:::... Tizennegyedik felvonás ...:::

Üdvözlet!

Olvassatok, én meg boldog leszek.

Ölel,

Svea

*

Az agy furcsa dolgokat produkál. Különösen akkor, ha az ember, akinek a fejében van, sokkot kap. Nálam ez álmok formájában mutatkozott meg először.

Volt idő, amikor Jayden felesége akartam lenni. Felvenni a nevét, meg minden. Gyerekeket szülni neki, és családi életet élni, a mi furcsa stílusunkban. Ahol a kölykök zúzós zenén nőttek volna fel, és már csöpp korukban beoltódtak volna vagánysággal. Közös programokat, meg ilyen mindenféle nyálas baromságot terveztem, este pedig szenvedélyes szeretkezést a sötét hálóban. Aha.

Azt hittem, hogy még az utolsó csontomból is sikerült kiűznöm Jayden emlékét, meg azt a sok mocsokba fulladt álmot, amit mellette dédelgettem. És mégsem, mert hosszú napokon keresztül (napok voltak egyáltalán? Nem tudom, mennyi idő telt el), róla álmodtam. Meg a rózsaszín cukormázról, amibe anno belesütöttem magunkat.

És ettől a mézeskalács-szívem újfent összetörik, amikor magamhoz térek.

Path hangját hallom. Ingerült, fojtott, ebből könnyen rájövök, hogy veszekszik valakivel. Válaszokra is felfigyelek, csak nem értek egy szót sem belőlük, így tudom, hogy nem telefonál. Eltelik egy-két perc, addig próbálom összeszedni magam. Még mindig nem tudom megérteni, hogy mi történt.

Tate-tel balesetet szenvedtünk, és belerohantunk egy kamionba. Majdnem elvéreztünk, mire ki tudtak szedni minket a kocsiból. Amikor a kórházba értünk, már magamhoz tértem annyira, hogy válaszolni tudjak az orvosok kérdéseire, és egyre több dolgot érezzek. Azt a mindent elborító fájdalmat is.

Ahogy múlt az adrenalin hatása, úgy tisztult ki a fejem egyre jobban. Tate viszont még itt sem tért magához. Azért fohászkodtam, hogy élje túl, esküszöm az égre, hogy nem fogom többé utálni.

Én jártam jobban, ez egyértelmű. Kisebb sebeket és karcolásokat leszámítva nekem csak a lábam bánta, viszont a combomat teljesen átszelte a fém. Tate-ből nem bukott elő a másik vége, ám százszor rosszabb helyre fúródott az idegen tárgy. A hasába.

Levágták rólam a ruhákat, igyekeztek elállítani a vérzést, miközben injekciókat szurkáltak belém. Ekkor már sikítoztam, mint az őrült, és ezzel egyidejűleg bőgtem. Nem tudom, mit pumpáltak belém, amitől megnyugodtam annyira, hogy sikerüljön elmondanom, mi történt. Mintha csak egy grillpartin lennénk, elcsevegtem, hogy Tate mentős, én rendszeres véradó vagyok. Tiszta kreténül viselkedtem a gyógyszerek hatására. Még azt az ijesztő, hideg fémet sem láttam annyira brutálisnak, sokáig csak bámultam. Szörnyen éreztem magam, letargiában és pánikban, miközben a nyugtatók mégis hatottak. Őrület volt.

Aztán elkábítottak. Képszakadás. Innentől nem emlékszem sokra, csak az maradt meg, hogy itt ébredek fel, a sárgára festett szobában. Van mellettem egy másik ágy, de nem fekszik rajta senki. A szüleim és a húgom is eljöttek, kivettek egy szobát valahol a közelben. Robin őrjöng, de legalább életben van és sértetlen, úgy nagyjából. Hozzám képest például teljesen egészséges. Path nem mozdul mellőlem, Tate még nem ébredt fel.

Katasztrófa. Katasztrófa az egész.

Olyan nagy kötés van a combomon, hogy még ránézni is fáj. Néha akkorát sajdul, nyíllal, hogy sikoltani tudnék, de legalább nem törött el a csontom. Csupán megrepedt, ami csodával határos ebben a helyzetben. Gyakran fáj a fejem, a sebeket és zúzódásokat viszont alig érzem. Folyamatosan gyógyszereznek, ettől iszonyat kábult vagyok, és sokat alszom, csakhogy a kínokat nem tudják belőlem kiszipolyozni. Azt már soha semmi nem tűntetheti el. Örökre ott marad a seb, a bőröm és a lelkem sem lesz már ugyanaz.

Nem szívesen szólok senkihez. Örülök, hogy itt vannak mellettem, de ennyi. Semmi több. Egyedül akarok lenni, csak arra várok, hogy Tate végre felébredjen. Tudnom kell, hogy túléli, hogy minden idegesítő szokása ellenére életben marad. Sokat gondolkozom rajta. Látom az

arcát, mielőtt beüt a krach. És elképzelem, hogy mit mondana, vagy tenne, ha itt lenne. Sokat fantáziálok, álmodozom, amit nagyon régóta nem tettem. Szükségem van valamire, hogy elterelje a gondolataimat, amikor ébren vagyok. Ha pedig alszom, akkor Jaydenről álmodom, és ez sokkal rosszabbá teszi az egészet. Nem akarom őt látni, még így sem.

A beszélgetés, fogalmazzunk úgy, nem az erősségem. Hallgatok, tűnődöm, és igyekszem úgy tenni, mintha ott sem lennék. A dokimmal muszáj néhány mondatot váltanom, de nagyon nehezemre esik válaszolni a kérdéseire. Inkább bombázom én a sajátjaimmal, amelyek főleg Tate-ről szólnak. Ilyenkor megjátssza, hogy milyen dühös és fújtat, vagy elegánsan nem válaszol. Angol a pasas, nagyon szőke és nagyon kékszemű, ami viszont sokkal fontosabb vele kapcsolatban: mindig elárulja, hogy van Tate. Értelemszerűen nem ő az orvosa, de ők egymás között mindig megtárgyalják az ilyesmit. Ahogy tegnap mesélte, kész hírességek lettünk a kórházban a furcsa esetünkkel. Majdnem kicsordult a könny a szememből, amikor ezt mondta. Ki a fene vágyik ilyen hírnévre? Ki akar majdnem meghalni, hogy figyelmet kapjon?

Bárcsak ne történt volna meg ez az egész szarság velünk! Három napja vagyok itt, és máris alig bírom ki. Úgy érzem, minden nyomorúság rám szakad. Csak szabadulni szeretnék. Jó azt hinni, hogy álmodom. Hogy amikor a sokféle gyógyszertől kábultan álomra hajtom a fejem, és másnap reggel felébredek, minden a régi lesz. Otthon ébredek fel, a saját ágyamban, a nyár elején, és mehetek bulizni a régi ismerőseimmel. Enyém lehet a világ, ha azt akarom. Csakhogy másnap ugyanott ébredek fel, a kórházi ágyon. És ott fáj. Nagyon fáj. Kipukkan a buborék, nekem pedig sírnom kell, zokogni, hogy kiadjam a feszültségeket. Elkeseredett vagyok, üres, a szemhéjam mögött folyamatosan piros lámpákat látok... A fülemben csattanást hallok. Az orromban ott az égett szag.

Sírni vágyom, bömbölni, tombolni, visszacsinálni az egészet. A tetves életbe! Annyira fáj. Annyi a kín.

A következő nap úgy telik el, hogy szinte ki sem nyitom a szemem. Hallom, hogy sorban jönnek be hozzám, anyu, apu, a húgom, Path, Robin, de feléjük sem fordulok az ágyon. Egy-kettejüknek még az illatát is megérzem. Beszélnek hozzám, mégpedig arról, hogy milyen szép és jó lesz megint minden, hogy elfelejtjük ezt a balesetet, és hogy én még erősebb leszek utána. Legszívesebben ordítanék, jó hangosan, hogy ezt mégis mi a büdös francból gondolják? Már miért lenne könnyebb? El tudom majd felejteni szerintük? Ezt el lehet? Nem fog ott virítani a rohadt seb a lábamon, és az emlék az agyamban, hogy majdnem meghaltam? Hogy lehet, hogy Tate nem lesz annyira szerencsés, mint én? A műtét során eltávolították a roncsolódott veséjét. Tegnap, látszólag minden ok nélkül, vérezni kezdett a seb. Újra és újra kibírhatatlanul markol az érzés a szívembe. És ők azt mondják nekem, hogy EZ AZ EGÉSZ SEMMI? Sikítani, ordítani és kapálózni szeretnék, hogy ébredjenek már fel végre. Már ha tudnék annyit mozdulni.

Az ablak felé fordulok inkább, és bár nincs nyitva a szemem, még így is érzékelem a napfényt. Meleg van. Madarak csicseregnek. Nekem néma könnyek csordogálnak végig az arcomon. Legyen vége, legyen már vége, a rohadt életbe.

De nem lesz.

Ez még annál is millió tűszúrásnyival rosszabb, mint amikor egy napon azt mondtam Jaydennek, elhagyom. Rosszabb, mert akkor én döntöttem, megtehettem, változtathattam. Most még a közelében sem vagyok annak, nincs beleszólásom a dolgokba. Minden csak úgy megtörténik, miközben én könnyeket pislogok ki a szememből.

– Skyler? – hallom meg halkan a doki hangját.

Nem tudom, mikor jött be a helyiségbe, olyan csendesen mozog. Igyekszem nem elárulni magam, meg sem moccanok, ám ő cselesebb, mint a többiek, velem szemben áll meg. Érzem, hogy figyel, hogy néz, és feljajdul bennem a lelkiismeretem. Nem pazarolhatom az idejét erre a gyerekes viselkedésre, amikor ő igyekszik jó fej lenni.

– Tessék? – morranok rá.

– Jó híreim vannak – mondja sejtelmesen, amitől persze kipattan a szemem. Először elvakít a fény, de hamar megszokom, és azután fel is tűnik, hogy úgy csillog a doki szeme, az a hihetetlenkék szem, ahogy még soha. Most tényleg valami fontosat akar mondani, és érzem, hogy Tate-ről van szó.

– Felébredt, ugye? – suttogom, miközben reménytelien nézek fel rá. Ő bólint egyet. Legszívesebben táncra perdülnék, pedig még a lábamat is alig tudom mozgatni. De nem számít, valahogy most nem számít. – Odamehetek? – annyira halk a hangom, hogy még én is alig hallom.

A doki tétovázik, látszik az arcán. Viszont azt is tudom, hogy nem akar nekem rosszat, eddig sem tett keresztbe. Ő az én oldalamon áll.

– Végül is, a barátnő – hangsúlyoz –, az elég közeli hozzátartozó, nem?

– De, igen! – vágom rá gondolkozás nélkül. Még az sem számít, ha azt hazudná, hogy Tate anyja vagyok. Nem érdekel, csak végre láthassam.

Kimegy az ajtón, magamra hagy. Csak bámulok utána, kezdenek rossz balsejtelmeim támadni, amikor végre visszatér egy ápolóval. Idősebb férfi, tagbaszakadt és szakállas, de olyan kedves szemű, hogy rosszat nem lehet feltételezni róla.

– A száztizenegyesbe, Dr. Riordan? – kérdezi, miközben belekapaszkodik az ágyam támlájába, és tolni kezd kifelé. Egy kerekesszék sokkal praktikusabb és kényelmesebb lenne, de nem merek megszólalni, nehogy Dr. Riordan meggondolja magát.

– Igen, köszönöm szépen, Max – feleli a doki, és elkapja az infúziós állványomat, fél kézzel azt tartja, a másikkal az ágyamat tolja.

A folyosón sok arcot látok, bár senkit sem ismerek. Nővérkék mosolyognak rám, mások egyenesen átnéznek rajtam. Nem érdekel különösebben. Egy doktornő lefékez egy pillanatra mellettünk, és a kávéja fölül úgy néz az én dokimra, hogy simán lehet olvasni a tekintetéből. Ő az? – érdeklődik némán, és miután valamiféle választ kap, jól megnéz magának, bátorítóan rám mosolyog. Jól van már, elég lesz. Induljunk tovább!

Betolnak a száztizenegyes szoba ajtaján. Ez is ugyanolyan undorítósárga, mint az enyém, és mindkét ágyán fekszik valaki. Az ablakhoz közel esőn Tate, magas párnák felett, néhány gép mellett, csukott szemmel. Ahogy nézem, rám tör a sírógörcs, és összeszorítja a torkomat. Zihálok, szédülök, minden bajom lesz hirtelen. Megmarkolom a takarómat, hogy ne remegjen a kezem, persze nem nyeli el. Betolnak Tate mellé, az ablak irányából.

Kiszakad belőlem egy reszketeg sóhaj, ahogy nézem lassan emelkedő és süllyedő hasát. Max és a doki kimennek, de Aidan int nekem, hogy nincsen túl sok időm. Nagyon óvatosan megmozdulok, oldalra fordulok, bár tantaluszi kínokat élek át közben, és két kézzel megfogom Tate-ét.

Nem mozdulnak az ujjai. Nem rebben a szeme. Nem történik semmi. Sírni tudnék ettől, a sok hirtelen impulzustól, azonban itt és most nem engedhetem el magam.

– Tate – suttogom a nevét elkeseredetten. Úgy mormolom, mint valami varázsszót, amitől enyhülést várok. A rövid névbe fektetem minden bizalmam, reményem, és folyamatosan ismételgetem, de ettől sem törik meg a jég. Mélyen alszik, vagy elkábult, vagy nem tudom, de keserves így látnom.

Miért lett ő nekem fontos egy pillanat alatt?

Miért függ egy hajszálon az élete?

És miért érzem úgy, hogy én tehetek róla?

Már nem bírok a könnyeimmel, sűrűn pislogok, hogy lássak valamennyit. A párnámba törlöm az arcom, odaszorítom, de a kezemet nem veszem el. Pár percig így maradok. Sírok, már megint bömbölök, akárcsak egy hisztis kislány. Teljes mértékben kicsúszott a lábam alól a talaj.

– Rendben vagy? – hallom meg ekkor ezt a két gyengécske, de ismerős szót, és úgy értelmezem, mint valami csodamondatot. Ugyanis arról tesz bizonyságot, hogy Tate még ha szarul is, de életben van.

Velem együtt.

Akkor is ugyanezt kérdezte üzenetben, amikor ősbunkó módjára megbántott. Akkor is pontosan ezt kérdezte...

Felkapom a fejem, könnyeimen keresztül nézek rá. Alig látok, kényelmetlenül is érzem emiatt magam, így elveszem tőle az egyik kezem, és a takaróm szélével megtörlöm az arcom.

– Istenem – pusmogom, és ebben az egy szóban hálát adok azért, hogy megadatott nekünk ez a pillanat, hogy nem vette el őt a világtól. És engem sem. Hogy azután az irtózatos csattanás után mindketten élhetünk, még ha alig is...

Csak nézünk egymásra fátyolos tekintettel. Csak nézünk, és a szemünk mindent elárul. Csak nézünk, és közben érezzük, hogy az a kőkemény és jéghideg fémrúd összeköt minket. Csak nézünk, és igyekszünk nem a fájdalomra koncentrálni.

Szótlanul csak nézünk.

A következő, amire feleszmélek, hogy megérkeznek a beteghordók, kíméletlenül belekapaszkodnak az ágyamba, és nem törődnek a kötelékkel, ami minket már összefűz. Visszatolnak a szobámba. Nem szólalunk meg ezalatt, nincs is mit mondanunk. Pár pillanat és vége, megint az ismerős helyiségben találom magam. Ám nem vagyok egyedül, Robin ül azon a széken, ami az ágyam mellett áll. Visszagörgetnek a felszerelésemmel együtt, és hiába próbálnék elfordulni, hogy egy hangtalan élőlénynek tettessem magam, már tudom, hogy nem tehetem meg. Robin engem bámul, és nekem is rá kell néznem, de amikor megteszem, minden sokkal rosszabbá válik.

A szeme vörös, látszik, hogy sírt. Miattunk sírt! Már múlnak a sebei, de letagadhatatlan, hogy néhány nappal ezelőtt verekedett. Ez volt az, amiért hívta Tate-et, aki nem ért oda a helyszínre... velem együtt.

– S... – ejti ki a nevemet Robin elkínzottan, és egyből rájövök, milyen pokolian érzi magát. El sem kell mondania, tudom, hogy önmagát hibáztatja a történtek miatt. Ha ő nem kerül bajba, mi ott és akkor nem ültünk volna abban az autóban, gondolja ő. Én teljesen máshogy látom az eseményeket, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy beszélni tudjak róla. Lelkileg és fizikailag is. Még túl friss, túl erőteljes és képlékeny a dolog bennem. Bárcsak kihányhatnám!

– Ne aggódj, rendben? – szólalok meg karcos hangon. – Rendbe jövünk.

Annyi törődéssel, megbánással és igen, szeretettel néz rám, hogy összeszorul a szívem.

Ekkor bejön az ismerős nővérke, megkérdezi, hogy vagyok, és miután bólintok, beadja a délutáni adagot. Pillanatokon belül kábulttá válok. Homályosan tudom, hogy mondanom kellene valamit Robinnak, de nem jönnek a szavak. Egyáltalán nem jön semmi, és lassan elszenderedem. Amikor alszom, legalább jobb helynek tűnik a világ. Persze, kizárólag akkor, amikor Jayden éppen nincs benne.

Az első, amit ébredésemkor meglátok, egy roskadásig megpakolt étkezőkocsi, tele rostos üdítővel, gyümölccsel, keksszel, csokoládéval. Mellette a földön sok virág színpompázik. A szekrény alsó polca tömve van kis toronyba rendezett könyvekkel, amelyek után vágyakozóan pillantok. Szép, sarokkal kifelé állított körben vannak elrendezve, amitől összefut a nyál a számban. Az ételektől nem, azok semmilyen hatást nem váltanak ki belőlem, bezzeg a színes kötetek! Szinte perzsel a vágy, hogy elérjek egyet, és egy másik világban találhassam magam.

Tördelem a kezemet, óvatosan próbálom mozgatni az izmaimat, forgatom a nyakam és a bokám. Annyira visszafogott vagyok, hogy szinte semmit sem érnek a gyakorlatok, de mégis muszáj csinálnom őket. Ha a doki látna, biztos kiborulna, még jó, hogy nincs itt, szóval teszek rá.

Már éppen azt gondolom, hogy csipogni kéne a nővérkének, amikor váratlanul megjelenik. Közelebb húzza hozzám a kocsit, amit hálásan megköszönök, és kérdezés nélkül kibont egy

narancsot. Az illata jó, tetszik, de nem igazán akarom megenni, és ezt ő is kiszúrja. Rám szegezi a mutatóujját, és megfenyeget, hogy szólni fog Dr. Riordannek, ha nem táplálkozom rendesen. Próbál komolynak látszani, ám én nem rezelek be tőle. Addig fárasztja az agyam, hogy inkább megeszem a narancsot, mire elégedetten távozik, és nyúlhatok végre a vágyott könyvek után. Lekapom azt, ami a kupac tetején van, és mielőtt elkezdeném, újra Tate jut az eszembe. Meg akarom látogatni. Úgy érzem, mellette a helyem. Nem tudok róla semmit, ez pedig idegesít. Milyen az állapota? És hol van ilyenkor a cinkos dokim, hogy beavasson a részletekbe? Pár másodperc múlva kapcsol az agyam, és rájövök, hogy a pasi biztosan nem droid, így szüksége van alvásra, pihenésre, szabadidőre, és a többi.

Ebből is látszik, hogy számomra tényleg megszűnt a kórházon kívüli élet.

Nincs hozzá lelkierőm, mégis muszáj beszélgetnem a családommal és Path-tel. Most már nem lógnak itt egész nap, miután kitettem a lelkemet is, úgy magyaráztam, hogy igazán nincs rá szükség. Kimerültek, és látom rajtuk, mennyire nem érzik jól magukat, amitől én is sokkal rosszabbul leszek.

Megígértem anyunak, hogy hazamegyek velük, amint kiengednek, ettől ő sokkal nyugodtabb lett, én viszont frusztráltabb. Nincs nekem szükségem erre a non-stop ügyeletre! Hogy óránként belém pumpáljon valami ételt, és ne engedjen ki a házból, mert még nem vagyok elég erős hozzá. A témán való rágódás annyira lefoglal, hogy még könyvet sem veszek a kezembe. Fél éjjel olvastam, annyira magával sodort egy történet, de most a sajátomra kell koncentrálnom.

Nem tudom, hogyan sikerült elaltatnom a családom gyanúját. Hogyan sikerült meggyőznöm őket arról, jobban vagyok. Hogyan értem el, hogy azt higgyék, a kezdeti depresszív hangulatom elmúlt. Mert közben egyáltalán nem így történt, ha lehet, most még sokkal rosszabb. Már aludni is nehezen tudok, állandóan felriadok, és olyankor azt sem tudom, hol vagyok, mi történt velem. Ezzel töltöttem a múlt éjszakám második felét is, csak erről bölcsen hallgatok.

Rettenetesen félek. Attól, hogy nem tudom tovább folytatni az életemet, hogy egy testileg és lelkileg sebzett szar maradok. Rettegek attól, ami odakint vár rám. Az élettől. Nem vágyom vissza belé, nem akarom nézni a napfényt, és látni a homokvárat építő gyerekeket a tenger partján. Már a vízre sem vagyok kíváncsi. Nem, mert ott az idegesítő homok, ami belefolyik a cipőmbe...

Robin megnyugtat kissé, ám Tate még inkább. Tegnap óta egyszer lehettem bent nála, ma reggel, egy félórára. De annyira jó volt, istenem, még az sem számít, hogy ő aludt, mert közben egy kis békére leltem. Talán a tudat miatt, hogy ő ugyanazt éli át, mint én. Hogy rá nem kell kamu álarccal néznem, nem kell azt ismételgetnem, hogy milyen jó lesz, ha végre kimehetek innen, miközben attól félek a legjobban. Mellette egyet sem kell szólnom, ha nem akarok, és ez lenyugtat. Viszont az hisztérikává tesz, amikor el kell hagynom a szobáját. Hiába a tudat, hogy nincsen messze tőlem, szart se ér. Nem hiszem el, és minden pillanatban a legrosszabbra gondolok. Nem akarom elveszíteni a békémet ezen a kaotikus helyen. Nem akarom elveszíteni őt.

Röhejes, nem? Odakint, az életben, alig viseltük el egymás társaságát. Mindketten azt a helyzetet kerestük inkább, ahol a másik nincs jelen. És itt, ezen a fura helyen, ahol megáll, elkezdődik, és hajszálon függ az élet, nekem őrá van szükségem.

A gondolataimba merülve elpilledek. Figyelem, hogyan dobog a szívem, hallgatom, koncentrálok rá, ez ringat álomba. Ha éjjel nem megy, valamikor pótolnom kell az elmaradást. Hogy mi történik, mi nem körülöttem, azt nem tudom. Viszont amikor felébredek a sötét és meleg estében, a halántékomon gyöngyözik a verejték, és olyan szomjas vagyok, hogy szinte beleszakadok, akkor meglátom az étkezőkocsi közepén a poharat.

A poharat, ami tele van frissen facsart narancslével.