szeptember 12, 2015

:::... Tizenharmadik felvonás ...:::

Üdv!
Meghoztam az újat. Kérlek, ne utáljatok.
Svea

*

Matek, természetföldrajz, kőzettan – a három leghevesebben utált tantárgyam, magyarázat nélkül. Ösztönösen jön. Így talán érthető, miért erre a három zéhára készülök a legtöbbet, és miért éreztem úgy, hogy ennek ellenére sem tudok semmit. A vizsgaidőszak hetei mindig stresszesek, ám ez különösen. Path-tel annyira belemerülünk, hogy a gyakorló órákra járáson és a tanuláson kívül nem csinálunk semmit. Még a terembe sem megyünk el a héten, pedig ahhoz megszeghetetlen (annyira mégsem az) fogadalom köt.
Álmaimban is tételeket és kérdéssorokat látok viszont, kész agyrém az egész. Át akarok menni, hogy aztán boldogan lubickolhassak a szabadidőmben. Ezután egy rövid ideig nem vágyom felelősségre, csupán kikapcsolódásra. Bulizásra, szeretkezésre, és a többi. Igen ám, csakhogy előtte még le kell győzni az utolsó akadályt, és átmenni a vizsgákon. Nem kis feladat.
A Jégkockadrazsé átmenetileg szünetel. Imádom a blogomat, a virtuális otthonomként tekintek rá, de képtelen vagyok foglalkozni vele. Nem hinném, hogy az olvasóim különösebben értékelnék, ha földrajzos posztokat kapnának, ugyanis jelenleg semmi másra nem tud fókuszálni az agyam. Robinnal sem találkozom, bár igaz, váltunk néhány üzenetet. Ennyi, erre redukálódik a szociális életem. Egy zombinak érzem magam. És ráadásul úgy is nézek ki.
Végső elkeseredésemben lejárok a partra, ott tanulok. Nagyon könnyen elkalandozik a figyelmem, képes vagyok sokáig bámulni egy homokozó kislányt, könyvet olvasó nőt, napozó párocskát. Csak úgy nézem őket, és ennyi, hosszú ideig. Ez már pótcselekvés a részemről, hogy ne kelljen a tanulnivalómmal törődnöm. Vitamint és táplálék-kiegészítőt szedek, amit a koleszdoki javasolt. Ez szokás a vizsgaidőszakokban, hogy minél többet és jobban tudjunk tanulni, nekem azonban sokkal inkább felrobbanni lenne kedvem.
Felhívom a családomat, nagyjából elmesélem, mi a helyzet. Jó hallani a hangjukat, különösen a húgomét, aki a legjobban hiányzik. Én is neki, kicsit aggódik értem. Ezt hallani, ilyen romlott lelkiállapotban egyenesen kibírhatatlan, ezért inkább lerakom a telefont. Berontok a folyosóról a szobába, felkapom a párnámat, majd visszamegyek az ajtó elé, és akkorát sikítok az anyagba, amekkorát csak tudok. Ezt elismétlem még kétszer-háromszor, mire Path is kijön, és ő is megteszi. Együtt sikítozunk a párnánkba addig, amíg a könnyünk kicsordul, majd visszamegyünk, és folytatjuk, amit elkezdtünk. Valamivel tényleg jobb, de kicsit ég a torkom.
Eszünk, iszunk, tanulunk. Iszunk, eszünk, tanulunk. Tanulunk, eszünk, iszunk. Vegetálunk. Egyszer hangosan szól a zene, máskor néma a csend. Kezdek az erőm végére érni, még sosem terhelt meg az egyetem ennyire. Fontos ez a szemeszter és a jegyek, nem akarom elbukni, és emiatt folyamatosan görcsölök.
Mire elkezdődik a zéhás hét, egy idegronccsá válok. Egyik reggel, a kőzettan előtt még hányok is. Szeretném tudni, mi történik velem, miért vagyok ennyire letargikus, de az előttem heverő oldalakon kívül nem tudok mással foglalkozni. Nem akarok semmire sem gondolni, nehogy a kínkeservesen megszerzett információk kiszökjenek a fejemből, és kezdhessem elölről az egészet. Mély lélegzeteket veszek, és magamban énekelek, miközben gondolkodom azokon a kérdéseken, amelyekre eddig nem jöttem rá. Hallom, hogyan sercegnek a tollak a papíron, hogyan hangzanak az elkeseredett sóhajok, orrfújások és apró zörgések, rezzenések. Behunyom a szemem, az ujjaimat a nyakamra szorítom. Valahol itt van bennem a megoldás, valahol mindent tudok, csak emlékeznem kell. Nem adhatom fel.
Eltelik néhány perc, míg összeszedem magam. Kizárom a külvilágot, továbbra is nagyokat lélegzek, és nem engedem, hogy az a büdös, mocsok stressz ledöntsön a lábamról. Meg kell nyugtatnom magamat, mert minden tünetet én okozok. Harcolok, hogy egyenletes legyen a légzésem és szívverésem, jó dolgokra koncentrálok.
A módszer lassan, de biztosan beválik. Minden ott van a szemem előtt. Minden.
A hét folyamán állandóan alkalmazom az agykontrollt. Már nem tudom, melyik színes, női magazinban olvastam róla, és nem is emlékszem rá pontosan, de leszarom. Ez a valami bevált, szinte minden egyes alkalommal. Azért akadtak persze olyan kérdések, amelyekre nem tudtam a választ. Üresen nem hagytam helyet, mindenhova írtam, még annak a tökéletes tudatában is, hogy baromság az egész.
A koleszba aludni járok a rémséges hét alatt. Rossz ételeket eszem, és időm nagy részét a könyvtárban töltöm, aztán egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy vége van. Átestem az utolsón is.
Hazamegyek a koleszba, lezuhanyozom, ekkor még fegyelmezem magam. Hosszú idő óta először érzem, hogy milyen jólesik a melegvíz a bőrömnek, hogy mennyire imádom a testápolóm illatát. Törölközőbe és pizsamába burkolózva térek vissza a szobánkba, ahol gondolkozás nélkül zuhanok az ágyba. Path még nincs itt, egy kicsit egyedül lehetek. Ki is használhatom az időt, hogy könnyítsek magamon – hangosan zokogok. Addig sírok, mígnem megfájdul a fejem. Brutális, de jólesik. Szükségem van rá. Tiszta víz a párnám, a szemem ég, és mégis sokkal jobban vagyok tőle. Hagyom, hogy álomba ringassanak a könnyeim.
Path-tel másnap óriási lakomát csapunk. Pizzát és hamburgert eszünk fagyival, és sok-sok szénsavas üdítővel. Nem lenne szabad, viszont nem érdekel minket. Ezúttal megengedjük magunknak. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy jövő héten hazautazunk, az ország két, egymástól távol eső pontjába, és hosszú hetekig nem találkozunk. Ezért hát úgy döntünk, hogy egy igazi, csajos napot töltünk együtt, ahol kettőnkön kívül senki sem számít. Eszünk, iszunk, szépülünk, költjük a pénzünket (amiből Path-nek rengeteg van), nevetünk és körbejárjuk a kedvenc helyeinket a városban, ezzel köszönünk el tőlük egy rövid időre. Még nem tudjuk az eredményeket, de szinte biztosak vagyunk abban, hogy jól sikerültek a vizsgáink. Sikerülniük kell, más lehetőség nincsen.
Csajos napunk megkoronázásaként úgy döntünk, este jól felöntünk a garatra, csak ketten, mint a régebbi időkben. Biztos tele lesznek a bárok és szórakozóhelyek, hogy hivatalosan is elkezdődött a nyár, de még a tömeg sem tud minket eltántorítani. Meg akarunk őrülni, elfelejteni mindent és mindenkit, csak egymást nem. Táncolni kifulladásig. Az ember lehet szerelmes és hülye, de a legjobb barátnője akkor is a legjobb barátnője, minden esetben.
Chipset rágcsálunk, készülődünk, én meg válaszolok Robin sms-eire, amelyekre eddig nem sikerült. Azt írja, már hiányzom neki. Ő is nekem, mégsem ezt pötyögöm le. Holnapra találkozót szervezünk, ahol megteszünk egymással mindazt, amire eddig nem adódott alkalmunk. Nem nyomul, nem mászik a nyakamra továbbra sem, betartja a privát zónám határait, és ez még mindig rohadtul tetszik benne. Kellően szabadnak érzem magam.
Hosszú idő óta először nyitom meg a blogomat, hogy posztoljak. Semmi eget rengető bölcsesség nem jut eszembe, ezért csak egy rövidet írok.
„Felszabadultam.”
És őszintén így is érzem. Már nem szaggatja ezerfelé a lelkemet a fájdalom, már nem sóvárgok egy elképzelt tulajdonságokkal felruházott ember után. Már az vagyok, aki lenni akarok. Megszabadultam a kínoktól, Jayden nem mérgezi tovább az életemet.
Kivasalom a hajamat, amíg Path a szempilláját festi. Ma extra meleg van, ezért valami extra rövidet és szellőset illene felvennem, így egy vékony, pánt nélküli, fenék alá érő nyári ruhácskát választok, ami mélybordó színben pompázik. Lefelé bővül, egyszerű szabású, csak a mellénél van rajta apró díszítés. Fekete magas sarkúba kényszerítem a lábamat, a hajam pedig felfogom, mert tudom, hogy össze fogom izzadni.
Már korábban elindulunk, mint szoktunk, képtelenek vagyunk a koleszban maradni. Taxit hívunk, és az Alcatrazba irányítjuk a sofőrt, a város egyik legfelkapottabb, legvadabb szórakozóhelyére. A Nap lemenőben van, ellenben a hőség még mindig tombol, ezért megérkezésünk után a klub árnyékos teraszára ülünk, és jeges koktélokat rendelünk. Férfiak vesznek minket szemügyre, és nézzük meg őket mi is. Akad egy-két bátor delikvens, aki italra hív, de elutasítjuk. Lassan besötétedik, az idő kicsit lehűl, mi ekkor már két koktélon túl vagyunk. Hideg, kókuszos és jeges, amivel nem lehet leállni.
Megszólal a telefonom, erősen rezeg a kistáskámban, eleinte nem akarom felvenni. A hívó négy vagy öt csörgés után megszakítja a vonalat, én meg nem foglalkozom vele. Ez a nap az enyém. Aztán újra rezegni kezd a készülék, és nem bírom tovább, kikapom a táskámból. Azt gondolom, hogy Robin neve lesz a kijelzőn, és ezért meghűl a vér az ereimben, amikor a „Tate” szót látom felvillanni. Ő nem hívna engem, ha nem lenne fontos, jutok erre a következtetésre abban a pillanatban, ahogy megnyomom a fogadás gombot.
– Robin nincs veled, ugye? – tör rám rögtön, ideges hangon. Befogom a másik fülem, hogy jobban halljam.
– Nincs, és nem is láttam mostanában. Miért?
Nem válaszol, amitől egyszerre leszek ideges és rémült. Nagyon rosszat sejtek.
– MIÉRT? – kiabálok rá, elvesztem a türelmem, mire Path összehúzza a szemét, és közelebb hajol.
– Mert azt hiszem, hogy bajban van.
– Mi van? – A riadalom egyetlen tizedmásodperc alatt uralkodik el fölöttem. Nem szoktam ilyen lenni, ez a reagálási mód nem az én stílusom, jelenleg mégis úgy érzem, felfordul körülöttem a világ. Remeg a gyomrom. – Mondj már valamit!
– Most mennem kell – közli Tate jegesen.
– Ne hagyj ki ebből, kérlek! – A hangom remeg. Komolyan nem tudom, mi történik velem, de szörnyen érzem magam, és még arra is képes vagyok, hogy könyörögjek ennek a seggfejnek. – Ő nekem is fontos.
– Azt tudom – kommentálja gúnyosan, de nem foglalkozom vele. Ez mind most nem számít. – Hol vagy?
– Az Alcatrazban. Értem tudsz jönni, vagy hívjak taxit?
– Nem kell, tíz perc, és ott vagyok. – Azzal bontja a vonalat.
Rémülten nézek Path-re, aki ugyanígy bámul vissza rám. Lefagyok. Csak tátogok néhány másodpercig, majd magam sem tudom, honnan merítek erőt, hogy mégis beszéljek.
– Robin bajban van, valami történt, és Tate mindjárt ideér. El kell mennem, ne haragudj rám – kérem gyötrelmes, vékony hangon. Path bólint, és megszorítja a kezem. Odalépek hozzá, és gyorsan megölelem, mire szavamat veszi, hogy amikor rendben leszünk, felhívom. A kijárat felé indulok. Erőszakosan lökök félre mindenkit az útból, lábakra lépek, elmorgok egy elnézést, de istenigazából leszarom őket. Minél gyorsabban kint akarok lenni.
A parkolóban állok, Tate nem jön. Egy örökkévalóságnak érzem az egyedül eltöltött időt, amikor úgy döntök, felhívom. Kettőt csöng, amikor meglátom az ismerős Rovert bekanyarodni a sarkon, és rohanni kezdek felé. Tate lefékez mellettem, mire beugrom a kocsiba. Ő sincs sokkal jobb állapotban nálam, látom az arcán.
– Mi történt? – lehelem halkan, miközben ő sebességbe teszi az autót, és már indít is. Nem úgy vezet, mint a testvére, sokkal elővigyázatlanabb és gyorsabb. Jelen esetben nem tudok a félelemmel foglalkozni.
– Elvittem valahová, a városhatáron kívülre, mert azt mondta, el kell intéznie egy fontos ügyet, valami szarságot a cégnek. Kitettem és hazahajtottam, mire nem sokra rá írt egy S.O.S. szövegű üzenetet, amiből rögtön tudtam, hogy baj van.
– Akkor miért kerested nálam?
– Nem tudom, ma egész nap rólad beszélt, és gondoltam, te hátha tudsz valamit, amit én nem. Próbáltam hívni, de ki van kapcsolva.
Ettől a ténytől csak még rosszabb az egész. Alig bírom elviselni. Mindketten feszültek és idegesek vagyunk, nem szólunk egymáshoz. Tate gyorsan hajt, de még így is lassan hagyjuk el a várost, mivel a forgalom nagy. Alig haladunk, engem pedig emészt az aggódás. Az ujjaimat tördelem a terhes csendben. Magamat hibáztatom. Robin mondta, hogy hiányzom
neki, csak annyit kellett volna válaszolnom, hogy találkozzunk valahol. Ha velem van, talán nem megy sehova, de én voltam annyira önző, hogy magamra és a bulizásra gondoltam először. Egy hálátlan ribanc vagyok.
– Kösd be magad – morran rám egyszer csak Tate. Úgy teszek.
Bár sötét van, a szemem sarkából olykor látom, hogy rám néz. Ez nem tetszik nekem, még idegesebb leszek tőle. A pirosnál dobol a kormányon a kezével, egyre erősebbeket üt, miközben tétován szívja be és fújja ki a levegőt. Biztos neki is embertelenül szar, pláne, hogy én is itt vagyok. Beszélgetést kellene kezdeményeznem, hogy ez a néma őrület megszűnjön, de képtelen vagyok rá. Nem tudnék odafigyelni, a gondolataim csakis Robin körül forognak. Belerokkanok, ha történik vele valami. Valami, az én hibámból.
Annyira utálom magam, hogy elönti a torkomat a keserűség. Ráadásul Tate úgy vezet, hogy attól meg hányingerem lesz. Az ismerős ablaknak döntöm az arcom, sőt odaszorítom, és remélem, hogy a kellemes hidege rendbe hoz valamennyire.
– Próbáljunk megnyugodni – mondja egy nagy levegővétellel. Próbáljunk inkább nem hányni, gondolom én. Összeszorítom a fogamat, nem akarok megszólalni, Tate viszont igen, és valamiért szükségét is érzi annak, hogy megtegye. – Biztosan ott találjuk majd a raktárnál. Ennek így kell lennie.
Magának darálja a szöveget, hogy megnyugodjon, engem viszont idegesít. Minden szava és mozdulata csak még jobban felhúz. Szívem szerint ráordítanék, hogy fogja már be, de félek, közben leokádnám. Inkább kussolok, és magamban őrlődöm tovább.
– Most már nem vagyunk messze – közli, és ez az első dolog, ami miatt nem akarom felképelni.
Találkozunk egy újabb pirossal, ám szinte senki sincs az úton, úgyhogy alig van értelme megvárni, míg a lámpa vált. Ezt Tate is tudja, és folyamatosan közelebb és közelebb vezeti a kereszteződéshez a kocsi orrát. Hangosan bőg a motor. Pont, mielőtt Tate rálépne a gázpedálra, elhúz előttünk egy kamion, és mi, a piros ellenére, áthajtunk az úton. Pár pillanat telik el csupán. Néhány szívverésnyi idő, amelyben megsejtek valami rosszat, és ösztönösen felhúzom a lábam, hogy megvédje a testem, Tate pedig egy rövid pillanatra felém fordul. Aztán szinte rögtön ezután bele is ütközünk valamibe.
Kemény, váratlan és fájdalmas a csattanás. Úgy hiszem, megsüketültem, csak a néma csendet hallom a puffanás után, és égett szagot érzek.
Lehúzzák a redőnyt.
Próbálok rájönni arra, mi történhetett, és mi a kurva fájdalmak oka, de kábult vagyok, és nem tudok mozdulni. Igazság szerint ott sem vagyok. Csak agyban, csak az agyam nem adja fel, ezért tudok mindenről. Nem látok, nem hallok. Sötétség van, égett szag. Meg pánik. Nagyon hevesen ver a szívem, és ez nem jó. Meg kell nyugodnom valahogy. Ki kell nyitnom a szemem. De nem megy. Nem megy semmi. Mindenütt fáj.
A kamion, igen, emlékszem a kamionra. Elhúzott előttünk. És ahogy visszagondolok... Ne, még ez is fáj. De muszáj, muszáj összeraknom, mi történt. Mint egy végszóra, megjelenik előttem az utolsó kép, amit láttam. Hogy nekiütközünk a kamionnak, annak a kamionnak, amelyiknek nem volt kivilágítva a hosszú trailere.
Robin régi autójában nincsen légzsák.
Végünk van. Most aztán tényleg, kicseszettül végünk van. Nekünk. De ki is... Tate, adja meg az agyam a következő információt. Tate vezetett, tehát ő is itt van mellettem. Ki kell nyitnom a szemem, a rohadt életbe. Muszáj megtennem.
Agykontroll, Skyler, használd az agykontrollt! A szememre koncentrálok, nagyon erősen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy belevesszek a kínokba, a kétségbeesésbe. Még nem is fáj annyira, ez elviselhető. Nem akarok meghalni. Tennem kell valamit. A szemem. Igen, a szemem.
Nagyon sötét van, így csak körvonalakat látok. Kívülről világít be valami, vagy talán valaki, nem tudnám megmondani. Nagyon fáj a nyakam, mégis oldalra kell fordulnom.
Tate feje előrebukott, csak az öv tartja meg a testét. Eszméletlen. Nem látom, hogy lélegzik-e. Egy rövid pillanatig nem látok semmit, minden fekete, mielőtt az agyamba villanna a felismerés. Lepillantok Tate-re, és aztán magamra, mit sem törődöm a csikorgó fájdalommal. Lepillantok végre, és akkor meglátom, hogy egy hosszú vasrúd szúrja át a bal combom, és a másik vége egyenesen Tate hasába fúródik. Látom a vérét, amiből nagyon sok van, vöröset látok mindenütt. A sajátomat csak a lábamon érzem csordogálni, mert a bordó ruhám eltakarja, ám érzem, hogy folyik lefelé, és nagyon meleg. Valaki kintről ordít befelé, de nem értem, hogy mit. Nem tudok foglalkozni vele, nagyon távol van. Egyre messzebb.
Szédülök. Egyre jobban.
Fáj. Egyre erősebben.
Agykontroll, suttogom magamban a szót, ami lassan mintha értelmét vesztené. Hirtelen megint eszembe jut Tate, és újra kinyitom a szemem. Nagyon lassan tudok újra felé fordulni a nyakamba hasító kíntól. Mély levegőt veszek, és mormolni kezdem a nevét.
– Tate, Tate, Tate... – Először úgy hat, ahogy ősszel halkan suhognak a fák levelei. Alig halható. Erősebben kell próbálkoznom, hogy felébredjen, csináljon valamit. Hisz ő orvos! Tate orvos! Tudja, mit kell csinálni, és ez ad egy újabb löketet. Valamivel csökken a kábultság, így hangosabban tudok hozzászólni. – Tate, Tate.
Gyenge, továbbra is. Mint az elakadó lélegzetek. Össze kell szednem magam, elvonatkoztatni a lábamon csordogáló folyadéktól. Alig sikerül, szinte semennyire.
– Tate! Tate! – próbálkozom újra, ami végleg kimerít. Többször nem sikerül.
Kint újra ordítást hallok. Ennyi történik. Semmi több. Lassan elszenderedek, egyre egyszerűbb ezt tennem.
Agykontroll, jut újra eszembe ez a szó, de már az égvilágon semmit nem jelent.
Egy hirtelen rándulással térek magamhoz a feketeségből. Mindenütt fény, zajok és fájdalom fogad, ebből tudom, hogy életben vagyok. Tűzoltók és mentőorvosok vesznek körül, akik éppen azon munkálkodnak, hogy kivágjanak minket a megroncsolódott járműből. Riadtan nézek körbe, bár alig tudom mozgatni a nyakam, és érzem, hogy az egész arcomat zúzódások borítják.
A hozzám legközelebb lévő tűzoltó észreveszi, hogy felébredtem. Kiabál egy mentősnek, aki hülye kérdéseket tesz fel, és az ujjait mutogatja. Ködös, nehéz a fejem. Tudom, hogy választ vár tőlem, a nevemet, koromat, meg hogy mennyi kettő plusz három, a szavak viszont nem jönnek. Próbálom felfogni, mi zajlik körülöttem, ám minden olyan gyorsan történik, hogy inkább csak látni vélem a dolgokat, és nem megérteni.
Az üléseinkkel együtt vágnak ki minket az autóból. Alig mozgatnak, nagyon óvatosan dolgoznak körülöttünk. Óriási reflektorok világítanak fölöttünk, és olyan erőteljes a fényük, hogy alig bírom nyitva tartani a szemem.
A tűzoltók törölközőket tekernek a hideg fémrúdra, amely az én lábamat szúrja át, és Tate hasába fúródik bele. Sokkosan, szótlanul és döbbenten nézem. Érzem a fájdalmat, de mintha egy pillanatra eltörpülne a látvány mellett... Érzek egyáltalán? Ez mind megtörténik, vagy képzelődöm? Nyitva van a szemem?
Miután a fém megadja magát, a mentősök azonnal cselekednek. Engem óvatosan egy hordágyra raknak, rögzítik a nyakamat, és még éppen látom, hogy Tate-et az ülésével együtt szállítják el. A szirénának dobhártyaszaggató hangja van.
Tudom, hogy ezt sosem fogom elfelejteni.
Tudom, hogy ez a visító hang értünk szól.
Könnyeim nincsenek, csak csontig hatoló rémület, és az agyamban halványan derengő tudat: lehet, hogy most meghalunk.

3 megjegyzés:

  1. Ez durva volt, de nagyon tetszett! Szuper ez a történet! Imádom!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Cicus!
      Köszönöm.

      Ölel,
      Svea

      Törlés
    2. Hú de nagyon ott van ! Felpörögtek ám az események !
      Még mindig imádom!

      Törlés