:::... Huszonegyedik felvonás ...:::

Üdv!

Meghoztam a legújabb felvonást. Remélem, tetszeni fog ^^ Kritikáitokat  ezúttal is kíváncsian várom!

Ölel,

Svea

*

Az egyetem... szívás. Mindenki boldogan meséli a kis sztorijait, SMS-ezik a pad alatt, idiótán mosolyog, és még a legkegyetlenebb proffal is jó fej, én meg csak ülök köztük, és kakukktojásnak érzem magam. Idegesítenek, egyszerűen rohadtul idegesítenek. Legszívesebben felállnék, és kimenekülnék az órákról. Korábban még sosem indult ennyire rosszul egy évem.

Bevackolom magam a könyvtár egy félreeső részébe, és mogyorós csokit majszolgatok. A laptopom az ölemben pihen, a blogom szerkesztője rám vár. Posztolni akarok valamit, ám nehezen jönnek a szavak.

Komolyan fogalmam sincs, hogy a könyvtár miféle összeköttetésben áll a konyhával, de megint csak egy kajás bejegyzés jut az eszembe. A múltkor a sütis, most meg...

„Mi olyanok vagyunk, mint a forró olaj és a víz. Ha az előbbibe az utóbbit cseppented, pattogni kezd. Nem bírjuk elviselni egymást, de elkerülhetetlen, hogy találkozzunk.”

Holnaptól újraindul a melóm is, azt sem úszom meg. Tudom, hogy örülnöm kellene, amiért találtam helyet, ahol ilyen laza a beosztás, különös tekintettel a nyárra, amikor az osztályunk zárva tart. A főnökeim vannak annyira pofátlanul gazdagok, hogy ne akarjanak melózni a nyáron. Alapjáraton örülök is ennek, de letört vagyok, és kezd az egész földbolygó az agyamra menni.

Path is fáradt, ki van borulva, látom a fején, mikor hazaér. A ruháimat hajtogatom, válogatom, de amikor nagyot sóhajtva ledől az ágyára, befejezem a műveletet, és inkább rá figyelek.

– Katasztrófa – nyögi kérdezés nélkül.

– Nálam is.

– Menjünk haza! – indítványozza, és ezúttal vágyakozóan sóhajt.

Haza... Furcsa egy szó ez. Ebben a szövegkörnyezetben azt jelenti, ahonnan jöttünk. Ahonnan megérkeztünk ide, erre a csúf egyetemre. Ahol azelőtt még örültünk a fejünknek meg a szabadságunknak. Ámde nekem hol van ez a hely? A város másik felében, a McCarthy-fiúk lakásában.

– Mi a szart kezdjünk magunkkal? – kérdezi Path komolyan. Nem válaszolok, mert nincs mit. Ha én azt tudnám... De még kósza ötletem sincs. – Megvan. Nézzünk Johnny Depp-filmeket sírásig.

– Sírásig?

– Igen, sírni a gyönyörűségtől. Meg a méregtől, hogy ez a pasi sosem lehet az enyém.

Egyértelműen Mr. Depp az egyetlen hímnemű a bolygón, akiért Path rajong. Akinek a kedvéért sárga gumikacsává változna, ha azt kérné tőle.

– Hát... – húzom el a számat, amit ő bátran beleegyezésnek vesz. Felugrik, ledobja a táskáját, aztán összeszereli a laptopját a hangszórókkal.

– Most feltöltöttem a készletemet – mondja büszkén, és sorolni kezdi a címeket, amelyeket legalább már tizenhatszor látott. – Melyik legyen? – néz rám aggodalmasan. Olyan az arca, mintha a globális felmelegedés ellenszerére keresné a választ. Legalább.

– Charlie és a csokigyár – vágom rá, ami először eszembe jut. Hát, igen. Nem hazudtolom meg magam, az agyam megint az édességek körül jár.

Path rázza a fejét, nem tetszik neki az ötletem. Perceken belül választ valami mást, majd elrendezi a fényeket, és maga mellé invitál. Viszem a párnáimat is, kényelmesen elhelyezkedem, igyekszem a filmre koncentrálni. Körülbelül öt teljes percig sikerül, aztán elnyom az álom. Bocsánat, Johnny.

Úgy tűnik, szerepet cseréltünk, mert Path gépezik az én ágyamon, és én ébredek fel az övében. Hallom, hogy néha gépel a billentyűzeten, de amúgy csendben van, és erre kapom fel a fejem. Mi az, hogy nem akarja leordítani a hajam, amiért elaludtam a gyönyörűséges filmjén? Itt valami nincs rendben. Felkönyökölök, szembenézek vele. Eltelik néhány másodperc, míg elszakítja a tekintetét a képernyőről, és rám néz. Vagyis bámul.

– Ez abszolúte nincsen rendben – ejti ki halkan a szavakat, először nem is tudom mire vélni. Felém fordítja a képernyőt, és akkor meglátom. A Jégkockadrazsét, meg a mostani posztjaimat. Inkább visszahanyatlok az ágyra, csak ne kelljen ránéznem. – Skyl, figyelj ide.

Nagyvonalakban elmeséltem neki a McCarthy-kéróban történteket, ahogy szinte mindig tettem korábban is. Azt a részt viszont nem említettem, amikor megszakadt a szívem.

Hallom, hogy Path feltápászkodik, és már érzem is, ahogyan ránehezedik az ágyra. Rám mered, és ez zavar, mert mindent tudó a tekintete. Nem bírom elviselni. Felülök, nekitámasztom a hátam a falnak, az ujjaimat tördelem, és aztán egyszer csak kibököm.

– Nem tudom, mi történik. Ő mindenhol ott van, ahol nem kellene neki, és Robin... Istenem, Robin... – Mindjárt elsírom magam. Nem vagyok már a régi.

Path vár egy kicsit. Látom az arcán, hogy mérlegeli, merje-e kimondani, ami eszébe jutott. Ismerem ezt a tekintetet, ez az, ami a vesémbe lát. Nekem végem van. Mindjárt ismerteti a diagnózist.

Valami körítést várok, hogy ne csattanjanak olyan keményen a szavai, egy kis kertelést. De persze hülye vagyok, hisz Path nem az a lány, akitől ilyesmit kap az ember. Ha valaki az ő véleményét kéri, készüljön fel a legrosszabbra. A nyers igazságra.

– Te nem szereted őt.

Csend következik. Akkora, amekkora még az űrből is látszik. Olyan mély, hogy simán kenterbe veri a Lőrinc-árkot.

– De igen!

– Nem, Skyl. Szerelemmel nem, és ezt mindketten tudjuk.

Kiabálj rá, kiabálj rá, hogy téved! – utasítja az agyam. Csakhogy nem tudom megtenni. Eltörik bennem valami, mint azokban az időkben, amikor rájöttem, hogy tönkrement az életem. A lelkem egy újabb darabja veszik oda.

Robinra gondolok, és becsületbeli ügyemnek érzem megvédeni a kapcsolatunkat.

– Ezt nem értheted. A szerelem annyira... furcsa. Nem csak ilyen, vagy olyan.

Path mindent tudóan hallgat. Én meg félőrült vagyok az érzéseimtől, amikor felugrom, felhúzom a cipőmet, és kirontok a szobából. Végigrohanok az emeleten, egyenesen le a lépcsőkön, ki a nyárestbe.

Nem tudom, hová tartok. Vak vagyok.

Nem hallok semmit, csak a bennem tomboló vihart. Süket vagyok.

Bűntudatot, önutálatot és szomorúságot érzek, de mégis tompa vagyok.

A parkban kötök ki, ahol ilyenkor tumultus van. Egészen fiataltól a járóbottal közlekedő öreg párokig látok embereket. Nem sírok, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tartom magam. Hogy ki előtt, azt nem tudom. Csak nézek, hol egy bogarat, hol egy arcot. Vagy a kezemet, lábamat.

Szeretném tudni, mi történik velem, és hová tart az életem. Szeretném megtalálni a megoldást, ami senkinek sem fáj. Mióta az eszemet tudom, vágyom arra, sóvárog rá a lelkem, hogy igazán szeressek valakit, hiába a sok törés bennem. És hogy engem is szeressenek, a bizalmatlanságom és rakás hibám ellenére. Mert ember vagyok, egy kibaszott társas lény, hiába adom az ellenkezőjét. Régebben azért csókolóztam és jöttem össze fiúkkal, hogy valaki törődjön velem. De mikor fordult ez át komolyba, és egyben katasztrofálisba is?

A combomra szorítom a tenyeremet, ami így lefedi a sebem egyik felét. Úgy érzem, mintha lüktetne egy ponton a pulzusom, de lehet, csak képzelődés az egész. Ahogy pumpál ott a vér, úgy villódzik a fejemben a gondolat, hogy fel akarom hívni Tate-et. Nem számít, ha kérnem kell, hogy fejezze be ezt az abnormális színjátékot. Legyen megint az a srác, aki a kórházban volt, hogy én is az a lány lehessek, aki mellette voltam. Azt a keserűséget még el lehetett viselni... a nyers utálatát azonban nem.

Ám jól tudom, hogy nem fogom keresni. Elmenekülök, ahogyan ő kérte. Csakhogy saját magam elől nem futhatok.

Aki bárhol és bármikor ott volt mellettem, vagy ahol kértem, az Robin. Annyira szeretem és ragaszkodom hozzá! Sőt, imádom őt. Éppen ezért gyűlölöm magam, meg ezt az egész nyamvadt kudarcot, ami körülvesz minket.

Már tudom, hogy jobban megzuhantam a baleset után, mint azt mások gondolnák. Egy részem még erősebben ragaszkodik Robinhoz, mint előtte, hiszen ő képvisel mindent, ami normális ebben az életben. A másik felem viszont kötődni kezdett Tate-hez is, és a két rész között őrlődöm és sikoltok én.

Eddig bírom cérnával. Felhúzom a térdemet, átölelem a karommal, ráhajtom a fejem. Engedem, hogy a könnycseppek a nadrágom világos anyagába ivódjanak. Nem teszek semmit a szipogáson és a levegővételen kívül.

Úgy tántorgok vissza a koleszba, mint egy részeg zombi. Alig látok a fáradtságtól, így le sem tusolok, hanem egyenesen bemászom az ágyba. Nem tudom, hogy Path ébren van-e, mivel nem szól semmit, én meg erőtlen vagyok kérdezni. Nem tudok még egy dologgal foglalkozni. Ma már nem bírom tovább.

„Ne szeress engem. Soha, soha ne szeress engem. Mert én sem tudom szeretni magamat.”

A hét hátralévő részét tulajdonképpen nem is tudom, hogyan élem túl. Nem eszem, nem iszom, csak amikor Path már bömböl, és nem alszom. Fél éjszaka bámulom a mennyezetet, vagy az ablakból figyelem a várost. Reggel persze nem bírok felkelni, és emiatt állandóan rohannom kell. A munkahelyemet határozottan gyűlölöm. Senkihez nincs egy jó szavam, odafigyelni sem tudok, de ennek ellenére úgy teszek. Elegem van az egész tetves világból.

Nem fogadom Robin hívásait, sms-ben közlöm vele, hogy hulla vagyok az egyetem miatt, állandóan tanulok, vagy alszok, ne haragudjon. És ő nem haragszik. Aggódó, kedves üzeneteket ír, célozgat a hétvégére. Mindegyik egy-egy arculcsapással ér fel a számomra.

Olyan gyenge vagyok, hogy folyamatosan remeg a kezem, leesik a vércukor-szintem. Ilyenkor csokit erőltetek le a torkomon, vagy egy pohár tejet, de az szinte rögtön vissza is akar köszönni. Gabonakörökhöz hasonlító karikák pöffeszkednek a szemem alatt, megspékelve egy kis sárgás színnel. Én vagyok az új Drakula.

És már megint péntek van. Robin jön értem, ha minden igaz, de még a saját szemembe sem tudok belenézni a tükörben, nemhogy az övébe. Mit hazudjak? Utolsó, undorító tett az igazság elodázása helyett, de ő olyan fontos nekem, hogy nem tudom megbántani. És nem mellesleg, látni szeretném. Mert mellette mindig nyugalmat találok, legyek akármilyen zaklatott. Mert amikor az ő hangja szól, összeforrni látszik a szívem.

Válogatás nélkül dobálom a cuccaimat a táskámba, és miután végzek, percenként pillantok az órára. Path könyvet lapozgat, de nem igazán olvassa, helyette engem figyel. Utálja ezt, tudom, hogy utálja. Én is utálom, végletekig gyűlölöm, de nem tudok máshogy élni. Jelenleg nem.

Robin a Nissannak támaszkodva vár, és elmosolyodik, amikor észrevesz. Lehajtom a fejem, és hálát adok a sötétségért, amiben nem láthatja kísérteties arcomat. Egyből, gondolkozás nélkül átölel. Nem szól, vagy kérdez semmit. Még meg sem csókol, hosszú percekig csak a karjában tart, én pedig azt hiszem, mindjárt vége a világomnak.

– Minden rendben? – lehel egy puszit a számra.

– Igen, köszi – mosolygok rá halványan. Nem fogom ezt sokáig megúszni, ugyanis amint rendes fényben meglátja az arcomat, kibukik majd. Annyira, annyira tudom.

Az út az ismerős házig mintha fele olyan hosszú lenne, mint máskor. Remeg a térdem, amikor kimászom az autóból, és már bánom, hogy nem vettem fel símaszkot. Robin kinyitja előttem a lakásajtót, belépek. Felkapcsolja a villanyt, és mindent elönt a fény. Összeszorítom a szemem. Mellém lép.

– Atyaisten, Skyler! – kiabálja. Ő sosem szokott kiabálni. És Skylernek hív, amit szintén sosem tett korábban. – Mi történt veled?

– Én... jól vagyok – mondom halkan. Közelebb lép, és én akkor már érzem, hogy nem bírom tovább. Megint remegés tör rám, zúgni kezd a fülem, sötét foltokban látom a világot. Belekapaszkodom Robin felém lendülő karjába, és igyekszem megőrizni az egyensúlyomat, de mintha rángatnák alattam a talajt.

– Tate! – tombolja Robin. Annyira azért még magamnál vagyok, hogy különbséget tudjak tenni az ordítás és a tombolás között. – Tate, a picsába!

Robin a karjába kap, mint egy rongybabát, és a nappaliba visz. Apróságokat még látok, egy darabot az ajtóból, a tükörből, a tévé sarkát... Remegő kéz nézi meg a pulzusomat. Aztán megszólal a nagyon várt, ismerős hang, közvetlen közelről.

– Skyler – Tate hangja gyöngéd. – Ettél ma már? Allergiás vagy valamilyen gyógyszerre? – zúdítja rám a kérdéseit, amiből csak az első kettőt sikerül megjegyeznem. Megrázom a fejem.

– Mit nem? – Tate ezúttal hangosabb. – Nem ettél?

Megszorítom a kezét, erre végre megérti a dolgot.

– Ez vércukor lesz – kiabálja Robinnak, és végigdübörög a lakáson. Mikor visszatér, egyből megérzem a tej és a csoki illatát. Rendbe jövök annyira, hogy inni tudjak, bár iszonyatosan remeg a kezem. Még le sem teszem a poharat, ő már nyújtja felém a tábla csokit, és úgy néz rám, hogy abba beleszakad a szívem. Ez a nézés nem gyűlölködő. – Edd meg!

Lassan majszolni kezdek, miközben behunyom a szemem, hogy ne kelljen rájuk néznem. Újra hallok rendesen, és a látásom is biztos. Mindketten előttem guggolnak, már az arckifejezésüktől is kiborulok.

– S – kezdi remegő hangon Robin, csakhogy a testvére félbeszakítja.

– Te eszednél vagy? – kiabál rám Tate. – Tudod, hogy ez milyen kibaszott veszélyes dolog? Emberek halnak bele, Skyler!

– Ne ordíts vele! – Robin feláll, és keményen az öccse szemébe néz. Elszorul a torkom a látványtól, dobol a vér a fülemben. – Nem látod, milyen állapotban van? Ez ráér később is.

– Kurvára nem ér rá! Huzatos az agyad, hogy te sem érted meg, hogy EZ NEM JÁTÉK?

– Jól van, álljatok le. – Engem is meglep, milyen határozott a hangom, holott ordítani lenne kedvem. – Kösz a segítséget, ezentúl odafigyelek.

– Ennyivel nem érem be. – Tate egyenes és lényegre törő, nem pazarolja a szavakat. – Ki kell vizsgáltatnod magad, teljes labor, és a többi.

Eltökélten néz a szemembe. Ahogy ülepszik a pánik, észreveszem, hogy megint dühös. Tate megint dühös rám.

– Ha beleegyezem, leszállsz rólam?

A másodperc törtrészéig látom a tekintetében azt, ami az enyémbe napokkal ezelőtt költözött. Elkeseredést. Lelket sértő, kegyetlen szavak súlyát.

– Le.

– Hétfőn bemegyek – ígérem, és ezzel lezárjuk a témát. Egészen addig dermedten ácsorgunk, míg Robin meg nem mozdul, és magához nem húz. A mellkasára vonja a fejem, amitől megnyugszom kissé. De még csak most jön a neheze, innen már nem lehet visszafordulni.

Robin eldől a kanapén, engem magával húz. Tate eltűnik a szobájában, az este hátralévő részében nem látom már. Sokkal jobb, hogy nincs itt, egyszerűbb gondolkozni.

– Tudni akarom, hogy mi történik veled – suttogja a hajamba a szavakat Robin.

– Azt én is tudni akarom. – Szünetet tartok, hogy összegereblyézzem a gondolataimat. – Kikészültem.

– Én pedig ettől készülök ki.

– Sajnálom... Te vagy az utolsó, akit bántanék.

És mégis pontosan azt teszem. Ha belegebedek, sem tudom elmondani neki az igazat. Nem tudok most kitálalni, egy ilyen belépő után. Itt az ideje, hogy ne csak rólam szóljon minden. Hogy félretegyem egy kicsit az önzésemet, és törődjek Robinnal. Mert neki is kegyetlenül szar lehet. Ma még eljátszhatom, hogy minden rendben van. Ma még hazudhatok magamnak, neki, az egész világnak.

– Semmi mást nem szeretnék, csak itt lenni, veled. Kérlek, hadd kapjam meg.

Utoljára, tenném hozzá, de többet nem tudok szólni. Engedem, hogy ahogy mindig, úgy most is megnyugtasson. Hallgatom a lélegzését, simogatom a bőrét. Vele vagyok, és azt hiszem, hogy minden visszakerült a helyére. Kicsit megijesztettem, de ennyi. Semmi visszafordíthatatlan nem történt.

Ilyesfélék járnak a fejemben, holott csupán arról van szó, hogy egy beszari, gyáva dög vagyok, aki szeret játszani az emberekkel. Attól nyugszom meg, ha nem kell színt vallanom, és úgy vélem, ennyivel elintézett a probléma. Várom a rohadt nagy csodát, mint aki jól végezte dolgát.

Én vagyok a legrosszabb, legkiállhatatlanabb szörny a földön.

A hétvége azzal telik, hogy Robinnak bizonygatom, jól vagyok, és állandóan eszem. Kábé óránként hoz valamit, amit magamba kell erőltetnem: csokit, gyümölcsöt, szendvicset. Sokat lustálkodunk és ölelkezünk, amúgy pedig végre nyugi van. Tate-et nem látom újra.

Mire visszaérek a koleszba, nagyjából eltűnnek a karikák a szemem alól, és a sárgás színemnek is búcsút inthetek. Egy kicsit jobban vagyok, fizikailag mindenképpen. Azzal áltatom magam, hogy lelkileg is. Robin rendben van. Tate-et meg leszarom. Kábé, annyi ideig, hogy ezt kigondoljam, aztán minden kezdődik elölről.

Path örül nekem, és alaposan kifaggat arról, mi történt. Elmesélem, hogy összeestem, és megkérem, holnap jöjjön el velem a kivizsgálásra. Az nem kifejezés, hogy igent mond. Valójában azzal fenyeget, hogyha nem megyek el, szétrúgja a seggem.

Még arra is ráveszem magam, hogy átfussam a jegyzeteimet. Ennél több erőm nincs, és az olvasottak sem maradnak meg igazán a fejemben, de legalább tettem valamit. A holnappal elkezdődhet egy újabb keserves hét, amelyben tovább ostorozom magam, és a világ is ugyanolyan szar hely marad. Valaki mentse már meg! Véletlenül pont ismerek egy hőst... És tessék, megint itt tartok.

Rosszul vagyok a gondolattól, hogy vissza kell mennem a kórházba. Path támogat, de ettől függetlenül remeg a lábam. Szabályosan émelygek, ahogy ismerős nővéreket, helyeket látok. Csak nemrég szabadultam innen, erre fel megint itt kötök ki.

Megérdeklődöm az egyik nővértől, aki sokat foglalkozott velem, hogy a doki bent van-e. Azt mondja, ilyesmit nem nagyon szoktak elárulni, de nekem megnézi. Megköszönöm, és türelmetlenül várom a kávéautomata mellett, csakhogy nem jön vissza. Helyette Dr. Riordan érkezik személyesen.

Mint régi ismerősök a golfklubból, úgy üdvözöljük egymást. Váltunk néhány mondatot, aztán a doki rátér a látogatásom valódi okára. Elmondom neki, nem hazudok, mert úgyis kiszúrná. Szerintem ő elég profi módon kiismeri az embereket, így nem nagyon merek neki füllenteni.  Megnézi az eredményeimet, feltesz pár kérdést, aztán megnyugtat, hogy szerinte nincsen komoly baj, csak jobban oda kellene figyelnem magamra. Megköszönöm az idejét, és hagyom, hadd menjen a dolgára. Path rögtön odaáll mellém, amint a doki elsétál.

– Azannya! – füttyent halkan. – Most még sokkal dögösebb.

– Path, ne már – forgatom a szemem.

– Ne mondd, hogy neked nem tűnt fel! Olyan szeme van, hogy lehidalok.

Ráhagyom. Úgyis vannak fura dolgai, szóval nem igazán lepődöm meg.

Egyébként a dokinak igaza volt. Ha leszámítjuk a kis kiszáradást és vitaminhiányt, nincsen semmi bajom. Fizikailag, persze. Bár néha úgy érzem, ez a paranoiás, önsanyargató viselkedés arra is ki fog terjedni, csak idő kérdése. Vagy az eszem vesztem el valamikor. Én már semmin sem csodálkoznék.

Egy újabb hétvégével újraindul az ördögi kör. Hazudok, a szívem szakad meg, próbálok regenerálódni, sikertelenül, bántok másokat a hülyeségem miatt, és terveket szövögetek magamban, fogadalmakat teszek, hogy így meg úgy lesz, ami persze nem következik be. Mindig megfutamodok, nincsen annyi erőm, hogy Robin elé álljak, és megmondjam a frankót, vagy hogy Tate-nél borítsam ki a bilit. Nincsenek válaszaim, nincsen semmim.

Szánalmas szerencsétlen, ez vagyok én.