztam az ötlet ellen, egyenesen kivert tőle a víz. Aztán eltelt két nap, és kezdtem megbarátkozni a tervvel. Hiszen csak egy hétről van szó, ami nem sok, és már rendben vagyok annyira, hogy boldoguljak a családom támogatása nélkül is. Fizikailag szinte a régi vagyok, lelkileg sosem leszek. Minden és mindenki azt az üzenetet küldi felém, hogy ideje indulnom. Nem miattuk, magamért. Eljött az ideje, hogy folytassam azt, ami majdnem két hónappal ezelőtt megszakadt. Újra élnem kell. Normálisan.

Összeszorítom a szememet, és érzem, felesleges lenne tovább húzni az időt, hiszen készen vagyok. Legyűrni nem tudom a félelmet, de megpróbálhatok felülemelkedni rajta, mert így léphetek csak tovább. Visszamegyek én is a házba, ahol mindenki az étkezőben vár, az asztal körül ülnek, és fagyis kelyhekből falatoznak. A legnagyobb és legpirosabb apué, ez jellemző rá.

– Rendben vagyok – mondom, és rájuk mosolygok. Így akarom érezni.

Már túlestünk a beszélgetéseken a távozásommal kapcsolatban. Megígértem nekik, továbbra is rendszeresen telefonálok és e-mailezek, ezen kívül normálisan eszem majd. Robin maga biztosította a szüleimet, hogy erről személyesen fog gondoskodni. Csak a szememet forgattam, ahogy hallgattam az ígérethalmazát. Na, meg tudod mikor...

Így a szeretteim most csak bámulnak rám nagy, szomorú szemmel, én meg azt sem tudom, kire nézzek, hogy ne bőgjem el magam. Sírtam már annyit ezen nyáron, amivel három feszített víztükrű, gigaméretű medencét meg lehetne tölteni.

– Köszönök mindent – ölelem meg először anyut, aztán aput, és végül Ronnie-t. Ő fog hiányozni a legjobban, azok a csajos traccspartik, amiket csaptunk, és a sok fecsegés Channing Tatumről. Megszakad a szívem, ahogy nézem a családomat. Nehéz hetek állnak mögöttünk, de eredményesek is. Sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz, és éppen emiatt esik olyan rosszul elmenni.

Bepakoljuk a cuccaimat a kocsi csomagtartójába, és még egyszer a szeretteim felé fordulok, hogy búcsút intsek.

Tagadhatatlanul remeg a térdem, amikor beszállok az autóba. Vagy húsz másodpercig babrálok csak a biztonsági övvel, mert már a kezem is rákezd. Robin elindul, és én utoljára visszapillantok az egymás mellett ácsorgó trióra. Kiintegetek nekik az ablakon, Robin dudál, de már csak homályosan látom őket a könnyeimtől.

– Minden oké lesz, S. Hidd el nekem – kacsint rám oldalról.

Ha így mondja, még azt is beveszem, hogy létezik a húsvéti nyúl.

Nem ez az első alkalom, hogy hálát adok a sorsnak, amiért Robin megfontoltan és lassan vezet. Most aztán különösen lassan, egy csomóan ránk dudálnak a sztrádán, míg másoktól felmutatott középső ujjakat kapunk a lehúzott ablakokon keresztül. Kedvesek, kábé, mint a kolera vírus.

Kezdenek túlpörögni bennem a gyáva gondolatok, miközben közeledünk az ismerős városhoz a pályán. Nagy a forgalom, sokan indulnak egy utolsó kiruccanásra, vagy érkeznek onnan. Kissé nehézkesen megy, de felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, átölelem a karommal. Jólesik így lenni, nagyobb biztonságot ad.

Visszamegyek az életembe, biztatom magam. Vissza oda, ahová való vagyok, olyanok közé, akik törődnek velem. Újra összenőhetek Path-tel, elmondhatom neki a legkülönösebb gondolataimat. Megőrülhetek, egy vállrándítással tojhatok a problémákra, legalább egy kis időre. Bizonytalanul elmosolyodom, és kinyújtom a jobb kezemet a félig letekert ablakon, hogy élvezzem az ujjaimmal szembetóduló levegő simogatását. Minden pont olyan, mint a nyár legelején. És megpróbálok nem arra gondolni, hogy egyenesen Tate felé tartok. Remélhetőleg katasztrófamentes lesz az elkövetkezendő hetünk.

Izgatott leszek, amikor meglátom az ismerős házat. Rögtön feltűnik, hogy valaki csodálatos kertet épített a távollétemben. Színes, illatos virágkavalkád fogad, rózsaszín szirmok, fehérek és narancssárgák, muszáj odalépnem és gyönyörködnöm bennük egy pillanatra. Magamba szívom a nyár illatát, az élet illatát, és aztán leguggolok, hogy a kezemet belesimítsam a rövidre vágott fűbe.

– Jól vagy? – kérdezi mögöttem Robin, aki szerintem az elmúlt hetek után azon se csodálkozna, ha egy transzformerré változnék át.

– A legjobban – válaszolom, miközben lassan felállok. – Tetszik ez az új stílus.

– Ja, nekem is. Tiszta idilli, már csak a gyerekek kacagása hiányzik – jegyzi meg mosollyal az arcán, és vállára veszi az egyik súlyos táskámat. A könyveimet és egyéb egyelőre felesleges cuccaimat a kocsiban hagyjuk. Kézen fog, és miután babrál kicsit a kulcsával, kinyitja az ajtót. Megcsap az ismerős illat. Megrohamoznak az emlékek, minden, ami ebben a házban történt velem. Velünk. Rámosolygok, és megszorítom a karját.

– Jó itt lenni.

– Jó, hogy itt vagy – nyom egy puszit a fejem búbjára, és a szobájába indul, hogy lepakolja a táskáimat. Lassan megyek utána, a kezemmel megérintek ezt-azt, végigsimítok a bútorok felületén.

– Tudod, hogy még van néhány óránk a nyárzáró partiig? – A mosolya zsivány, mire csak a fejemet ingatom. Hát persze, hogy ez az első gondolata...

– Ahaaa – húzom el az utolsó hangot, mert azt nagyon nem szereti. – De azért nekem is lennének ötleteim.

Felvonja a szemöldökét, kíváncsian néz rám. A hátsókertben van egy visszafogottabb méretű medence, magas sövénnyel és kerítéssel elzártan a kíváncsi tekintetek elől. Mióta jobban érzem magam, és sikerült úgy, ahogy elfogadnom az új külsőmet, semmi másra nem vágyom, mint úszni, pancsolni és napozni. Ám nyilvános helyre nem megyek, nekik viszont konkrétan saját szórakoztatóközpontjuk van itthon, szóval...

Lassan kigombolom az ingemet, amitől Robin mosolya terebélyesedni kezd. Valami olyasmit motyog az orra alatt, hogy ez már tetszik. Kibújok a felsőből, aztán gyorsan lehúzom magamról a nadrágomat is, és felfogom a hajamat. Robin végigmér, elég feltűnően ahhoz, hogy zavarba jöjjek tőle, de nem mutatom. Az önbizalmam megroncsolódott azon az estén velünk együtt, és még nem sikerült helyrepofoznom. Már dolgozom rajta, esküszöm.

– Csak az alsód maradjon – jelentem ki teketóriázás nélkül, mire Robin is vetkőzésbe fog. Hamar lekerül róla a fekete térdnadrág és a kék póló.

– Sok mindent láttam már tőled, de ez...

Válasz nélkül hagyom a megjegyzését, és elemelek a gardróbból két nagyobb méretű törölközőt, majd a hátsóterasz felé irányítom Robint, így jelzem a szándékomat.

Ledobom a betonra a cuccokat, kilépek a papucsomból, és leülök a medence partjára. Belelógatom a lábam, mert egy icipicit hideg a víz, és így próbálom megszokni, de Robin hirtelen beugrik mellettem, ezzel alaposan összefröcsköl. Összerándulok a hideg cseppektől, és mire feleszmélnék, ő már el is kapja a lábamat, beránt magához. Sikítok, annyira hideg, és próbálok elúszni előle, de nem enged.

– Engedj, engedj – követelem, immár nevetek, összekoccanó fogakkal.

– Biztos, hogy nem.

Hát, legalább őszinte. Felé fordulok, hogy belefuttathassam az ujjaimat a nedves hajába, és apró csókot lehelek az ajkára. A függőnek természetesen ennyi nem elég, így nem enged elhúzódni, a szája szinte ostromolja az enyémet. Továbbra is rettenetesen hidegnek találom a vizet, ezért kiülök a szélére, ahogy az előbb. Robin feláll a padkára, így szinte egy magasságban vagyunk. Élvezem, hogy felfelé kell fordítania az arcát, ha el akar érni, nekem meg lehajtanom a fejemet, és bármelyik apró, hátrahúzódó mozdulatommal megszakíthatom az egészet.

Az ujjai a hátamon a melltartóm kapcsát keresik, a másik kezével a lábamat simogatja, a bokámtól lassan halad felfelé. Egyre nehezebben bírja visszafogni magát, heves lesz, és a következő pillanatban már el is enged, hogy lehúzza magáról az alsóját, az enyémet pedig félre. Szinte észbe sem kapok, és már a vízben vagyok, Robin olyan hévvel ránt magához. A hűvösség csak egy pillanatig akadályozó tényező, a következőben már semmit sem számít, mert ritmikus, egyre gyorsuló mozgásba kezdünk, amelyben elhal a körülöttünk lévő világ, és lángra kap a belső. Rekedt sóhajok, bágyadt pillantások és utolsó, beteljesülő mozdulatok járnak táncot egymással.

Összeölelkezünk, és így is maradunk, amikor beúszunk a medence közepére. Bár azért visszahúzzuk a ruháinkat, és csak úszkálunk, olyat játszunk, hogy „fogadjunk, hogy te ezt nem tudod”. Ez alatt általában hátraszaltó, kézenállás, meg ilyesmik értendők, amit persze, hogy mindketten meg tudunk csinálni, de jó húzni vele a másikat. És miközben nézem, hogy Robin így bolondozik, nem tudok kiverni egy gondolatot a fejemből. Amiért utálom magam. Amiért dühös vagyok. Amitől félek.

Jó Robinnal összebújni, és belefelejtkezni az ölelésébe. Jó csókolni őt, és magam mellett tudni. De ez, amit most csinálunk, ez a játszadozás, ez a lelki táplálék, ez sokkal jobb. Megrettent a felismerés. Nézem őt, ahogy az orrát befogja és lemerül, majd valami bohó dolgot tesz, vagy a derekamnál fogva odahúz engem is, a mélyben megcsókol, és elönt a bűntudat meg az önutálat. Sírni akarok, de nem tehetem. Nem veheti észre, hogy valami nincsen rendben, amikor annyit tett értem. Végre mosolyogni látom, igazából mosolyogni, a világoszöld szeme nem bánatos. Ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőle?

Annyira megzavartak a történtek... Semmiben sem vagyok már biztos. Robin az otthonom, a lelkem másik fele, a biztonságom. Csakhogy Tate a szenvedély, ami bennem is mindig ott zubog.

Amikor a felszínre érünk, a csontvelőmig megdöbbenek. Az egyik napozóágyon Tate barátnője ül keresztbe tett lábbal, gunyoros arckifejezéssel.

– Nahát, sógor – szól Robinhoz. – Te kis telhetetlen.

Összeszűkül a szemem a megjegyzésétől. Legszívesebben kimásznék a medencéből, és belemártanám a fejét a vízbe, hadd mosódjon el az a füstös sminkje. És az még csak a kezdet lenne.

– Úgy csinálsz, mintha még nem láttál volna ilyesmit. Vagy éltél volna át – kommentálja Robin hasonló stílusban, amitől sokkal jobban érzem magam. Na, benne emberedre akadtál, kisanyám.

– Az igaz – kacag fel a lány nagyon vonzónak szánt hangon, de engem a hideg ráz tőle.

Kiszakadok Robin öleléséből, és a medence szélére evickélek. Érzem, hogy a csaj engem méreget, és ettől rosszul leszek. Amilyen gyorsan csak tudok, kimászom, Robin rögtön utánam, és mielőtt lenyúlhatnék a törölközőért, ő hamar felkapja azt, majd a derekam köré csavarja. Így már nem látszódik a sebem. Hálásan pillantok fel rá, mire ő megcirógatja az arcomat. Továbbra is magamon érzem az ellenséges pillantásokat, és amikor megfordulok, hogy visszainduljak a házba, meglátom, hogy a teraszról Tate figyel minket. A testtartása merev, az arcát nem látom, de Robin hívására közeledni kezd. Megpróbálom kisilabizálni, mire gondol. Nem sikerül. Kényelmetlenül érzem magam, amikor mellénk ér.

– Helló, tesó – üdvözli Robin. – Mi a pálya?

– Nem sok – feleli Tate, és zsebre vágja a kezét. Vajszínű bermudanadrágot és fehér trikót visel, jól állnak neki ezek a színek.

– Cica – hallom meg ekkor a lány hangját a napágyról, és felé fordulok, a többiekkel egyetemben. – Úszunk egyet?

Úgy néz Tate-re, hogy összeszorul a torkom. Feszülten várom a fiú válaszát, magam sem tudom megmagyarázni, miért. Tate egy fél másodpercig, mielőtt felelne a barátnőjének, rám néz. Nagyon rövid ideig tart, de a szeme felizzik.

– Inkább nem – adja meg a negatív választ, amitől fellélegzem.

– Hát, pedig most már szabad a terep – nevet Robin, és miután megfogja a kezem, befelé indul. Egy szó nélkül követem, örülök, hogy otthagyhatom a furcsa párost.

– Ez a csaj mindig ilyen? – töprengek kicsit mérgesen, amikor beérünk a hangszigetelt szobába. Leveszem a vizes cuccaimat, a törölközőt magam köré tekerem, és kutatni kezdek a sporttáskámban néhány száraz darab után.

– Általában. Kicsit bosszant is, hogy te akaratodon felül túl sokszor összefuthatsz vele.

Ezt nem igazán értem, ezért rá is kérdezek.

– Miről beszélsz? – ráncolom a homlokomat.

– Tudod, ő is a Nortonra jár...

– Ez fasza – jelentem ki rezignáltan, mire Robin röviden elneveti magát.

– Én se nagyon bírom, csak igyekszem úgy tenni.

– Miért rühell ennyire? – nézek rá leplezetlen őszinteséggel.

Jó, hát lennének ötleteim...

– Kettőt találhatsz. Ne tudd meg, mekkora patáliákat rendezett a kórházban, ahányszor megtudta, hogy együtt voltatok néhány órát. Azt hittem, kivágnak minket a cirkuszok miatt.

Leesik az állam, ahogy Robin mesél. Látom, hogy feszélyezi ez a téma, és tudni akarom, miért. Vajon ő is így gondolja?

– És te? – kérdezem kiszáradt torokkal. – Te hogy gondolod?

Ellágyul a tekintete, amint felém lép. Hangosan dobol a vér a fülemben, és arra gondolok, most tuti végem van. Az a sok bűnös dolog az arcomra van írva, és ő tudja. És ki fog akadni. De nem ez történik.

– Én úgy, hogy ott és akkor szükségetek volt egymásra. – Halkan beszél, látszik rajta, hogy zaklatottan is. Egyik pillanatról a másikra válik bizonytalanná a szemem előtt. Esküszöm, elveszettnek néz ki. – És nem merem megkérdezni, hogy most is van-e.

Hazudni, hazudni!, ezt diktálja az agyam. A szívem pedig azt parancsolja, hogy nyugtassam meg, mert Robin már attól is kivan, hogy így kell látnia. Felé lépek, a tenyeremet az arcára simítom. Hirtelen rádöbbenek, milyen rohadt sokat jelent nekem, és tett meg értem. Erről nem lehet csak úgy elfelejtkezni, ezen nem szabad továbblépni.

Nem tudom szavakkal kifejezni, amit érzek. Nem tudom, mert úgy vélem, nem lehet. És nem is illene hozzánk, mi nem az a fajta páros vagyunk. Mi úgy közvetítünk érzelmeket és érzéseket, hogy kitáncoljuk magunkból azokat. Automatikusan a hifihez lépek, és lekapok egy lassú, érzelmes zenei CD-t az állványról. Néhány másodperc múlva mindent betöltenek a hangok, én pedig úgy, ahogy vagyok, törölközőben simulok Robinhoz. Átölelem a derekát, ő a nyakamat, és ügyetlenül lépegetünk jobbra, majd balra, nem is a zene ütemére. Sőt, igazából ez nem is tánc, ez csak ölelkezés. De mindent megmagyaráz, remélem.

– Ez elég válasz? – suttogom a csupasz mellkasába, és magamba szívom az illatát.

A helyi klubok sorban rendezik meg az elő-nyárzáró partikat, ami tulajdonképpen csak hangolódás az igazira. Nem volt egy ilyen ellen kifogásunk, amikor Robin egyik munkatársa megemlítette a dolgot. Ez is a vissza-az-életbe terv egy fontos része: újra kikapcsolódni, táncolni, megmutatni magam a világnak. Igazság szerint felvillanyoz a gondolat, bár kimondhatatlanul hiányzik mellőlem Path. Nem sokszor bulizunk külön egymástól, kivéve a nyarakat, ugyebár. És most még forró, augusztusi nyár tombol.

Az ellen viszont már nagyon is sok kifogásom van, hogy négyesben megyünk: Robin, Tate, én és a banya.

– Ha Szörnyella problémázni fog a személyem miatt, én esküszöm, a két kezemmel... – állok meg a mondatban, hogy magamra igazíthassam a ruhámat. Ezer éve nem viseltem ennyire nőies és testhez passzoló darabot. Még szerencse, hogy megtaláltam otthon a régi cuccaim között, és pont olyan hosszú, hogy eltakarja a sebhelyemet.

– Szörnyen találó név – viccelődik Robin. – De nem fog, Tate biztosított róla.

– Na, jó. Neked elhiszem – mosolygok rá a tükörből, miközben utoljára megigazítom a hajamat. Lehet, hogy eltúlzom az estét a koktélruhával meg a magas sarkúval?

Igen, valószínű, hogy farmer és póló is elég egy jó bulizáshoz, de én magam miatt akarom ezt. Nekem szükségem van erre, hogy visszanyerjek valamit abból, aki régen voltam.

Felkapom a ruhához passzoló borítéktáskámat, és rögtön eszembe jut valami, amiről eddig elfelejtkeztem. Idegesen nézek Robinra, az ajkamat harapdálom, mire ő a homlokát ráncolja.

– Ki vezet?

Futólag elmosolyodik. – Hát persze, hogy én.

– Oké. – Megnyugtatnak a szavai. – Az jó lesz.

– Ha nem vetted volna még észre, minden erőmmel azon vagyok, hogy vigyázzak rád.

Meghatódom, és muszáj, hogy magamhoz szorítsam. Mi a fenéhez kezdenék én nélküle?

– Én szuperhősöm – vigyorgok, és arra gondolok, ki a kórságnak kell Superman vagy Vasember, ha itt van Robin McCarthy?

Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a csaj Tate karjába csimpaszkodik, miközben előlépnek a folyosóról. A szuka védi, ami az övé. Talán azt hiszi, egy állatmenhelyen vagyunk, ahol ez a követendő példa. Biztos nem jött még rá, hogy nem ilyen mozdulatokkal kell kifejezni, ha tartozol valakihez. Átnézek rajta, mert tudom, ez a legokosabb, amit tehetek. Ha úgy viselkednék, mint ő, sosem lenne vége ennek az ellenségeskedésnek, és állandóan rólunk szólna minden, aminek ő biztosan örülne, én kevésbé, úgyhogy inkább nem is foglalkozom vele. Azt viszont szögezzük le, ha kimeresztett karmokkal nekem ugrik, nem fogok elfutni az útjából.

Beülök Robin mellé előre, ezek meg összebújnak hátul. Sötét van, úgyhogy nem látom Tate arcát, így nem tudom megmondani, mit tükröz. Magamban jót mosolygok ezen a szánalmas helyzeten, és ártalmatlannak tűnő csevelyt kezdek Robinnal a suliról. Mi a fenéért beszélek most az egyetemről, azt nem tudom, de legalább nem ülünk kínos csendben.

Csodák csodájára találunk parkolóhelyet a klub fél kilométeres körzetében. Villognak a fények, bulizók járkálnak ki-be, dübörög a zene, lézersugarak vetülnek az éjjeli égboltra. Magamba szívom a hangulatot, és végre igazán örülök, hogy olyasmit tehetek, mint régebben. Ez kell nekem! Magabiztos vagyok. Törhetetlen. Ép, mint azelőtt. Hát persze.

Robinba karolok, mi megyünk elől, miközben átvágunk a parkolón. Beállunk a sorba, és miután pecsételnek a kézfejünkre, a klub teraszán találjuk magunkat. Rengetegen ülnek a méretes napernyők alatt, amelyeket még nem engedtek le az alkalmazottak. Az üvegajtók látni engedik, hogy jó páran tombolnak odabent a hangos zenére. Ütemre toppantok lábammal a betonon, míg a fiúk megkérdezik, mit szeretnénk inni, majd a válaszok után bevetik magukat a kültéri pult előtt kígyózó sorba. Ketten maradunk Frászival, aki rövid, félig felnyírt, fekete haját igazgatja éppen. Asszem, illene valamit mondanom neki, ha már így maradtunk, de nem visz rá a lélek. Én vagyok a jó fej barátnő, emlékeztetem magam, hogy emelkedjek felül, ám ekkor megszólal ő, és ezzel elrendezi a probléma sorsát.

– Csak, hogy tudd, én már messziről kiszagolom a hazugokat. És te – húzza össze a szemét –, titkolsz valamit.

Kiszagolja? Na, mondom én, hogy vérbeli szuka.

Mélyet sóhajtok, olyan jaj-ne-már stílusban, és próbálok, tényleg próbálok normálisan válaszolni neki, annak ellenére, hogy ő semmi ilyesmit nem produkált még irányomba.

– Oké, akkor hajrá. – Elfordulok, hogy megnézzem, hol tartanak a fiúk, de még bőven vannak előttük. Hát, ha így folytatjuk, ez nem lesz egy gyönyörű barátság kezdete.

– Nem ezt fogod mondani – vigyorog rosszallóan. Annyira, de annyira elegem lesz, és kapom fel a vizet egyetlen pillanat alatt, hogy sutba vágom az eredeti hozzáállásomat.

– Mi a faszért nem szállsz te le rólam tulajdonképpen? – Kicsit meg is emelem a hangom, mire többen felénk fordulnak. Erre meg ő nem számít, látszik az arcán, mennyire meglepi, hogy visszaszólok neki.

– Először, úgy gondolom, neked illene leszállni valakiről.

Rezzenéstelenül nézek rá. Már őhelyette bánom, hogy kinyitotta azt a nagy száját, és ennyi szarságot hagyott kiömleni rajta. Elárasztja az agyamat a düh, nem látok és nem hallok mást, csak ezt a rohadt mocskot, amit ő köpdös. Na, nem. Nem fogom engedni neki.

– Az én párom Robin, ha ezt nem vetted volna észre eddig. A másik dolog meg, hogy nyisd már ki a szemed végre! Te felfogod egyáltalán, mi történt velünk Tate-tel? Velünk, kettőnkkel! Majdnem meghaltunk abban a tetves balesetben, tudod, mit jelent ez? És ahelyett, hogy te hálát adnál a sorsnak, amiért életben maradtunk, engem szapulsz a vak féltékenységed miatt. Nőj fel – undorodva fejezem be, folyamatosan a szemébe bámulok. Látom, hogy eltalálják a szavaim, és amikor elfordítom róla a tekintetem, az is feltűnik, hogy időközben visszaértek a fiúk. Félreismerhetetlenül lerí róluk, hogy hallottak engem. Robin alig bírja lenyelni a mosolyát, a szeme büszkén csillog, Tate pedig erősen csodálkozik. Nagyon furán érzem magam, ezért Robin felé lépek, és egy szó nélkül elveszem a poharat, amit a kezében tart. Leiszom a koktélom felét.

– Kösz. – Anélkül, hogy mondanék valami mást is, hátat fordítok, hogy a belső helyiség felé induljak. Érzem, hogy néznek, és tudom, most bármilyen egyszerű is lenne, nem gyengülhetek el. Beállok a tömegbe, táncolok. Mert megtehetem. Mindenki kinyalhatja, akinek nem tetszik.