:::... Tizenhetedik felvonás ...:::

Üdv!

Remélem, tetszeni fog! Köszöntöm az új olvasókat az oldalon <3

Ölel titeket,

Svea E.

*

A tény az, hogy gyáva vagyok, önző és hajlamos arra, hogy a könnyebbik utat válasszam. Amiről meg tudni kell, hogy gyakran elszeleléssel jár. Talán éppen ezért kerültem olyan helyzetbe, amilyenbe. Talán könnyebb volt ragaszkodnom, mint hátat fordítanom. Talán elbasztam az egészet, és már nem lehet visszafordítani.

A baleset óta kötődöm Tate-hez. Rémisztő, hogy nem tudom, milyen értelemben, barátilag vagy... valami sokkal kétségbe ejtőbb módon. Csakhogy az egyenletben ott szerepel még Robin is, akit túlzás nélkül imádok. Ő az életemben a nyugalom és a fény. Az öltönyös szívrabló. Ennélfogva kifejezetten gyűlölöm magam, hogy beszorultam a két világ közé, és nem tudok szabadulni. Egyik sincs meg a másik nélkül, amiből az következik, hogy nélkülem kellene lenniük. Ez a huszonkettes csapdája.

Tehát egy katasztrófa vagyok, röviden és tömören.

Path egy nagyon különös kísérlet ötletével áll elő a következő héten, amikor meglátogat. Hoz magával egy csomó epres-joghurtos csokit és Oreo kekszet, ami amellett, hogy az egyik kedvencem, iszonyú jólesik. Ehhez bezzeg van gusztusom, nem is akármilyen, és egy gondolatnyi bűntudat nélkül tépem fel a zacskót. Csendben majszolunk, miközben nagyvonalakban megvitatjuk, kivel mi történt az utolsó telefonbeszélgetésünk óta, ami úgy nagyjából két nappal ezelőtt volt.

Path egyszer csak felkel mellőlem, becsukja a szobám ajtaját, lehúzza a reluxákat, még a sötétítőfüggönyöket is, amitől vaksötét lesz.

– Öööö – szólalok meg bizonytalanul, mert kábé ennyi mindent értek a dolgokból. Path hirtelen felkapcsolja a villanyt, a szekrényemhez lép, eltolja az oldalát, és a sálas polcról leakaszt egy feketét. A homlokomat ráncolom, úgy nézek rá, majd megkérdezem: – Te meg mi a fenét művelsz?

– Várd csak ki a végét. – Közelebb lép, és minden nemtetszésemet kifejező fejrázásom ellenére a szememre köti a sálat, hogy abszolúte ne lássak semmit. Kezd hátborzongató lenni ez az egész, és már hallom, hogyan kattintja le a villanyt. Szinte rám szakad a sötétség. Nyomja a mellkasomat, olyan súlyos.

– Lásd meg a színeket, Skyl.

– De hát sötét van!

– Éppen ez benne a lényeg.

Hatalmas levegőket veszek, nem szólok semmit. Először ideges leszek, és legszívesebben lerántanám a fejemről a sálat, aztán visszaengedném a szobába a fényt, de a következő pillanatban mérlegelem Path szavait. Tetvesül igaza van, döbbenek rá.

Az ágyneműre simítom a kezem, addig kutatok, míg meg nem találom a kézzel hímzett párnámat. Kék, akár a tenger. Az ujjaim rátalálnak a távirányítóra, azt is jól megtapogatom. Szürke, mint ősszel az ég. Az ablak felé fordulok, bár teljesen sötét van, mégis tudom, merre keressem. Hogy is felejthetném el? Látom magam előtt a függönyöket. Világosak, akár a vanília. A sötétítők pedig vörösek, mint a vér. Nem riaszt meg a gondolat. A szőnyeg! Az ágyam lábánál ott a kedvenc, kézzel szőtt szőnyegem. Ha letenném a talpam, a puha anyagát érinteném. A színe, mint a tejeskávéé. A törölközőm az ablakok előtti puffon hever, ahol reggel hagytam kiterítve. Lila, akár a véraláfutás, ha bevered a lábad.

Path újra megmozdul mellettem, hallom, hogyan csoszog a padlón. Visszahúzza a sötétítőket. Bár sál van a szemem előtt, valamennyire áttetszik. Látok tőle, mellette és alatta. Nem bírom tovább, letépem a fejemről, és néhány pillanatig nézem a melegen beömlő, kellemes fényt. Sárga, hiszen megtört napsugarak.

Innentől kezdve ezt a játékot játsszuk, akár együtt vagyunk, akár nem. Az is elég sokszor előfordul, hogy ír egy üzenetet: a tusfürdőd?, mire én azt válaszolom, hogy kobaltkék. Ezt a

kört kitágítottuk mindenre és mindenkire, például így került terítékre az olvasás, a wifi, a telefonkábel és a barátság színe. Az élet színei. A minden színe.

Egy alkalommal, amikor nem is számítottam a hívására, rögtön beleszóltam a telefonba, és mesélni kezdtem, hogy milyen jól haladunk a gyógytornán, lassan képes leszek mindenre, amire előtte voltam, de ő nem szólt egy szót sem. Kezdtem aggódni, ezért megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mire egy viszontkérdés volt a felelet.

– Tate?

Lemerevedtem egy pillanatra. Csak a sokadik gondolatom volt az, hogy a színekre gondol. Hogy megint ilyet szeretne játszani. Percekig hümmögtem, mire sikerült kinyögnöm, hogy kávébarna. A vonal akkor megszakadt, én pedig azóta is ezen gondolkozom. Az ő színe tényleg ez lenne?

Egy másik adandó alkalommal eljátszottuk ugyanezt, csak akkor Path azt kérdezte, mi Robin színe. Gondolkodás nélkül rávágtam: a fehér. Robin maga a gyönyörű fehérség – nyugodt, teljes, olyan eltüntethetetlen. Mindennek az alapja.

Kint ülök a hintaágyon, térdig érő, bő nadrágban és pántos felsőben, hogy magamra szedjek egy kis színt. A kezemben egy hatalmas kehely fagyi van, azt kanalazom lassanként. Ronnie elém pakolt egy adag Cosmót meg Vouge-ot, azokat lapozgatom, de annyira nem érdekel, ami bennük van, hogy az már kiábrándító. Robin körül forognak a gondolataim, szeretném, ha már itt lenne. Hiányzik a lelkemnek, meg a többi részemnek is.

Készültem az utolsó alkalom óta. Sokat nézegetem magam a tükörben, olyankor teljesen meztelenre vetkőzöm, így próbálom megszokni a változásokat. Az első ilyen alkalommal, amikor csak három percet bírtam eltölteni ezzel, sírva fakadtam. Másodszorra is. Körülbelül ötödszörre vagy hatodszorra álltam a tükör elé egy teljes órára, amikor már nem potyogtak a krokodilkönnyeim. Gyönyörűen gyógyul a seb a helyi doki szerint, és tény, hogy sokkal jobb ránézni, mint azelőtt, engem mégis kínoz. Csúnya. Eltüntethetetlen. De legalább már nem lesz hányingerem. Mintha a szemem lassan megszokná a látványt... Nem vagyok ugyanaz, aki voltam. És nem is leszek az már soha.

A Nap lebukik a látóhatáron, én pedig úgy döntök, ideje szednem a sátorfámat, ha nem akarok áldozatul esni a szúnyoginváziónak. A hónom alá gyűrök mindent, aztán benyargalok a házba, a konyhában ott találom anyut. Éppen csokis kekszet süt Robinnak: nem akármilyen anyuka ő, hogy A Pasinak süt édességet, és nem nekünk. Elkapok egyet a tányérból, és nyomok egy puszit anya arcára. Próbálom enyhíteni a fájdalmát, próbálom meggyőzni arról, hogy kezdek rendbe jönni, még ha én magam nem is hiszem el. Szenvedés neki az, hogy én szenvedek. Ez az első lecke ahhoz, hogy leszokjak az önzőségről.

Ronnie és apu a meccsre készülődnek. Magam sem értem, hogyan, de szenvedélyesen imádják a kosárlabdát, a baseballt meg a hokit is, a focit viszont egyáltalán nem. Ezzel a mániával egyedül vagyok, így amikor hívnak a helyi fősuli valamiféle kosaras gyakorlómérkőzésére, nemet intek a fejemmel. Én teljesen másfajta gyakorlatozást tervezek az estére.

Bevackolom magam a fürdőbe, zenét indítok a készülődéshez. Hosszú, nagyon hosszú hetek óta most érzem először, hogy végre van kedvem valamihez. Pontosabban talán, hogy mindenhez van kedvem, akárcsak régen. Olyanfajta izgalom lesz úrrá rajtam, mint egy egyetemi buli előtt. Jó napom van. Feltöltődött a világ.

Belebugyolálom magam a törölközőmbe, és megállok a szekrényem előtt, félretolt ajtaján keresztül szemlélem a gönceimet. Semmi kihívót vagy rövidet sem akarok viselni, de az igazság az, hogy már unom az egyhangú pólóimat, a hosszabb nadrágokat. Most nem érzem úgy, hogy bujkálnom kellene, amikor végre van egy jó napom. Kiveszek egy fekete, magas derekú, térdig érő szoknyát és egy fehér szűkebb atléta felsőt. Egyszerű, nőies, és mégis eltakar ott, ahol el kell. A hajamat magasan kontyba fogom, és olyan halványan sminkelem ki magam, ahogy talán még soha. Egy pillanatig nagyon furán érzem magam, mintha bűntudat

lenne, vagy lelkiismeret-furdalás, és igyekszem gyorsan elhessegetni. Már miért kéne rosszul éreznem magam, amiért randizni készülök a barátommal? Felveszek egy, a nyakláncommal passzoló karkötőt is, majd befújom magam a kedvenc parfümömmel, az aranybarnával, és balerinacipőt húzok a lábamra.

A többiek már elmentek, üres a ház. Innen hallom, amint anyu a konyhában zörög valamivel, ezért odamegyek hozzá. Hallja, hogy jövök, és miközben törölgeti a krómacél pultját, megfordul. A keze megáll a mozdulat közben, elkerekedett szemmel bámul rám. Zavarba jövök – talán mégsem kellett volna kiöltözni? Túl sok?

– Kicsim, te... – hebegi, én meg azt hiszem, meghalok abban a pár másodpercben, míg a mondat végére ér –, nagyon csinos vagy ma este.

Kifújom a levegőt, elmosolyodom. Újra végigpillantok magamon, a sérült combomat lesem, kutatom a ruha alól kikandikáló, árulkodó jeleket, de nem találok egyet sem. Továbbra is tökéletesen fed, nem látszik meg rajtam semmi.

Odamegyek anyuhoz, megköszönöm a dicséretét, majd fél kézzel átöleljük egymást, aztán ő visszafordul a szivacs, a pult és a súrolószer felé.

Elő akarok halászni a hűtőből valami elővacsi félét, amíg Robin meg nem érkezik, és éppen a dobozolt ételek között kutakodom, amikor hangosakat csattan a kopogtató az ajtó külső felén. Felegyenesedek, és egyre növekedő izgalommal intek anyunak, hogy majd én kinyitom, ő csak foglalkozzon tovább a dolgaival. Már a torkomban dobog a szívem az ajtónál, de amikor szélesre tárom, hogy Robin nyakába ugorjak... Leesik az állam a döbbenettől. A gyomrom teniszlabda méretűvé zsugorodik, és szeretnék elmenekülni azonnal, csakhogy fölbe gyökerezik a lábam attól, amit látok.

– Helló – mondja a túlontúl ismerős hang, amitől felborzolódnak az idegeim. A tulajdonosa szemtelenül végigmér, ettől pedig a hátam borsódzik. – Jöttelek meglátogatni.

Kiáltani szeretnék, de nem találom a hangom. Kissé beljebb hajtom az ajtót, és hátraszólok anyunak, hogy nem Robin az, és mindjárt visszajövök. Kilépek a verandára, összeszedem minden bátorságomat, és szembenézek a sárgálló lámpafényben Jaydennel.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök neked – közlöm ellenségesen, ami nem is csoda, hisz berzenkedem a helyzettől.

Jayden, mintha csak otthon lenne, leül a veranda lépcsőjére, engem is magához int. Nem ülök oda, az túl kellemetlen lenne, de lemegyek a pázsitra, és onnan figyelem karba font kézzel. Fekete trikó, fekete térdnadrág és sportcipő van rajta, a szokásos. Számtalan új tetoválást pillantok meg a kezén és a lábszárán, amitől most már csak viszolygok. A haja rövidebb, de kócosabb, mint valaha, és átlövette az ajkát egy fémkarikával. Ha anya leszek, az ilyen alakoktól fogom óva inteni a gyerekeimet, az hétszáz.

– Látom a szemeden, hogy örülsz nekem – vigyorog.

– Hát akkor kurva rosszul látod – felelem őszintén, de miután kimondom, rájövök, hogy Jayden pont erre utazik. Azt várja, veszítsem el a fejem, és legyek ilyen tapló, mert az csak ő egoizmusát táplálja.

– Nagyon csinos vagy, baba. – A szemét megint rajtam legelteti. Be akarok húzni neki egyet, de akkorát, hogy leessen a feje a helyéről. – Fogytál.

– Kösz – válaszolom negédes mosollyal. Többé nem billentesz ki az egyensúlyomból, te vadbarom.

– Nem is mondod, hogy hiányoztam?

– Ember nem hazudna akkorát. Illetve, mégis – húzom össze a szemem. – Te. Nem is egyszer.

Ez már nem tetszik neki, kiolvasom a tekintetéből. Az arckifejezése megváltozik, eltűnik a szeméből a pajzán, játékos csillogás. Helyette olyan őrülten néz rám, amitől a frász kerülget, de nem fogok sikoltozni és segítséget kérni, amikor csak az anyukám van itthon.

Jayden hirtelen felugrik, felém lép, és megragadja a karomat, így von magához közel. A nyakamba hajol, és mélyen beszívja az illatomat, amitől rosszul leszek. Elképzelem a

mocskos gondolatokat a fejében, és sírni támad kedvem. Látom, hogy mit tett velem, és máris végem van, nem tudom tovább adni a lazát. Megpillantom őt, és újra az a terrorizálható kis hülye leszek, aki mellette voltam.

– Sokat gondolkoztam kettőnkről, baba – súgja a fülembe, majd a tarkómra kulcsolja a kezét, és megharapdálja a nyakam. Szédelgek, amikor megpróbálom ellökni, ám nem megy. Ehhez nincs elég erőm. – És szerintem tudnánk újat mondani egymásnak...

Olyan erővel próbálom kirántani magam az öleléséből, ahogy még sosem. Kapálózok, csak egy lépésnyire vagyok a kiáltozástól, amikor hangosan lefékez a házunk előtt egy ismerős járgány, és megremeg tőle a térdem. Jayden felemeli a fejét, de nem enged el, sőt épp ellenkezőleg, azon igyekszik, hogy a háta mögé taszigáljon.

– Eressz el, eressz el – suttogom kellően hangosan ahhoz, hogy meghallja, viszont nem teszi meg. Ekkor két alak ugrik ki a kocsiból, amitől nekem kis híján elakad a lélegzetem. Két alak.

– Te meg mi a faszt művelsz? – kiabálja Robin, és fenyegető közelségbe jön, mialatt én kihasználom az alkalmat, hogy meglógjak Jayden közeléből. Alig teszek meg két lépést, amikor valaki hátulról a derekamra kulcsolja a kezét. Már veszem a levegőt, hogy sikoltsak, de akkor végre meghallom a hangot, így a sikítás elmarad.

– Én vagyok az, Skyler – mondja a fülembe sistergően Tate, aztán maga felé fordít, és néhány pillanat leforgása alatt felméri, jól vagyok-e.

Hallom, hogy Robinék ordítoznak, és amikor odafordulok, azt látom, hogy ő már hátra is lép, hogy lendítse az öklét, de a nyitódó bejárati ajtó félbeszakítja a mozdulatsort. Mindannyian a rémült édesanyámra nézünk, aki telefont szorongat a kezében.

– Mrs. Addison! – tér magához először Jayden. – Ne haragudjon a rendbontásért, már itt sem vagyok!

– Melegen ajánlom – morran rá Robin. Anyu nem szól semmit, csak mered Jaydenre, ahogy mi is. Ő átvág az udvaron, a szemét le nem veszi rólam, amivel csak olajat önt a tűzre, mert érzem, hogyan feszül meg Tate teste. Jayden végre beszáll a kocsijába, és int egy utolsót, mielőtt elhajtana.

– Jól vagy, kicsim? – rongyol felém anyu, aztán megszorítja a kezemet.

– Semmi bajom, ne aggódjatok. Most már oké vagyok – fújom ki hosszan a levegőt, miközben mindannyian bemegyünk a házba. Leülünk a nagy étkezőasztalhoz, ahol a hivatalos családi megbeszélések szoktak zajlani, és eközben mindenki azt kérdezgeti, mi a fene történt az imént. Csak én nem tudok megszólalni.

Ezek a srácok nem tudnak semmit Jaydenről, nem meséltem nekik, és nem is fogok. De valamit viszont mondanom kell, hiszen éppen az előbb mentettek ki a mancsai közül. Nem bírok tovább ülni a zöld tekintetek kereszttüzében. Felemelem a fejem, és néhány mondatban vázolom a történteket.

– Ez az exem volt, személyesen. Nem váltunk el szépen, ennyi a történet lényege. Kösz, srácok.

Muszáj anyura néznem, hogy a pillantásommal megüzenhessem neki, ne áruljon el ennél többet. Pár feszült másodpercig egymás arcába bámulunk, aztán én nyerem meg a párbajt. Dacosan felszegi az állát, hebeg valamit arról, hogy apuék nemsokára hazaérnek, és bemegy a konyhába. Zörög és csattog valamivel, szörnyű kintről hallgatni. A fiúk igyekeznek úgy tenni, mintha nem vennék észre, amitől nevetséges lesz a viselkedésük.

– Na, akkor megyünk enni? – Ez volt ugyanis az eredeti terv, mielőtt Jayden szétbarmolta volna. Robin pillantása meglepett, Tate arcáról nem tudok leolvasni semmit. – Ne hagyjuk, hogy elrontsa, oké? Örülök nektek.

Erre Robin elmosolyodik, és rákulcsolom a kezem az övére az asztal alatt, Tate meg ugyanúgy néz tovább. Eltelik pár perc, mire sikerül teljesen meggyőznöm őket, és bomladozni kezd a pánik. Mielőtt elmennénk, megkeresem anyut, és szorosan megölelem. Látom, hogy kivan. Hát persze, hisz jól emlékszik arra, milyen voltam azokban az időkben. Azt hitte akkor, hogy elvesztett, hisz én elvesztettem önmagamat. Hosszan bámulok a szemébe, hogy megnyugtassam. Végül bólint, és megsimogatja az arcom. Békét kötünk.

A fiúk már az autó mellett állnak, amikor odaérek hozzájuk. Tate a kocsi másik oldalánál, Robin pedig a hozzám közelebb esőn, így könnyebb odajutnom hozzá. Szinte belemenekülök az ölelésébe, aztán nyomok egy gyors puszit a szájára, hogy ne legyen kellemetlen. Mielőtt a két fiú bármit is szólhatna, kinyitom a hátsó ajtót, és beugrom a kocsiba. Mint egy királynő, úgy helyezkedem el középen. Robin szinte rögtön ezután kitárja az ajtómat, és kíváncsian dugja be a fejét.

– Mondd, mit csinálsz?

Ránevetek, úgy válaszolok.

– A testőrök előre ülnek, nem vágod?

Végre ő is elmosolyodik, amitől nagy kő esik le a szívemről. Azt akarom, hogy boldog legyen, hogy elfelejtse azt a múltkori szörnyűséges kiborulást.

– Oké – adja be a derekát, és becsapja az ajtót.

Előrehajolok közöttük (mindkettejük illatát érzem, nagyon kemény), így navigálom Robint a kedvenc éttermembe. Direkt foglaltam még asztalt is, bár itt szinte mindig van szabad, én teljessé akartam tenni a képet.

A Rio’s-ban egy család közelében kapunk helyet, és miközben a székem felé lépek, rámosolygok egy göndör hajú kislányra, aki csillogó szemmel nevet vissza rám. Alig lehet több kétévesnél, és arra emlékeztet, milyen volt, amikor a húgom volt ilyen pici.

Felváltva faggatom a srácokat, akik eleinte mintha kellemetlenül éreznék magukat, rövid, lerázós válaszokat adnak. Persze nem adom fel, akkor is kérdezek, ha már az agyukra megyek, mert mindent tudni akarok. És talán pont ezzel töröm meg a jeget, de egyszer csak átalakul ez a kényelmetlen beszélgetés valami igazán jóvá.

Robin elmondja, mennyire elege van a melójából, meg az apja pöffeszkedéséből, Tate pedig arról mesél, milyen nehéz újra visszailleszkednie a hétköznapokba. Míg beszél, folyamatosan megértéstől csillog a szemem. Próbálom azt sugározni felé, hogy megértem őt. Iszom minden szavát, a látványát, de ezt úgy rejtegetem, mint valami bűnös dolgot. Nem akarom, hogy bárki is megtudja, milyen fontos nekem ez a fiú.

Miután végzünk a vacsorával, és Robin becsúsztatja a bankjegyeket az asztalon heverő tartóba, Tate a mosdóba megy, és ketten maradunk. Kimegyünk a kocsihoz, ahol Robin szorosan magához ölel, és dübörögni kezd a szívem. Az ajkával az enyémet ingerli, kergeti. Éhesen kapok utána, és eszembe jut, mennyire hiányzott. Az adrenalinlöket, ami nem sokkal ezelőtt ért minket, szexuális gerjedelem formájában akar távozni belőlünk, és ahogy Robin csókolgat, játszadozik velem, kezdem elveszíteni a józanságomat. Meglátom Tate-et, ahogy odabent átvág az asztalok között, és rögtön rendbe szedem a gondolataimat, mert úgy érzem, nem ő az, akinek ezt a kis közjátékot látnia kéne. Visszaülök a hátsó ülésre, és hogy megszüntessem a megint beálló csendet, össze-vissza témázgatok.

Csend van, és szinte az egész lakásban sötét, amikor megérkezünk. Óvatosan felkapcsolom a villanyt a nappaliban, és megmutatom Tate-nek a vendégszobát, majd a kezébe nyomok egy törölközőt. Robin már az én hálómban van, így az este folyamán először maradunk kettesben. Elhadarom, hogy mit hol talál meg, ha szüksége lenne valamire, vagy nyugodtan szólhat nekem is, de ő csak néz, kifürkészhetetlen pillantással, enyhe mosollyal a szája szegletében. Szeretném tudni, mire gondol, de nem fogom megkérdezni.

– Szerettem volna beszélgetni veled – szólal meg végül, és alig észrevehetően közelebb lép. – De ráér holnapig is.

Csak egy bólintásra vagyok képes, holott szívem szerint azt mondanám, árulja el azonnal. Én is vele akarok lenni, beszélgetni. Csak ülni, és olyannak lenni, mint régen. Ahogy a kórházban tehettük, amikor mindenki békén hagyott minket, ha együtt voltunk. Vagy ez a dolog idekint már érvényét veszítette?

– Aludj jól – nyom egy puszit az arcomra, és eláll az utamból. Még egyszer visszapillantok rá, és elmotyogom, hogy te is, aztán már ott sem vagyok. Hevesebben ver a szívem, ahogy ellépek a csukott ajtajától.

Robin csupán egy szűk alsóban fogad, kényelmesen elterül az ágyon. Bezárom magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodom. Félig felvonom a szemöldököm, úgy nézek Robinra. Kidolgozott izmai hatással vannak rám, azonnal ébredezni kezd bennem a vágy, ahogy elnézem őket.

– Tudod, az úgy fair, ha én is látok valamit.

Óvatosan elmosolyodom, miközben beharapom az alsó ajkamat. Ami azt illeti, igaza van. Elegánsan kilépek a cipőmből, és visszatámaszkodom. Robin kuncogva vonja fel a szemöldökét, majd felül.

– Na, jó – adom be a derekam, és leveszem az ékszereimet. Erre rám nevet, és követnem kell a példáját. Fülig érő szájjal mászom be mellé az ágyba.

Egymással szemben térdelünk, amikor kibontja a hajamat, és az a vállamra zuhan. Megcsap a samponom ismerős illata, közelebb hajol, és ő is beszívja. Kifésüli a szálakat az arcomból és a nyakamból, majd a tarkómat fogó tenyere alá gyűri, és végigsimogatja a szabad területeket az ajkával. A szám az utolsó, amit elér, de akkor már annyira kívánom, hogy félőrült vagyok.

Hanyatt dönt az ágyon, a derekamhoz nyúl, és lehúzza a szoknyám cipzárját. Amikor elkezdi lefejteni rólam, kedvem támad megállítani a kezét. Le is merevedek, ez persze az ő figyelmét sem kerüli el.

– Semmi baj, S – súgja a fülembe. – Te még így is észbontó vagy.

– Hogy mondhatsz ilyet?

Az arcát teljesen a puha hajamba fúrja, úgy válaszol.

– Így gondolom.

Azt hiszem, ez elég magyarázat. Hagyom, hogy tovább csókoljon, és levegye rólam a szoknyát. Kissé rosszul érzem magam, amikor a keze az immár nagyon vékony fedőkötésre csúszik, amit már nem is lenne muszáj viselnem. Robin ekkor elhúzódik tőlem, és finoman cirógatja a bőrömet, megvizsgálja, amennyit a kötés enged, eközben én összeszorítom a szemem. A következő pillanatban odahajol a lábamhoz, és körbepuszilja. Megremegek tőle. Leküzdöm az ellenérzéseimet, és hagyom, hogy kényeztessen; elhiszem, hogy így is jó vagyok neki, és engedem, hogy maga alá gyűrjön a vágy.

Elpilledek Robin karjában, és amikor kinyitom a szemem, a digitális óra számlapja negyed kettőt mutat. Ami azt jelenti, hogy körülbelül fél órát szundíthattam, de annyira kábult vagyok, mint nyolc óra alvás után.

A plafonra meredek, vitatkozom magammal. A rossz énem azt mondja, hogy igen. A másik pedig, az angyali, bőszen ingatja a fejét. Ez a meccs hosszú percekig eltart, képtelen vagyok dűlőre jutni.

Amikor kimászom Robin mellől, magamra kapok egy pólót és a szokásos térdnadrágot, már arra gondolok, hogy én egyszerűen ilyen vagyok. Mindig az ördögre hallgatok.

Olyan csend honol a lakásban, mint egy kriptában. Egyedül a hűtő zúg a konyha felől, és fény is csak onnan érkezik: a sütőlap feletti lámpa minden éjjel szolgálatban van.

Mélyeket lélegzek a vendégszoba zárt ajtaja előtt, még fontolgatom a menekülést. Nem lenne szabad ezt tennem. De az istenért! Hát miért nem? Nem készülök megcsalni Robint, véletlenül sem. Csak annyira vágyok a másik pólus közelségére, hogy szinte beleremegek. Ámbár ha vágyni bűn, én a kénköves pokolban fogok szénné égni.

Kopogok egy tétovát. Majd még egyet. Motoszkálás hangja szűrődik ki, azután a villanykapcsoló kattanása, és néhány pillanattal később Tate bámul rám álmos szemmel, feszülős alsógatyában. Uramisten!

A tekintetem a hasára vándorol. Meglátom a sebét, és fordul velem egyet a világ. Szinte már fizikailag érzem, hogy az én lábamon lévő lüktetni kezd a fájdalomtól, így hát rögtön odanyúlok. Továbbra is a hasát bámulom, a baleset, a műtét és a sok megpróbáltatás nyomát.

– Ne haragudj rám, én... Én csak... – makogok, mint egy majom. – Annyira, szóval... Baszki. – Sóhajtok egy mélyet. – Öltözz fel, kérlek, és gyere a hátsó ajtóhoz.

Remegek, minden bajom van, ahogy magára hagyom, és a másik ajtó felé tántorgok. Annyira kellemetlenül érint, hogy láttam őt így, hogy kedvem lenne újra kiborulni. Negyven másodperc múlva Tate utánam jön, és ketten lépünk ki a meleg éjszakába. Most már több ruha van rajta.

A kert leghátsó részébe kalauzolom, még szerencse, hogy a járda körül napelemes lámpák világítanak, így nem bukunk orra. Anya nagy vágya mindig is egy kerti pavilon volt, ahová ki lehet ülni olvasni, kávézni, kártyázni vagy sörözgetni, és három évvel ezelőtt meg is kapta apától szülinapjára.

Belépek a kis kör alakú faépítménybe, ahol ezúttal szigorúan lekapcsolom a fehér égőkből álló hangulatvilágítást, és leülök a középen terebélyesedő asztalhoz. Az éjszakai rovarok, állatok zümmögnek körülöttünk, brekegnek, és ijesztő hangokat hallatnak, amit próbálok kizárni. Hálát adok a kevés fényért, mert így Tate nem láthatja rajtam, milyen kínban vagyok.

– Most már holnap van, ugye tudod? Tehát nem ér rá tovább – törnek elő belőlem a szavak nagyon halkan.

– Ez igaz, bár nem az volt a konkrét terv, hogy rám nyitsz az éjszaka közepén, és meglesel, de ha már így alakult...

Atya. Úr. Isten. Még hogy nem vagyok az a típus, aki könnyedén zavarba jön! Dehogynem, csak nem mindenki tud zavarba hozni. Rettenetesen érzem magam a szavainak súlyától. Igaza van, hogy én milyen egy...

– Hé, nyugi, ne vegyél komolyan. Csak vicceltem – löki meg óvatosan a vállával az enyémet, amitől kiengedek, és újra veszek levegőt. – Nem akarok a nyakatokra akaszkodni...

Ezt már sokkal komolyabban, és egyben komorabban is mondja. Kihallom a hangjából az évődést, és szörnyen rosszulesik. Kapar odabent, annyira rossz, hogy szinte már megveszek tőle.

– Ez baromság – próbálom finoman az értésére adni, mekkorát téved, ha így gondolja, de nehezen vándorolnak elő belőlem a kedves szavak. – Én nagyon örülök, hogy itt vagy. Szerettelek volna már látni.

– Én is téged – feleli egyszerűen.

Sokáig hallgatunk egymás mellett, miközben én arra gondolok, hogy vajon ennyi-e, amit mondani akart, vagy csak meggondolta magát? Füleljük az éjjeli állatok zajongását, elhessentünk néhány szúnyogot, és felváltva veszünk csendmegtörő lélegzeteket. Na, ilyen némaság sosem fordult elő odabent, ez bántja a fülemet. Sokszor volt csend közöttünk, amikor csak bámultuk a másikat, és az mindent kifejezett akkor, de most határozottan kellemetlen.

Hirtelen megérzem az ujjaim után kutató ujjait a kezemen. Az alkarom belső felét cirógatja, az ereimet, de éppen csak, hogy hozzám ér, ami egyszerre csiklandoz és esik hidegrázóan jól. Nem kellene engednem, hogy hozzám érjen, és nem kellene akarnom, hogy hozzáérjek. De annyira vonz, és annyira hiányzik még úgy is, hogy itt van mellettem... Ördög vagyok. Egy mocskos kis ördög, aki nem tud nemet mondani.

Ekkor érzem magamat igazán csak bűnösnek. Ilyesmit nem szabad csinálni a kedvesünk testvérével, ez egyszerűen képtelenség... Volt, ami volt odabent, de hahó, ez itt már a kibaszott, való élet! Itt mindennek ugyanúgy kell mennie tovább, ahogyan azelőtt. Mélázásomból Tate váratlanul megszólaló hangja ébreszt fel.

– Sokkal könnyebb volt, amikor nem volt köztünk ez – teszi hozzá az utolsó szót lágyan.

– Ez? Mi ez?

Hevesebben ver a szívem, ahogy várom a válaszát. Mi ez? Mik vagyunk mi egymásnak?

– Ne mondd, hogy te nem érzed, Skyler – úgy suttogja, akár egy titkot. – Ne mondd, mert ha úgy lenne, akkor nem ülnél most itt mellettem, és hagynád, hogy ezt tegyem.

Abban a pillanatban kulcsolja rá a kezét az enyémre, ahogyan a szerelemittas tinédzserek szokták. Az elevenembe találnak a szavai. Az ilyesmi tényleg nem normális, ha két ember olyan rokoni kapcsolatban áll egymással, mint mi. De hát mit tegyek, mi a fenét csináljak, ha szeretnék vele is lenni egy icipicit?

– Te ki nem állhatsz engem, és én téged – emlékeztetem arra, honnan indultunk. – Akkor mégis miért tapizol?

Halkan nevet, és bánatosan én is elmosolyodom. Kettétépi a lelkemet ez a helyzet, hogy mennem kellene, de maradni szeretnék. Hogy a testvére vár az ágyamban.

– Szent igaz. Te idegesítő vagy. – Olyan tréfálkozós regiszterben szól a hangja, amitől muszáj jobban éreznem magamat. És természetesen visszavágnom.

– Te meg beképzelt seggfej.

– Nem bírjuk egymást. – Szeretném azt hinni, azért mondja, hogy magát is meggyőzze erről, mert kezdi az ellenkezőjét gondolni. Én azon a fázison már régen túl vagyok... Ezért hát újra elszorul a torkom, ahogy karcosan kiejtem a válaszomat:

– Egy kicsit sem.

Kétségbeesett sóhajtások közepette elengedjük egymást, befejezzük, és visszamegyünk a lakásba. Annyira üres vagyok, hogy arra nincsenek szavak.

Kimeredt szemmel bámulom a mennyezetet a nagyon halovány fényben. Olyan késő van, hogy szinte már korán, de mégsem tudok újra elaludni. Mardos a bűntudat, tombol bennem valami ideges őrület, ami virrasztásra késztet. Számtalanszor pörgetem végig magamban a történteket, kezdve a Jaydennel való incidenssel, egészen a féltett, paviloni kis beszélgetésig.

Felállok, odakucorodom az ablakom beülőjébe, ahonnan látom, hogy világosodik már az ég alja, benyomom a laptopomat, és megfogalmazom a posztokat, amiket ki szeretnék rakni a Drazséra. Amint betölt a gép, már kattintok is a kis ikonra.

„Amikor egyszer ebben a tetves életben igazán jó lenne a napod, jön valami gyökér, és hazavágja az egészet.”

A következő pedig:

„Tudod, vannak olyan könyvek, amelyek elérik, hogy egész éjjel fent maradj, és olvass, és agyalj és rágondolj. A tapasztalataim szerint azért ilyen pasikból is akad.”