november 24, 2015

:::... Huszadik felvonás ...:::

Üdv!
Köszönöm a 33 csoda-olvasót! <3
Ölellek Titeket,
Svea E.

*

„Rájöttem, te olyan vagy nekem, mint a macaron sütik. Mindenki imád, istenít, és engem pont ezért kergetsz az őrületbe. Mert nem vagy finom.”
Biztos, hogy nem az, és ennek ellenére mégis vágyom rá. Tudom, hogy elrontana mindent, ha megkóstolnám, így csak vágyódóm kicsit. Messziről sóvárgok, annak legapróbb, árulkodó jelét is eltűntetem magamról. És ez kínoz, új irányt diktál az életemnek, a vadulásig felfokoz mindent.
Három napot töltök még Robinnál, aztán hivatalosan is megkezdődik a szemeszter, véget ér a meteorológiai nyár, így visszaköltözöm a koleszba. Várom is, hogy újra magunk lehessünk Path-tel, már hiányzik a nőszemély, de ezek a felhőtlen, bolondos mindennapok is fognak Robinnal.
Egy valamiről viszont úgy gondolom, a legjobb lesz, hogy végre megszabadulhatok tőle, és az a Tate közelségéből adódó érzelemhullám. Fogja hiányolni a hóhér ezt a sok idegességet, fura pillantást, kellemetlen helyzeteket. Ha ismét normális lenne, nem akarnék elbúcsúzni tőle, de ő teljesen megváltozott, ahogyan azt ígérte is. Szomorúan tudomásul vettem, ugyanis nem tehettem mást.
BBQ-partihoz készülődünk a hátsó kertben, egyelőre csak öten. Olyan illusztris a társaság, hogy kiver tőle a víz (Robint leszámítva). Itt szorgoskodik az új, nagyon idegesítő Tate, a kiállhatatlan Frászi és annak még kiállhatatlanabb barátnője. Rihegnek-röhögnek, állandóan félrevonulnak megbeszélni valamit, mintha az oviban lennénk, és úgy bámulnak, hogy azon csodálkozom, ki nem esik a szemük. Robin csak a fejét rázza egy-egy ilyen alkalommal, és lesajnáló mosollyal nézi őket, majd felém fordul, és simán leolvasni az arcáról, mit gondol róluk. Azt, amit én. Hogy szánalmasak, és ezen olyan jót röhögünk, amire még ők is felkapják a fejüket.
Robin közelebb lép hozzám, kezébe veszi egy világos hajtincsemet, és belefon egy szál vadvirágot. Kicsit elvakít a napfény, amikor felnézek rá, hogy megköszönjem a gyöngéd mozdulatát. Meglátom a heget a szemöldökénél, és eszembe jut, hogy még sosem kérdeztem róla. Félreteszem a nem turkálunk elvemet egy rövid időre. A nyaka köré fonom a kezem, közelebb húzódom hozzá.
– Hogy szerezted ezt? – pillantok a sebhelyre.
Lustán elmosolyodik.
– Néhány éve a fejemre pottyant egy kosárpalánk.
– Szent szar! Az meg hogy történhetett?
– Kicsit elvetettük a sulykot a srácokkal. Nem volt nagy dolog, túléltem – von vállat. – Utána buliztunk egy őrült nagyot.
– Nálad sosem szakad el a cérna?
Ezen gondolkozom már egy ideje. Ő annyira türelmes, jóságos, még sosem láttam kiborulni. Ritka adottság, amiről én csak álmodozhatok. Robin óvatosan megrázza a fejét, és ad egy puha puszit a számra.
Tate a zenével babrál, én a húsokat fűszerezem be a napernyő alatt, az egyiket így, a másikat úgy. Robin néha hozzám lép, és akkora füstfelhő veszi körül, mint egy gyárkéményt. A grillel szerencsétlenkedik valamit, közben meg szentségel és morog, amiért nem jön össze. Kuncogok, ahogy elnézem, és amikor már nem bírom tovább, odaszaladok, mert valóságos kényszert érzek arra, hogy megöleljem.
– Ezt a szart – közli, aztán a lábfejével óvatosan belerúg az állványba.
Tate néhány poharat, sörösüveget, jéghideg üdítőt egyensúlyozik kifelé egy tálcán. Úgy közelít felém, hogy közben rám sem pillant. Amióta összekaptunk a konyhában, definitív levegőnek néz, mintha ott sem lennék. És a legszarabb az egészben, hogy sikerül is neki. Profi benne, hihetetlen erővel képes nem tudomást venni rólam. Fáj, hiába tudom, hogy mi az oka. Nem akarja elrontani a kapcsolatát a bátyjával, az egyetlen emberrel, aki mindig és mindenben mellette áll. Ezért hát ignorál engem, és akkora fájdalmat okoz, amekkoráról fogalma sincs. Nem is lehet. Színjátékot kell játszanunk, előadni, hogy nem vagyunk fontosak egymásnak. Hiába igyekszem ugyanazt a viselkedésformát követni, mint ő, nekem nem sikerül. Semennyire sem. Akaratom ellenére is felé vándorol a tekintetem, és egész véletlenül elkapom a pillanatot, amikor látványosan magához húzza a barátnőjét egy forró csókra. Hirtelen elönt az utálat. Nem akarom ezt látni, még itt lenni sincs semmi kedvem. Annyira belemerülök a szemem előtt kibontakozó jelenetbe, hogy egy pálcikával szinte átszúrom az ujjamat.
– A büdös francba! – káromkodom, amint kibuggyan az első vércsepp, és a kellemetlen érzés belém hasít. Könyékig olajos vagyok, ráadásul a papírtörlő vagy harmincdolognyi távolságban van tőlem, becsomagolva.
– Mi a baj? – kérdezi Robin, aki minden bizonnyal hallotta a felkiáltásomat. Hosszú kezével átnyúl az asztal fölött, kiszabadítja a papírtörlő-gurigát a zacskó fogságából, és letép egy kockát róla. Kérés nélkül szorítja az ujjamra, rögtön át is üt rajta a vérfolt.
– Köszi. – Már én is rá merem szorítani, mert csak a külső réteget érem. – Azt hiszem, bemegyek, és megmosom.
– Rendben. – Az ajkához emeli a kezemet, lehel rá egy puszit. Ezzel egyidejűleg Frászi felröhög, de Robin oda sem pillant, én viszont nem bírom ki. Tate hátulról öleli át a lány karcsú derekát, és a nap folyamán most először tekint rám. És nem hiszem el, gúnyosan vigyorog közben. Újra azt az arrogáns tahót adja, akit korábban. Megrázom a fejemet, a csalódottság végigzongorázik rajtam.
Elfordulok, és benyargalok a fürdőbe. Le kell nyugtatnom magam, ezért még nem megyek vissza a társasághoz egy ideig. Kétszer is megmosom a kezem, majd ragasztok rá egy tapaszt, hogy a DNS-em ne kerüljön a kajába.
Az arcom furcsa a tükörben. Színtelen. Vagyis, ami azt illeti, elég sárgás. Simán látszik rajtam, hogy ingatag lelki állapotban vagyok, ezért a sminkcuccomért indulok Robin szobájába. Gyorsan rendbe szedem magam, és úgy térek vissza az udvarra, hogy nem hagyom, hogy ezek itt idegileg kicsináljanak. Nem én. Egy döggel nem lehet csak úgy baszakodni.
Mindenki az asztalok körül tevékenykedik, amikor kiérek. Már bőven hallótávolságon belül vagyok, amikor Frászi felém fordul, és tenyérbe mászó arckifejezéssel megszólít.
– Na, megkaptad a szükséges elsősegélyt?
– Nem, igazság szerint azon filózom, hogy hívni kéne a mentőket – vágok vissza csípőből. A társaság arcáról lefagy a mosoly, Robinból viszont kirobban a röhögés, és a vállamnál fogva magához húz.
– Gyere, inkább segíts nekem elsősegélyben részesíteni a grillt. – Átkarolom a derekát, ahogy a füstölgő szerkezet felé indulunk. – El nem hiszed, mennyire imádom, hogy rájátszol az egészre.
– Nem gondoltad, hogy hagyom magam lealázni?
– Te sosem – mondja, és rácsap a fenekemre.
Lemegy a Nap, és szállingózni kezdenek a vendégek. A sütéssel majdnem készen vagyunk, csak a saslikok vannak hátra, az italok folyamatosan fogynak. A fiúk söröznek, én fehérbort vegyítek Spire-tal, ami egy isteni kombináció. A társaság nagy részét Robin haverjai adják, néhányukat ismerem is a teremből. Tate egy-két volt csoporttársa szintén eljön, ezt csak onnan tudom, hogy amikor bemutatkoznak, elmondják. Körülbelül így zajlik:
– Helló, Gaberiel vagyok, Tate haverja.
– Szia, Skyler, Robin barátnője.
Sokan csajokat is hoznak magukkal, így nem maradok magamra az ismeretlenek között, ami nagyon jó érzés. Frászit és a társnőjét szinte alig látom, ők a „srácok a teremből” társaságban ücsörögnek a medence partján. Persze, nem mintha őket figyelném, csak időnként körbenézek.
A lejátszási listában, ami egyébként iszonyat vegyes, hogy mindenki igényeit kielégítse, meghallom a tinédzserkorom egyik kedvencét: egy nyálgép dalt egy még nyálgépebb fiúbandától. Elnézést kérek a lánytól, akivel beszélgetek, lerakom a poharamat, és felugrom a helyemről. Néhányan röhögnek a számon, mások megjátszott mozdulatokkal teszik rá az agyukat, én pedig elkapom Robin kezét hátulról. Táncoljunk, formálom hangtalanul, amitől elmosolyodik.
Belekapaszkodik a csípőmbe, odaránt magához, semmit sem törődik a körülöttünk lévők fütyülésével, ellenállás nélkül mozog együtt velem. Úgy, ahogy szoktuk, szabadjára engedjük a vágyainkat. Összemosódik a világ, eltompulnak a hangok. Az érzékek, az érzelmek játéka ez. Mozdulatok és lelkek összehangolódása. Mi vagyunk.
Robin megcsókol a dal végén, és még egyszer megmarkolja a popsimat. Felnevetek, és a karja alá bújok, miközben ő visszafordul a srác felé, akivel addig diskurált, míg el nem vontam a figyelmét.
Így állunk, amíg valaki hátulról meg nem kocogtatja a vállamat. Mindketten megfordulunk, azt hiszem, a Gaberiel nevű srác vigyorog ránk jókedvűen.
– Ellophatom Skylert egy kicsit? – kérdezi, és Robinra pillant. Kis híján elfelejtem becsukni a számat, annyira meglepődöm. Na, ő most mégis mit akar tőlem? – Ne nézz rám így, öreg, csak csörögnék egyet, és mindenki olyan szégyenlős.
Feszülten várom Robin reakcióját, aki nem döbbent, nem mérges, hajszálpontosan olyan, mint az előbb volt.
– Ezt miért nem tőle kérdezed meg?
Erre aztán tényleg nem számítok. Igaz ugyan, hogy már korábban is említette, nem egy féltékeny típus, de hallani és felismerni két különböző dolog.
– Oké, igaz – nevet most rám Gaberiel. – Szóval?
Kifogásom nincs ellene, hiszen hol van az kőbe vésve, hogy nem táncolhatok mással, csak a barátommal? És azért mégiscsak jobb lenne, mint itt állni, és hallgatni azt a beszélgetést, amiből egy mukkot sem értek. Robin elenged, én pedig Gaberiel felé lépek, de tisztes távolságban maradok. Nem fogok hozzásimulni, az fix, és miután Robin visszafordul a barátja felé, ezt el is mondom neki.
– Nyugi, csajszi! Tényleg csak táncolunk.
Kábé fél méterre állunk egymástól a medence melletti betonplaccon, és bandacsatát játszunk, hiába vagyunk csak ketten. Ez annyit tesz, hogy le kell utánozni, mit csinál a másik, aztán kitalálni valami újat. Jó fej ez a srác, önfeledten tudok nevetni a társaságában. Ez a csörgés, ahogy ő fogalmaz, tökéletes ellentéte annak, amit Robinnal szoktunk művelni. Épp ez benne a legjobb.
Nemsokára csatlakozni kezdenek hozzánk a többiek, és már nagyobb a boogie-zók csapata, mint a lazulóké. Mellém keveredik a lány, akivel korábban beszélgettem, aztán már nem tudom számon tartani őket. Sokan vannak, rázunk egyet-kettőt, majd fordulunk is tovább.
Mindenki odajön, csak az egyetlen nem, akire várok. Ő távol marad tőlem, ahogy azt megígérte. Látom, hogy a tábortűznél ül, a lángok kirajzolják az arcélét a sötétben. Boldognak tűnik. Összefacsarodik a szívem.
Valaki véletlenül nekem ütközik a vállával, mire elvesztem az egyensúlyomat. Már akkor tudom, mi fog történni, amikor még a lábamon állok. Ösztönösen felsikítok, és háttal a mély medencébe zuhanok ruhástól, cipőstől, mindenestül. Teljesen lesüllyedek az aljára, ám a hideg víz valami olyasmit művel velem, amitől hirtelen teljesen kitisztul a fejem. Nem érzem az életemet kudarcnak, és fájdalom sincsen bennem. Elnyújtom ezt a tökéletes pillanatot, amíg tudom, mielőtt leérne a talpam a medence aljára, majd erősen fellököm magam. A felszínre bukom, ahol a kétségeim egy csapásra visszatérnek. Veszek egy mély levegőt, miközben mozog kezem és lábam, hogy megálljak egy helyben. Csend, ez üti meg a fülemet.
Kinyitom a szemem.
Mindenki rám mered, a tömeg elején Robin és Tate. Félig guggolnak, így térdelnek a medence partján, a kezüket nyújtják felém. Idegesek, Robin álla megfeszül, Tate szeme zaklatottan csillog.
– Oké, jól vagyok – töröm meg a csendet gyorsan, és feléjük tempózom.
– Biztos? – Robin mindjárt felrobban, látszik rajta, még a hangja is annyira halk, hogy alig hallom meg.
Bólintok. Lobog a feszültség a levegőben, és ezt mindenképpen el akarom kerülni. Nem úszom ki teljesen a szélére, hiába, hogy Robin már szinte félig a vízben van. Hátranézek a tömegre, és elkiáltom magam.
– Medencés parti!
Egy döbbent másodperc követi a kijelentésemet, majd hurrák és hasonló felkiáltások. Sorban ugranak be mellém a többiek, egyesek bombát, mások csak simán. De az biztos, hogy mindenkin van ruha, de cipő legalább nincs.
Robin és Tate továbbra is ott térdelnek, noha legalább már megenyhült az arckifejezésük. Kikapaszkodom a medence szélére, majd elfogadom Robin felém nyújtott karját, Tate-re még csak rá sem nézek. Ez pontosan az, amit akart, nem?
– Húzzunk átöltözni – mondja Robin, miután kisegít, és ömlik lefelé rólam a víz.
– Hé, nyugi. – Tate már nincs mellettünk. – Ne idegesítsd fel magad, véletlen volt. Amúgy is tudok úszni.
– Jó, csak... – elakad, és vesz egy mély lélegzetet, amit aztán a száján fúj ki. Elnéz a fejem felett, de tudom, hogy nem elbámult, hanem pörögnek a gondolatai. – Azóta folyamatosan vigyázni akarok rád, érted?
Rám néz. Olyan gyöngéd a tekintete, hogy a szívemig hatol.
– Rögtön végem van, ha hasonló történik, nem számít, mennyire ártalmatlan. Még ezt sem akarom, hogy megessen veled.
Megérintenek a szavai, muszáj magamhoz húzom, nem érdekel, vizes lesz-e vagy sem. Bár valószínű. A számat az övére tapasztom, és úgy csókolom, hogy érezze meg belőle, mennyire ragaszkodom hozzá. Mintha őt tényleg csak nekem küldték volna a Földre, erre gondolok. Ő az én ellentétem; ő az, aki kiegyensúlyoz. Egy pillantásával lenyugtat, és nem veszíti el a fejét akkor sem, amikor én igen.
– Nyomás befelé! – kéri nyomatékosan. Nem tehetek semmit, így felsóhajtok, és elindulok az ajtó irányába.
Dideregek, amikor kibújok ruháimból, és megtörölöm magamat. Néhány percig meg sem mozdulok, csak ülök az ágyon, és élvezem, hogy újra felmelegednek a végtagjaim. Továbbra sem viselem jól a hidegebb vizet.
Száraz pólót, farmert és papucsot veszek fel, a hajamat összefogom. Az udvaron sokkal melegebb, fülledtebb idő van, mint a klimatizált lakásban. Egy műanyag pohárba keverek magamnak egy sprite-os koktélt, és ismerősök után nézek. Gaberiel csurom vizesen egyedül fekszik egy pléden. Jókedvűen huppanok le mellé, mire a háta mögött a kezére támaszkodik.
– Nem fázol? – bökök a cuccai felé.
– Áh, én forróvérű vagyok.
Felnevetek. – De jó neked.
– Nehogy azt hidd. Tudod, erre buknak a csajok, de néha kifejezetten rosszat tesz a lelkemnek, amikor el kell felejtenem őket.
Megcsóválom a fejem, miközben tovább nevetek. Ezt a macsó dumát! Gondolom, milyen elkeserítően sajoghat a szíve, amikor egy-egy éjszaka után búcsút int a lányoknak.
– Gaberiel! – Mozdulatlanná merevedek az ismerős hang hallatán. Tate az. Tate, aki mögöttem van, így nem láthatom az arcát. Tate, aki kiiktatott az életéből, holott nekem szükségem lenne rá.
– Mi van? – biccent felé Gaberiel, nem nagyon akaródzik megmozdulni neki.
– Hozzám jöttél, vagy a sógornőmhöz? – röhög fel Tate, de borsódzik tőle a hátam. Ezúttal észreveszem, hogy büdös nagy kamu az egész.
– Ha már van választási lehetőségem... – mondja Gaberiel ártatlanul, aztán vállat von, és feltérdel. Mielőtt elmenne, mint egy úriember, csókot lehel a kézfejemre. Nevetésben török ki, de legalább annyira erőltetett, mint Tate-é az előbb.
– Viszlát később! – intek felé, nem fordulok utána.
Szörnyen mérges vagyok a hólyagra, aki még az egyetlen friss haveromat is eltünteti a közelemből. Utállak, utállak, utállak! – legszívesebben széjjelkürtölném, aztán tíz perc múlva újra a közelében kötnék ki.
A vizes cuccok megteszik a hatásukat, a társaság oszladozni kezd. Beindulnak a kocsik, lehalkul a zene, eltűnnek a poharak és üvegek a kezekből. Miután egy méretes fekete kukászsákba összegyűjtöm a szemetet, hogy később legalább ennyivel kevesebb legyen, a lakás felé fordulok. Szeretnék lefürödni, ezúttal normálisan, aztán délig aludni. Csakhogy Gaberiel, Tate és Frászi elállják az utamat, pont az ajtó mellett beszélgetnek egymással. Megacélozom magam, elindulok feléjük.
– Sziasztok! – mondom kis mosollyal, aztán a kilincs felé nyújtom a kezem, de Gaberiel hangja hamarabb szólal meg.
– Skyler! Hova sietsz, angyalom?
A becenév hallatán ferdén nézek rá. Enyhén megütközöm rajta. Sejtem, hogy ez hozzátartozik az imidzséhez, azért csinálja, de ettől függetlenül ugyanúgy bántja a fülemet.
– Na, idefigyelj – kezdem a fenyegetést ártatlan mosollyal –, ha szeretnéd biztonságban tudni a golyóidat, és nem a talpam alatt, akkor nagyon sürgősen befejezed a becézgetést, oké?
Kedvesen tálalom a cseppet sem kedves szavaimat, mintha egy kisgyerekhez beszélnék, olyan édes vagyok. Gaberiel persze veszi a lapot.
– Óh, megbántasz! – játszik tovább.
– Tudod, hogy van ez – kacsintok rá, fináléval zárom a jelenetet. – Sajnos ez az a pont, ahol megkínzom a saját lelkemet, és elfelejtelek.
Gaberiel hangosan röhög, és feltartja a kezét, hogy pacsizzak le vele.
– Szóval odafigyeltél rám. Tényleg angyal vagy!
– Hah! – szólok még vissza a vállam fölött, mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót.
Igyekszem kiverni a fejemből Tate és Frászi arckifejezését, de nincs egyszerű dolgom. Látszott rajtuk, hogy egyikük sem számított arra, tudok még újat mutatni. Lehet, hogy erről beszélt Tate, amikor azt mondta, nem ronthat el mindent? Kettőjükről? Ugyanis tökéletesen kiegészítik egymást az oldalbordájával, hiszen egyformák. És az a kegyetlen nagy igazság, hogy meg is érdemlik a másikat.
Fáradtan rogyok le az ágyba Robin mellé. Az orromban még mindig ott érzem a füstöt, pedig kétszer végigmostuk magunkat, hogy eltűntessük a szagot. Csak képzelődöm, a fáradtság az oka. Odabújok Robin oldalához, és a pólójába temetem az arcomat. Még egyszer elsuttogom, hogy jó éjt, ő válaszol, és néhány pillanattal később már alszunk is.
Azt hiszem, még álmodom, amikor kiáltozást hallok. Csakhogy túl ismerősek ezek a hangok... De itt, ebben a szobában az lehetetlen. Itt nem hallhatok ilyesmit, szóval tuti, hogy még nem ébredtem fel. Viszont akkor... hogyan vannak tudatos gondolataim? Itt valami nagyon nem kerek. Korán van még, érzem a zsigereimben. Pontosabban nagyon korán, alvásra van szükségem. Az ordítozás azonban magamhoz térít, és oroszlánsörényre hasonlító séróval meg homályos látással elindulok kifelé. Látom, hogy nyitva van az ajtó. Aha, oké, tehát az első számú rejtélyre fény derült.
A nappaliból jön a zaj, és még oda sem érek, amikor már tudom, hogy Kayle borult ki. Egymással szemben állnak Tate-tel, aki csak hallgat, akár egy bűnös gyerek az anyja tirádáját. Az én fülemet viszont annyira bántja a hang, hogy képtelen vagyok csendben maradni.
– Mi ez a dráma?
Oké, talán nem ez a legjobb kezdés...
Rám merednek. Frászi hamar el is kapja a pillantását, Tate viszont nem. Annyira kábult és ködös a fejem, hogy fel sem tűnik, mit néz annyira. Ösztönösen a trikómhoz nyúlok, mert érzem, hogy elcsavarodott. Lenézek magamra, és látom, hogy szinte a fél mellem kilátszik, annyira elfordult rajtam a ruha. A rövidnadrágom nem fedi el a combomon lévő seb alsó felét, amire megint később jövök rá.
– Már csak ez a nő hiányzott! – háborog Kayle. – Még nem fejeztük be, még nem fejeztük be! – mutogat Tate-re fenyegetően, felkapja a táskáját a kanapéról, és kiviharzik a helyiségből. Akkorát csattan mögötte a bejárati ajtó, hogy attól összerándulok.
Nem fogom megkérdezni, hogy min cirkuszoltak, hiába érdekelne, így inkább a konyhába indulok, hogy kávét csináljak magamnak. Meg sem kérdezem Tate-et, automatikusan töltök neki is egy bögrébe, majd ásítozás közben leülök az asztalhoz. Még csak tíz múlt néhány perccel, azaz nyári, bulizós időszámításban véve rohadt korán van.
– Robin? – kérdezem reszelős hangon.
– Mosóba vitte a Nissant.
Bólintok, majd nekiugrom a kávémnak. Ha lehet, sosem melegítem a végsőkig, hogy rögtön tudjam is inni. Ezért utálom a kávéházas kiszereléseket, mert azok nem teszik ezt lehetővé.
Kétszer-háromszor belefésülöm az ujjaimat a hajamba, hogy lelapítsam egy kicsit, de egy csomó hajszál marad a résekben, mást nem érek el vele. Azon morfondírozom, hogy hagyom a fenébe ezt a mai napot, és visszafekszem aludni. Nem érdekel, most nem, hogy nyár vége van, és ki kéne használni az egyetemmentes időt, mert álmos vagyok. Rettenetesen álmos.
– Arra azért kíváncsi lennék... – Bár nem sokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy nem szólalok meg, képtelen vagyok befogni. Nem nézek fel Tate-re, a bögrémet tanulmányozom, és stabilizálni próbálom a szívverésem. Dübörög, mert a velem szemben ülő végre nem néz levegőnek, és emberi hangon szól hozzám. Nem gúnyos vagy lekezelő, bármit is ígért, és nem utolsó sorban: csak ketten vagyunk. – Hogy miért viseled te ezt el? Az állandó vitát, a feszültséget, a megalázást, hogy semmibe vesznek és uralkodnak fölötted?
A saját tapasztalataimról beszélek. A saját életem keserűsége bújik meg a szavak mögött, tör fel a torkomból megállíthatatlanul.
Tate várakozóan fürkész engem sötét szemével. Nem undorodik tőlem, nem mérges rám, viszont semmi reménykeltőt sem látok rajta. Nem válaszol. Hát persze, hogy nem, mit is vártam? Majd jól kiönti a lelkét, elsírja a bánatát a vállamon? Egy párhuzamos univerzumban, ahol két normális ember ül ennél az asztalnál, esetleg megtörténhetne. De itt és most semmiképp.
Túl baljós a csend. Túl későn veszem észre.
– Még jó, hogy te a párkapcsolatok szakértője vagy.
Tüzes nyílként fúródnak belém a szavai. Bánt, ezúttal komolyan bánt. Az eddigiek csak gyerekes játszmázások voltak, ez viszont véresen komoly. Hiába történt, ami történt közöttünk, hiába figyelmeztetett előre, nem bírok megküzdeni az érzéssel.
Lassan leteszem a bögrét az asztalra, felállok. Anélkül, hogy rápillantanék, hagyom el a helyiséget. Zizeg a feszültség a levegőben, az én tenyerem meg viszket. A szívem pedig lángol.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Még mindig annyira jól írsz, és jól alakítod a sztorit! Igaz, hogy sokszor az idegeimen táncolsz, de hát na... Nagyon tetszik, hogy még mindig nem tértél el a valósághű megírástól. Imádom ezt a sztorit, na meg a szereplőket is!
    Várom a következőt!
    Puszi: Klau

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Klau!
      Köszönöm, bár az idegeiden táncolás néha szándékos. ^^ Annyira jól esik ilyet hallani <3 Köszönöm! *-*
      Hozom is a kövi felvonást,
      Ölel,
      Svea

      Törlés
  2. Sziia!
    Imádtam ezt a részt is. Már nagyon várom az egyetemet, hogy újra együtt lehessenek Path-tel. Tetszett a grillparti is. Jó volt, amikor a medencénél Skyler csak Robin kezét fogadta el. :) Gabriel nekem így elsőre tök szimpatikus volt. Remélem fel fog még tűnni a sztoriban. Kíváncsi vagyok min veszekedtek reggel Tate-ék. Kíváncsian várom a folytatást. :)

    Viki^^ :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Viki!
      Annyit ígérhetek, hogy Gaberiellel még terveim vannak! ;) Sőt, a többiekkel is... Örülök, hogy tetszett! ^^
      Máris hozom a következő részt,
      Ölel,
      Svea

      Törlés