:::... Tizenkilencedik felvonás ...:::

Üdv!

Jó olvasást ^^

Hálásan köszönöm a 32 feliratkozót! *-*

Ölel,

Svea

*

Egy durva nap után egy nyugis következik, ez így a fair. Szinte ki sem jövünk Robin szobájából, csak ha a konyhában vagy a fürdőben van elintéznivalónk. Filmeket nézünk, sokat, egymás után. Most egy olyan pörög a lejátszóban, amit én választottam. Hát, mit mondjak, a szememet nem bírom levenni a képernyőről, annyira jó. Kegyetlen komoly belegondolni abba a témába, amit a film feldolgoz: hogy mi van akkor, ha van egy másik Föld is, egy ugyanolyan bolygó, mint a miénk, és mi is ugyanúgy létezünk rajta. Path, Robin, Tate, mindenki. Hátborzongató.

Két mozizás közötti időben beiktatok egy kis netezést is, végigpörgetem az e-mailemet és a Facebookot. Robin jön-megy, nem igazán tud egyhelyben megmaradni. Én elvagyok, kattintgatok ide-oda, megnézek néhány dolgot, különösebben viszont semmi sem köti le a figyelmemet.

Robin ekkor lehuppan mellém a fotelba, és érzem, hogy néz, amitől bezárom az ablakokat, majd kíváncsian fordulok felé.

– Segíthetek, hogy jobb kedved legyen – mondja szexis mosollyal. Bár igazából csak unott vagyok, és nem szomorú, azért nem mondok nemet neki.

Lassan közeledik, én meg hagyom, hogy úgy csókoljon, ahogyan szeretne. Először még az ajkamhoz sem ér igazán, csak nagyon közel húzódik, érzem a meleg leheletét. Behunyom a szemem, ő a mutatóujjával megsimogat. Borzolja az idegeimet, szereti ezt csinálni, állandóan feszegeti a határokat. De kettőnk közül nem csak ő tud játszadozni. Mozdítok a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre, és beülök az ölébe. A vállánál fogva nekinyomom a fotelnek, és olyan lassan, érzékien csókolom, ahogyan csak tudom. Túl akarom feszíteni a tűrőképességét, ahogy szíve szerint ő tenné velem. Már érzem is, ahogy a keze a combomra siklik, de hirtelen elszakítom magam tőle, és eltolom a tenyerét. A füléhez hajolok, belesuttogok:

 – Most nem érhetsz hozzám. – Válaszul Robin felnyög. Tetszik ez a hang.

Tovább folytatom, amit elkezdtem, szédítően lassan veszem birtokba az ajkát. Amint gyorsítana a tempón, elhúzódom, mert ezúttal én irányítok. Lesegítem róla a pólóját, viszont nagyon vigyázok, hogy ne érintsem a csupasz bőrét. Egyelőre.

– S... – válik el a szája az enyémtől. Ránézek, a szemét lehunyja, kezét ökölbe szorítja a fotel háttámláján.

– Mi az? – Végigsimítom a nyelvemmel az alsó ajkát, mire szinte azonnal utánam kap.

– Ne már. – Csak ennyit szól, de nekem ez is elég. Már szenved a vágytól, ahogy én szoktam, mikor ő kínoz. Következik a finálé.

Felállok, kibujtatom a kis gombot a nadrágján, ami annyira ráfeszül, hogy elég nehéz dolgom van. Kéjesen, elégedetten vigyorgok rá, ahogy lehámozom róla, majd visszaülök az ágyékára. Újra felsóhajt.

Hátrahajolok, kibontom a hajam, mert tudom, hogy az a gyengéje, és lassan elkezdem felhúzni a pólómat a hasamon. Néhányszor elindul felém a keze, de egy eltökélt pillantással megállítom. Méregzöld színű, sötét lesz a szeme az ébredező vágytól. Kibújok a pólómból, és az ujjaim hegyével végigsimogatom a hasamat meg az árkot a két mellem között. Robin le sem veszi rólam a szemét, már mocorog alattam, nagyon kivan. Engem is feltüzel a játék, kezdek egyre jobban belejönni. Az ujjaim egészen a fejem tetejéig felkúsznak, felgyűröm a hajamat, és kicsit megemelkedem, így kezdek mozogni a csípőmmel az övén. Egy kicsit többet, mindig csak egy kicsit többet, erősebbet, gyorsabbat.

– Nem... bírom... tovább... – sóhajtja egyesével a szavakat. Ezt, mondjuk, teljes mértékben el is hiszem neki. Újra elszakadok tőle, és gyorsan megszabadítom magunkat a ruháktól. Hangos és felgyorsult lesz a lélegzése.

Visszahelyezkedem rá, továbbra sem engedem, hogy hozzám érjen. Hiába igyekszik úgy mozogni, hogy ő irányítson, és gyorsabb tempót diktáljon, nem hagyom, teljesen leszorítom a csípőmmel. Lassan, érzékien körözök, emelkedek meg és zuhanok vissza. Összeszűkült szemmel figyelem az arcát, ahogy megfeszül, és újra megfeszül egy-egy mozzanattól.

Annyira felizgatom ezzel az új próbálkozással, hogy alig telik el néhány perc, és máris forró szilánkokra robban benne a kéj. Akkora levegőket vesz, hogy olyan érzésem támad, korábban talán fuldoklott. Ezúttal már hagyom, hogy hozzám érjen, a keze szinte rögtön a hátamra téved, és magához ragad egy ölelésre. A mellkasára hajtom a fejem, ahol olyannyira dübörög a szíve, ahogy szeretkezés után még sosem hallottam.

Eltelik néhány perc, mire Robin újra mocorogni kezd, hogy maga alá fordítson, és nekem is örömet szerezzen, de megállítom a kezét, és inkább visszadőlök a kényelmes pozícióba. Megint az a kiállhatatlan érzés őrjöng bennem, ám nem akarok túlpörögni. Még szerencse, hogy Robin nem látja az arcomat. Egy századmásodperc alatt megmondaná, hogy valami nincs rendben, és akkor nem tudnék a szemébe nézni. És a sajátomba? A tükörbe vajon képes vagyok? Egyre zaklatottabbá válok, ahogy tovább tekergőznek a gondolataim.

– Jól vagy? – csak ennyit kérdez halkan, míg a hajammal babrál. Csak ennyit, és összetöri vele a szívemet. Most nem lenne helyénvaló elkezdeni zokogni, most nem kéne rázúdítani mindent. Ez csak egy átmeneti probléma, ahogyan jött, úgy majd megy is. Nem szabad rágörcsölnöm, mert csak rosszabb lesz.

Mélyeket lélegzek, hogy elmúljon a feszült szorítás. Mélyeket, lassan, amitől kezd jobb lenni. Már biztosra veszem, hogy nem leszek teljes mértékben a bűntudat martaléka. Már egyszer megesett velem, felismerem, ha valami elromlott. De ez még nem. Ez az állapot csak az élet csípős fűszere, a gunyoros vigyora, ami azt jelzi, hogy ideje felkészülnünk rá, mert tartogat még meglepetéseket.

– Jól – sóhajtom Robin vállába, majd az arcomat a nyaka felé fordítom, és a hajlatba simítom. Az ismerős illata megnyugtat. Nem lesz itt semmi baj, akár meg is esküdnék rá. A gyomrom remegése is elmúlik. Belecsókolok az érzékeny bőrébe. – Csak nagyon fáradtan.

– Kiütöttük magunkat. – Biztos vagyok benne, hogy mosolyog. – Most kell viszont felállni, és lekeverni kettőt a fáradtságnak. Szóval velem jössz a terembe?

A terem. A hely, ahová napi rendszerességgel lejártunk, ahol igazán megismertem ezt a férfit Igaz, hogy nem ott kezdődött a történetünk, de ott vett óriási fordulatot. Mosolygásra késztetnek az emlékek. Végül mégis megrázom a fejemet Robin tenyere alatt, ezzel jelzem, hogy én most még a fáradtsággal sem vagyok hajlandó pofozkodni.

– Ma már tornáztam eleget.

Felnevet, és ettől rázkódni kezd alatta a fejem. Gyorsan felemelkedem, és magamra kapom a cuccaimat. Csak annyira öltözök fel, hogy a fürdőig eljussak, ott villámgyorsan dobálom őket le újra. A langyos víz jót tesz a bőrömnek és a lelkemnek is. Sokkal jobban érzem magam, amikor elzárom a csapot annál, mint amikor megnyitottam. Mágikus hely a fürdő, esküszöm.

Gyorsan bekenem magam az epres testápolómmal, majd mezítláb baktatok végig a hideg kőpadlón. A copfom végéből csöpög a víz, még a pólóm alá is befolynak a cseppek.

Befészkelem magam a párnákkal töltött, széles ágyba, amíg Robin zuhanyozik. Ő nem az a típus, aki sok időt tölt fürdéssel, kivéve akkor, ha csajjal van. Akkor aztán nem rest pazarolni az idejét, tapasztalatból mondom. Vizes és kócos a rövid haja, amikor visszajön. Megcsap a tusfürdő friss illata, és hirtelen elkapom a kezét, hogy magamhoz húzzam egy puszira. Ennyi kell.

Néhány cuccot dobál a sporttáskájába, majd elköszönéskor megcsókol, és megígéri, hogy nem marad sokáig. Olyan fáradt vagyok, hogy azt sem bánnám, ha azt mondaná, csak holnap jön haza. Miután kilép az ajtón, és magamra hagy, belefúrom az arcom az ágyneműbe, és megérzem az ő természetes illatát. Jólesik erre elaludni.

Az első gondolatom ébredés után, hogy milyen embertelenül éhes vagyok. Megdörgölöm a szememet, és megkeresem a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Másfél órát szundítottam csak, amennyi pont elég ahhoz, hogy jól érezzem magamat. Kimászom az ágyból, és amint kidugom a fejem a szobából, hahózni kezdek, hogy megtudjam, van-e még itt valaki rajtam kívül. Válasz nem jön, így nyugodtan indulok el a konyha felé, felderíteni a terepet.

Ezek a fiúk nem igazán főznek maguknak, így meglehetősen kevés ételt tartanak itthon. Főleg tejet, gabonapelyhet és konzerves kajákat. Előhalászok egy bolognai spagettihez való instant port a szekrényből, és a hivatalos előírás szerint hozzáfogok az elkészítéséhez. Jó fűszeresre keverem a szószt, majd főzök hozzá egy nagy adag spagettit is, és amíg kész nem lesz, énekelek, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Nem fogom vissza a hangomat, ami jól szól a térben, tök frankó az akusztika.

Pia van a hűtőben dögivel, alkoholos és mentes is, úgyhogy abban nem szenvedek hiányt. Kiveszek egy nagy üveg Sprite-ot, lekapok egy poharat, amibe jégkockákat dobok, és teletöltöm szénsavas itallal. Visszafordulok a mesterművem felé, majd összeöntöm a szószt a spagettivel, kavargatom néhány percig.

– Mi ez a boszorkánykonyha?

Sóbálvánnyá dermedek az ijedtségtől. Nem merek megfordulni, mert tudom, hogy kivel találom szemközt magam. Bizseregni kezd a tarkóm, és olyan erővel szorítom a fakanalat, hogy belesajdul az ujjam. El kell telnie néhány másodpercnek, amíg nagyjából összeszedem magam, és szembenézek Tate-tel.

– Te nem vagy éhes?

Sötét szeme engem fürkész, miközben a pultnak támaszkodik. Melegítőgatya és mesefigurás póló van rajta.

– Attól függ, mit alkottál. – Ellöki magát, és elindul felém, mire úgy lépek arrébb, mintha irtóznék tőle. Holott csak saját magamtól irtózom. Előkotor egy villát a mosogatógépből, majd felteker rá egy hosszú tésztát, és míg várja, hogy kihűljön, közelebbről tanulmányozza az edény tartalmát. – Hát ez...

Megkóstolja. Életben marad. Vigyorog, amikor felém fordul, aztán a fűszerek között kezd matatni, és egy pizza feliratú üvegből jól nyakon önti a vacsit. Figyelem, milyen szakavatott mozdulatokkal keveri össze, majd kóstolja meg újra.

– Sokkal jobb – kommentálja.

Mintha lassítva látnám az eseményeket, annyira kiszámíthatóak. Tate újra felteker egy spagettit a villára, vár egy kicsit, majd felém nyújtja. Mélyen a szemembe néz. Ó, ne már. Elképzelhetetlenül romantikus, mi? Hát nem az. Hanem nagyon-nagyon rémisztő.

Angyal vagyok, angyal vagyok – suttogom magamban, és alig észrevehetően hátrálok. De aztán történik valami, és mégis közelebb hajolok hozzá. Anélkül, hogy ő megmozdulna, a kezemet az övére teszem, és a számhoz emelem a villát.

Ördög vagy.

– Tényleg nem rossz – mondom elismerően. A pillanat még sokáig ott él közöttünk, sistereg a levegőben, ám aztán elfordulok, hogy kerítsek két tányért, és akkor végre elmúlik. Hallom az utolsó, kétségbeesett sóvár-sikolyát a túlélésért.

Mindent kipakolok az asztalra, aztán felhúzott lábbal leülök az egyik székre. Tate velem szemben van. És csak néz. Konkrétabban szólva inkább hipnotizálni próbál, ahogy leteszi a könyökét az asztalra. Előrehajol. Ne, ne, ne, végem van.

– Te énekeltél. – Nem kérdezi, kijelenti. Felemelem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek.

– Igen. De csak azért, mert nem tudtam, hogy itt vagy. És ha már itt tartunk, miért nem válaszoltál, amikor kiabáltam?

– Kiabáltál? – néz egy nagyot.

– Aha, hát... Próbáltam felmérni, hogy egyedül vagyok-e.

Bólint, szó nélkül hagyja a megjegyzést, inkább visszakanyarodik az eredeti témára, amitől nekem bukfencet vet a gyomrom. Megint a régi dal, hogy nem szeretném, ha túl hamar tudnának meg mindent rólam. Sőt, egyáltalán nem szeretném, ha mindent megtudnának rólam.

– Méghozzá elég jól.

Elég jól?! Szikrázó szemmel meredek rá emiatt a pofátlan megjegyzés miatt, mire ő a mosolyát igyekszik leküzdeni, kevés sikerrel. Nem akarok tovább témázgatni erről, ezért rákérdezek arra, ami először eszembe jut.

– Hol van a... – barátnőd, akarom mondani, csak nem jön a számra a szó. – Kayle?

– Otthon – válaszolja rezignáltan. Szemmel láthatólag nem akar a kis édesről cseverészni. – Figyelj, Skyler – kezdi komoly hangon Tate, és arrébb tolja a tányérját. Ez már nem az a hangnem, mint az előbb, és rögtön tudom, mi lesz a mondandója vége. Megérzem.

– Igen?

Az asztal alá rejtem a kezem, hogy ne lássa, milyen izgatottan tördelem az ujjaimat.

– Amit aznap este mondtál rólam, az... – hagyja tétován félbe a mondatot, én viszont így is értem.

– Azt úgy is gondolom.

Látom rajta, hogy megkönnyebbül a választól. Kikészülök a feszültségtől, égnek állnak a szőrszálak a karomon. Tate lehajtja a fejét pár másodpercre, és amikor felemeli, már teljesen máshogy néz rám. Elkerekedik a szemem a döbbenettől.

– Nem kellett volna ezt elismerned.

Szinte dühös. Vagy elkeseredett. Vagy mindkettő. Nem tudom pontosan, nála semmit sem tudok pontosan, és ez megrémiszt.

– Miért nem? Ha egyszer így gondolom...

– Nem! – csattan fel. – Nem, mert ez, ami most van, kurvára nem oké. Ne hazudd, hogy nem érted, miről beszélek! Ne merd azt megtenni velem.

Egy pillanat alatt szakad el a cérna.

– Ez? Ez? Megint csak ez? Mégis mi a büdös francot jelent nálad?

– Te azt tökéletesen tudod.  – Egy pillanatra csend ereszkedik közénk. Az a fajta, amiből érzi az ember, hogy mindjárt kirobban belőle valami sokkal rosszabb. – Ezt, a szentségit!

Tate felugrik az asztaltól, elkapja a kezemet, és engem is magához ránt. Mielőtt tiltakozhatnék, a tenyeremet erővel a mellkasára szorítja.

Hirtelen megérzem.

Úgy ver a szíve, hogy szinte kiugrik. Nagyokat, erőseket és gyorsan dobbant. Nem merek ránézni, mert tudatosul bennem, hogy ez nem a kis vitánk miatt van. Hanem miattunk.

Meg kellene mutatnom, hogy ez nem új számomra. Hogy bennem is valami hasonló történik, elég lenne ideraknia az ujjait, hogy érezze. De nem engedem, mert ez kiakaszt, megrémiszt és elrettent.

Közelebb hajol, már muszáj ránéznem. A szívverése egyáltalán nem csillapodik.

– Bántani foglak.

Riadtan kapom fel a fejem. Kiolvassa a szememből a tengernyi kérdésemet, és gyors, apró levegőket vesz, mialatt darálni kezdi a szöveget.

– Bántani, mert nincs más lehetőség. Viselkedéssel, szóval, pillantással. A hiányommal. El foglak üldözni, és azt akarom, hogy te menekülj. Ne mereszd rám a szemedet ártatlanul, mert attól nem lesz jobb. Nem rombolhatunk le mindent, azt nem tehetjük meg. Te, én... Nem szabad, hogy te legyél a legfontosabb.

Elengedi a kezemet, amit rémülten húzok vissza. Még egy hosszú másodpercig a szemébe nézek, aztán hagyom elmenni. Többet nem szólunk egymáshoz.

Egy számomra teljesen ismeretlen állapotba kerülök, amiben értek mindent, és közben egyenesen semmit. Vágyom Tate közelségére, és legszívesebben, ahogy ő mondta, mégis elüldözném. Össze vagyok zavarodva, de tisztán látok. Létezik egyáltalán ilyesmi?

Elmosogatok, összepakolok magam után a konyhában, és feltűnés nélkül visszamegyek Robin szobájába. Még nagyjából tartom magam, amikor előkotrom a laptopomat az egyik táskámból, és bepötyögöm az ismerős oldal hivatkozását. Egyre nehezebben bírom kivárni, hogy betöltsön a rendszer. Lassan, de biztosan sík ideg leszek, míg eljutok odáig, hogy posztolni tudjak. Elszorul a torkom, könnyezem. Félreütöm a betűket a klaviatúrán, ezért kétszer újra kell írnom a szöveget.

Amikor pedig rányomok a BLOGOLD!-ra, már a feje tetején áll a világom. Elveszek abban a sokféle mindenben, ami ebben a fordított állapotban rám zuhan.

„Bántani foglak, hogy megvédjelek, ezt mondtad.”