:::... Tizenkettedik felvonás ...:::

Üdv nektek, erretévedők!

Ezúttal jó voltam, és időben meghoztam a beígért részt - taps, taps. Már egy ideje nem hallottam felőletek, úgyhogy kérlek, meséljetek, hogy tetszik a sztori? Kis spoiler: a következő fejezet mindent megváltoztat majd, amire csak gondolni tudtok... ;)

Ölel,

Svea

PS: KÖSZÖNÖM ANETTNEK, HOGY A CIKKÉBEN HELYET ADOTT AZ ÉN BLOGOMNAK IS. vélemény a linkre kattintva

*

Péntek délután, miközben a kolesz hátsóudvarán fetrengünk a fűben, kellemesen simogatnak a napsugarak, és zenét hallgatunk Path lejátszójáról, ő egyszer csak a kezembe nyom egy könyvet. Olvasd el, szinte parancsolja a tőle megszokott stílusban, míg én a hasamra fordulok, feltolom a napszemüvegemet a fejem tetejére, és elolvasom a fülszöveget. A borítója nagyon csábító, gyönyörűre sikeredett a fehéres-lilás árnyalataival.

Romantikus, fiatalok szerelméről szóló könyv, amit megspékeltek egy kis misztikummal. Rossz nem lehet, gondolom, és olvasni kezdem ott, helyben. Szép a betűtípus, és igényesen szerkesztett a tördelés, jó ránézni.

Az első fejezettel gyorsan haladok. Tetszik, olvastatja magát, jó a szerző stílusa. Egy-két poénon felnevetek, és miközben Path a jegyzeteibe merül (őrületes tempóval készül a félévet lezáró zéhákra, már előre), én a kötetbe.

Csakhogy legnagyobb bánatomra, nem tart sokáig a kellemes állapot. Nem kell ötven oldal ahhoz, hogy félrerakjam a regényt. Szépen becsukom, és visszanyújtom Path-nek, aki kíváncsian veszi ki a fülhallgatóját, és néz rám kérdő tekintettel. Amikor nem szólok semmit, izgatottan kibukik belőle:

– Na?

Finoman szeretném tálalni a véleményemet, de olyan gondolatok kavarognak bennem, amelyek egyáltalán nem visszafogottak. Ez a könyv egy vicc, nevetséges.

– Úgy gondolom, hogy olvashatnál igényesebb irodalmat is.

Összevonja a szemöldökét, most már egyáltalán nem tűnik izgatottnak vagy boldognak. Felkészül a szócsatára, sorakoztatja az érveit, már látni az arckifejezéséből.

– Mi a problémád vele?

– Az, hogy botrányosan rossz.

– Ilyet nem mondhatsz egy könyvre! – jön ki a béketűrésből elég hamar. – Egy könyv nem jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Mindenkinek más az ízlése, éppen ezért van annyi könyv, ami csodálatos. Nem mondhatod egy könyvre, hogy szar! Egyre sem.

– És azt mondhatom, hogy szerintem szar? – hangolódom rá az eszmecserére.

– Igen, azt igen.

Úgy meglep Path hirtelen megadása, hogy mukkanni sem bírok. Enyhe mosollyal nézek rá, és magyarázatba fogok, mi a védencével a problémám.

– Túl gyorsan történnek a dolgok, és ez hiteltelenné teszi az egészet. Az emberek nem szeretnek bele egymásba a második találkozásukon! A szerelem ennél összetettebb, hisz nem azért zúgsz bele, mert a pasi olyan irtó jól néz ki. Márpedig itt ez van. Na, és az, hogy a kölcsönös vonzalom meg a romantika kimerül abban, hogy minden fejezetben legalább kétszer elhangzik, hogy szeretlek, meg én is szeretlek, egyenesen hátborzongató. A romantikus könyvek nem attól romantikus könyvek, hogy ezt a bizonyos szót undorig ismételgetik, nem? A karakterek túlontúl egyszerűek, a történet sablonos. Fogadjunk, hogy ennyiből már tudom, mi a vége.

– Az a baj veled, Skyl – szólal meg, mialatt teátrálisan magához öleli a könyvet –, hogy nem hiszel a szerelemben. Mert ilyen természetfeletti, ösztönös és megmagyarázhatatlan vonzódás igenis létezik.

Rábólintok, mert ezzel a kijelentéssel nem tudok, és nem is akarok vitába szállni. Ő így gondolkozik erről, én pedig máshogy. Szerintem a szerelem pusztít, és eleve halálra ítéltetett. Senki sem szeret senkit örökké. Nincs is olyan, hogy örökké, ha érzelmekről beszélünk. A szerelem csak egy felfokozott állapot, ami marhaságokra veszi rá az embert, és ha akarjuk, ha nem, elmúlik. Kivéve az ilyen limonádé regényekben, amelyeket Path akkora hévvel szeret. Szeresse egész nyugodtan, én inkább olvasok valami komolyabbat.

A délutánt és az estét Robinnál töltöm. Ma döntjük el, mit énekeljünk az első közös fellépésünkön. Eddig nem jutottunk dűlőre, sorra vetettük el egymás ötleteit. Ma viszont, ha törik, ha szakad, kitaláljuk, mert szorít az idő. A szobájában telepszünk le, pattogatott kukoricával és citromos vízzel, mintha mozizni készülnénk. Egymással szemben ülünk, mindketten a kis dohányzóasztalon pihentetjük a lábunkat, miközben felváltva pötyögünk be egy-egy dalt a YouTube keresőjébe, egyelőre eredménytelenül.

– Megvan! – mondja büszkén Robin, és kattintgat néhányat, de a zenét nem hallom meg. Gyorsan kapcsolok, hogy a dalszöveget kereste ki, így ő fogja előadni. Már az első hangoknál felismerem a dalt, pedig Robin még csak dúdolgat. Énekelni kezd, és nekem tetszik is, mert szinte minden tetszik, amit ő komponál át, de ez a szám nem áll jól neki.

– Nem énekelhetjük ezt – mutatok rá.

– És miért nem? Ez egy nagyon jól összerakott zene.

– Így van, csak a te karcos hangoddal nem igazán passzol. Ennyire, szerintem, nem jó átdolgozni egy közismert slágert.

– Jó, egyéb ötlet?

– Teenage Dirtbag.

– Hogyne – biccent kurtán. – Szerinted én úgy nézek ki, mint akihez passzol egy ilyen szám?

Bár már átöltözött kényelmes cuccokba, a fejemben mégis elegánsan, ingben és nyakkendőben jelenik meg, amiből rögtön tudom, hogy a dal tényleg nem illik hozzá. A hiteltelenség nagy probléma az előadó-művészetben.

Erről meg eszembe jut egy másik dolog. Előveszem a ritkán megvillantott „tróger mosolyomat”, és provokatívan ránézek.

– Imádom, amikor öltönyt viselsz. Irdatlanul szexi.

Ami tény, azt be kell ismerni. Robin a sötét, márkás öltönyei egyikében alaposan kivágja a szexualitás magas F-jét. Újabban, amikor meglátom benne, csak az jár a fejemben, hogy legszívesebben a fogaimmal gombolnám ki az ingét.

Szerintem sejti, mi jár a fejemben, mert a legszélesebb mosolyával felel a ki nem mondott gondolataimra.

– Ha jól sikerül az előadás, olyan műsort rendezek neked, hogy el sem fogod hinni.

– Lesz benne öltánc is? – folytatom csillogó szemmel.

– Az a minimum. – Feláll, és felém hajol, a kezén támaszkodik meg mellettem. Centiméterekről néz rám, szeme sötétlik a vágytól. – De előbb...

Felsóhajt, és egy pillanatra az ajkamra nyomja az övét. Csak egy pillanatig tart a csók, majd visszaül a helyére.

Mi mást tehetnék, magam elé húzom a számítógépet, és rámegyek a csatornámon arra az opcióra, ami megmutatja, milyen dalok nyerték el a tetszésemet korábban. Legalább két évet visszatekerek, amikor megtalálom azt, amit keresünk, és láttára nagyot dobban a szívem. Tudom, hogy ez lesz az.

Elindítom, hátradőlök. Figyelem Robin arcát, de egyelőre semmit sem tudok leolvasni róla. Nagyon régen leltem rá erre a dalra, még az egyik ismerősöm mutatta. Egy világsláger feldolgozásáról van szó, egyetlen gitár kíséretével. Szomorú, erőteljes szám, olyan, ami képes világokat lerombolni és felépíteni. Ez a nő úgy énekel, hogy muszáj odafigyelni rá, és mélyen magadba nézni a hangja hallatán.

– Megtaláltuk – mosolyog rám Robin. Én is így gondolom. – Te ragaszkodsz a gitárhoz?

Először nem igazán értem. Másodszorra sem, mire magyarázni kezd.

– Mert ha nem, esetleg kipróbálhatnánk zongorával is... Hátha – teszi hozzá egy kicsit bátortalanul, amiért én érzem kényelmetlenül magam. Talán azt hiszi, nem elég jó nekem, amit ő produkálni tud, holott az még így is sokkal több, mint amit én. Arról nem is beszélve, hogy imádom a hangját.

– Próbáljuk ki! – kérem csillogó szemmel. Eltelik néhány perc, amíg keresgél a neten, majd kinyomtat pár oldalt, és egy olyan helyiségbe vezet a ház hátsó felében, ahol még sosem jártam. Egy sötétszürke zongora áll benne, semmi több.

– Azt nem ígérem, hogy sikerülni fog, ugyanis kijöttem a gyakorlatból – mondja a kottát lobogtatva. Leül a zongorája elé, kiteríti az első oldalt, és leüt néhány hangot.

A falhoz lapulok, úgy figyelem. Eleinte csak állítgat, próbálgat valamit. Aztán elkezdi, és igaz, hogy először nem találja meg a tökéletes ritmust, néhány hangot félreüt, de egy kis gyakorlás után több mint jó lesz. Elbűvölten hallgatom, elképzelni sem tudom, hogy valaki ilyen gyönyörű hangokat csaljon ki ebből az ormótlan hangszerből. Sosem tartottam a zongorát különösebben szép darabnak, a hangját viszont mindig is szerettem. Nézem Robin kezét, ahogy siklik a fekete-fehér billentyűkön, ezzel táncoló hangokat csal ki belőlük. Mert táncol köztünk a zene, él és tombol, eredeti és valós.

Legalább másfél órát töltünk el a szobában, ahol megáll az idő. Nézem, ő játszik, ő néz, én énekelek.

Egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyre jobban várom a fellépést. Egyre izgatottabb vagyok, hogy kiereszthessem a hangomat. Ezer éve nem történt ilyen, és gyanítom, ennek oka a bezárkózásommal kapcsolható össze. Ugyanis úgy vélem, hogy amikor az ember énekel, nemcsak szórakozásból kornyikál, hanem teljes szívével énekel, akkor megnyitja mások előtt a lelkét. Megengedi, hogy megnézzék, mi lapul a felszín alatt, mit takar a sok festék, a közömbösség, a könnyen kaphatóság olcsó rétege. Lemossa az előítéleteket, sztereotípiákat és bélyegeket arra az időre, amíg a hangja szól. Az a kétszáz másodperc mindent megváltoztat, az emberek nem ugyanazok benne. Akkor nem. Addig nem. Aztán visszasüllyednek, és minden szar folytatódik ugyanúgy tovább. Megint elítélnek, képet alkotnak, és ugyanaz a személy leszel, akivel a kutya se foglalkozik.

Robinnal azt a dalt énekeljük, amit akkor hallottam először, amikor felfedte előttem a titkát, nem sokkal utána pedig az ágyában kötöttünk ki. Megkedveltem ezt a nótát, és azóta meg is tanultam, ezen gyakorolunk, jól szól a hangunk egymás mellett. Keverjük a stílusokat, a lágy szám után egy keményebb jön. Vele jammelni őrülten király érzés.

Estére Robin pizzát rendel, de a tiltakozásom láttán visszahívja az éttermet, és hozzácsap még egy salátát is a listához. Egész nap dolgoztunk, hangmagasságokat és tónusokat próbáltunk ki, kottát memorizáltunk. Az agyam iszonyatosan elfáradt, és amikor összekucorodom a nappaliban a tévé előtt, rögtön úgy érzem, pillanatokon belül elalszom. Robin elindít egy filmet, viszont nem helyezkedik vissza mellém, hanem a konyhába megy, és nem sokkal később hallom, hogy csörömpöl valamivel. Nem nyitom ki a szemem, csak akkor, amikor lépésekre leszek figyelmes, és kényelmesen nyújtózkodni kezdek, még egy jóleső sóhajt is eleresztek.

Kinyitom a szemem, és meglátom Tate-et, aki éppen akkor néz rám, amikor tudatosul bennem a jelenet. Félmeztelen. A nadrágja lóg a csípőjén, és esküszöm, ha csak két centivel lenne feljebb, nem indulna be a mocskos fantáziám. De így, hogy látom a V-alakú vonalakat a hasa alján, amelyek a lágyékához közelednek, és nem takarja el őket a nadrág... Ez a seggfej letagadhatatlanul egy baromi szexi seggfej. Körülbelül három másodperc telik el az egész folyamat alatt, míg felnézek az arcába.

Kissé megemeli piercinges szemöldökét, úgy néz rám. Egy pohár narancslét tart a kezében, amiben látni, hogyan úszkálnak a rostok. Nagyon kínos a helyzet, vagyis nem, még annál is kínosabb, és tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem jönnek a szavak. Tate és én csak bámuljuk egymást.

Nem bírom tovább elviselni ezt a feszült szituációt, ezért felállok, és odalépek hozzá. Nem hátrál el. Nagyon közel kerülök, majd kiveszem a kezéből a poharát, és egyszerűen beleiszom a narancsléjébe. Tate próbálja elfojtani a szája sarkában feltűnő mosolyt, viszont még éppen elkapom.

Hogy ilyen közelről nézek a szemébe, feltűnik, milyen kialvatlan és nyúzott az arca. Egy pillanatig él bennem a gondolat, hogy megkérdezzem, mi újság vele, aztán elpusztul. Nem fogok kezdeményezni semmit, sőt igazság szerint hátat is kellene fordítanom neki. Az ilyen alakoknak ott a helyük.

– Egészségedre – mondja, és ezzel megszakítja a nem hétköznapi helyzetet és a szemkontaktust, majd elindul a folyosón a szobája felé. Nem veszi vissza a poharát.

Csak nézek utána, és közben nem gondolok semmire. Nem akarok semmire sem gondolni. Egyáltalán nem kellene gondolkoznom róla.

Baszd meg, rohadék kémia.

Amikor Robin visszatér, kényelmesen dőlök hátra a kanapén, már egyáltalán nem vagyok álmos. Az ölébe bújok, és onnan nézem a filmet, aminek az elejéről teljesen lemaradtam, és a felét se értem, de nem probléma. Nagyjából fél óra telik el, mire megérkezik a futár, éppen, amikor kezdenék ráhangolódni a képernyőn történtekre, aztán azon töröm magam, hogy ne akarjam rávetni magam Robin pizzájára. Kedvtelenül rágom a zöldségeimet, és ezt ő is észreveszi, röhög egy jót rajtam. Kedvelem benne, hogy ennyire őszinte és természetes, és ha ő nevet valamin ilyen jó kedvvel, akkor engem is maga után húz. Majdnem megfulladok, úgy nevetek saját magamon, de ez a pillanat jó. Hosszú idő után megint jó, és ehhez hozzá szeretnék szokni.

Se a kezem, se a gyomrom, se a hangom nem remeg, és ettől magabiztos leszek. Teljesen jól vagyok, nincs lámpalázam, tökéletesen tudom a szövegemet, és egy szívdöglesztő pasi áll mellettem.

Annak a plázának a parkolójában vagyunk, ahová Robin hozott minket legelőször, ám ezúttal kültéri előadást tartunk. Van normális méretű színpadunk, teljesen jó hangosításunk és elég nagy tömegünk. Úgy saccolom, hogy száz-százötven ember lehet jelen, ami nem kevés.

Path-tel beállunk a büféhez a sorba, és még a kezdés előtt ledöntünk egy felest. Azt akarom, hogy ma este azon halovány gátlásaim is elhagyjanak, melyek még megmaradtak. Ma este szárnyakat akarok a hátamra.

Path sok szerencsét kíván, és Meadow-val leül az első sorba, hogy közelről láthassanak, én meg hátramegyek Robinhoz. Éppen egy szervezővel veszekedik a zongorája miatt, amibe természetesen nem szólok bele, csak a háttérből mosolygok indulatos szavain. Néhány perc múlva úgy tűnik, ő nyer, mert a másik férfi feldúltan elszelel. Hátulról lépek hozzá, és két kézzel átölelem a derekát, mire ő hátrahajtja a fejét. A lapockájára szorítom az arcom, és mélyen beszívom az illatát. Így állunk néhány percig, erőt és lelkesedést kölcsönözünk a másiknak.

A szervezőnő, aki mindig tart egy rövid beszédet, a színpadra lép, és jó szokásához híven mond néhány kedves mondatot, de nem húzza az időt. Átadja a figyelmet az első fellépőnek, így még hatan vannak előttünk. Robin mellkasának támaszkodom, onnan figyelem a társainkat, kopogok a cipőmmel a betonon az ütemre, és alig várom, hogy mi következzünk.

Senki sem konferálja fel a résztvevőket, csak érkeznek sorban egymás után, különböző hangszerekkel. De mi vagyunk az egyetlenek, akik zongorát is használnak, így nekünk kell néhány plusz perc, mielőtt elkezdhetnénk. Robin addig a mikrofonhoz lép (már megint), és szokásos stílusában felvezet minket, ami nem valami megszokott, de tőle mindenkinek tetszik (már megint). Mosolyogok, csak ingatom a fejemet, és miután befejezi a kis magánszámát, a mikrofonhoz lépek, kicsit lejjebb állítom azt. Path felsikolt az első sorban, mire küldök felé egy széles mosolyt. Robin leül a zongorájához, csinál egy-két leütést, majd bólintással jelzi, hogy készen van. Veszek egy mély levegőt, pont abban a pillanatban hunyom le a szememet, ahogy Robin játszani kezd. Egy pisszenés sem hallatszik a nézőtérről, és végre én is bekapcsolódom.

Szárnyalni kezdek. A hangom szabályosan zuhan a térben, olyan súlyos. Érzem azt a rengeteg tekintetet magamon, és azt is tudom, hogy figyelnek, de még mennyire, hogy figyelnek. Átjár a zene, és kirepíti a lelkemet a torkomon keresztül. Odateszem eléjük, felkínálom, hogy tiporják meg, ha úgy van kedvük, vagy emeljék a magasba. Ebben a kétszáz másodpercben én sem vagyok önmagam. Ebben nem vagyok sebzett és megtört, reménytelen és frusztrált. Itt és most tökéletes vagyok. Senki, és mindenki egyszerre. Egy őrült és egy ép elme ugyanabban a szívdobbanásban.

Kinyitom a szemem, vége van, de még néhány másodpercig nem történik semmi. Mély a csend és olyan párás, mint a levegő egy őszi reggelen. Nehéz benne lélegezni. Végre felhangzik a taps, és én újra kapok levegőt. Mosolygok, alig térek magamhoz. Elindulok Robin felé, aki elkapja a derekamat, és olyan erősen szorít magához, hogy az ujjai a bőrömbe mélyednek.

Illedelmesen fogadjuk a gratulációkat, és miután mindenkit meghallgatunk és köszönetet mondunk a szervezőknek, egy belvárosi klub felé vesszük az irányt. Tombolni vágyunk, bulizni és megőrülni, kiengedni ezt a sok gőzt. Path-tel borzalmasan telt a hetünk, végig magoltunk és tanultunk a közeledő zéhákra. Mindjárt vége ennek a szemeszternek is.

A Z nevű, háromemeletes szórakozóhelyet választjuk, és amint megérkezünk, rögtön a pult felé vesszük az irányt. Tolongás van, tömeg, de Path képes húsz másodperc alatt felhívni egy csapos figyelmét magára, és leadni a rendelésünket. Elégedetten kacsint ránk hátra, mire Robin megjegyzi, hogy elképesztő képességei vannak. Ez így igaz.

Tequilát iszunk, mint azon az első estén. Mi helyben legurítunk egyet, Robin egyet se, és táncos kedvünkben a legfelső szintre indulunk, ahol R&B dalok várnak. Úgy feltöltődtem energiával és élettel, hogy legszívesebben kitáncolnám a lelkemet. Robin szorosan hozzám simul, ahogy szokott, és úgy mozgatja a csípőmet az ütemre, ahogyan az övé jár. Szinte egybeolvadunk a parketten, már nem tudom megkülönböztetni az ő ruháit az enyémektől, már azzal sem vagyok tisztában, melyikünk irányít.

A mosdóban hideg vizet locsolok a nyakamra és a karomra, nem számít, hogy ezzel eláztatom a ruháimat. Majd megszáradnak. Pont akkor hallom meg a dalt, amikor visszaérek a társaságunkhoz. Gondolkozás nélkül Robinra nézek, aki teli szájjal vigyorog.

– Ezt csak neked, S! – kiabálja, és a csípőmbe kapaszkodik, magához húz. Felismerem a számot, pontosan ugyanaz, amire legelőször táncoltunk együtt, egy másik klubban. Az, amire elvettem őt a partnerétől, és megkezdődött a közös kalandunk.

Meglep, hogy Robin emlékszik mindenre, és ugyanúgy kulcsolja a nyaka köré a kezemet, ahogy akkor én tettem. Ismét ráfog az alkalomra, a testünk egy pillanat alatt megtalálja a közös ritmust. Körözünk a csípőnkkel, közel hajolunk, kicsit távolodunk, a homlokunkat egymásénak döntjük. Olyan kellemes, ismerős érzés telepedik rám, hogy majd’ szétrobbant. A mai napon tényleg szárnyalok.

Amikor vége a számnak, a tarkómnál fogva magához rántja a fejemet, és durván megcsókol. A nyelve vadul játszik az enyémmel, méghozzá úgy, hogy teljesen beindulok. Nem tiszta a fejem, de az fix, hogy az övé sem az (holott nem is ivott), amikor elindulunk a kocsi felé. Nekitol a motorháztetőnek, felhúzza a lábamat, ezzel kéri, hogy kulcsoljam őket a dereka köré. Készségesen megteszem, sőt még közelebb nyomom magam hozzá. Erre megharapja az alsóajkam, és miután a fülemet is érzékien végignyalja, ezt suttogja bele:

– Teljesen elveszed az eszem... – Visszatér a fülemhez, ez pedig az én agyamra borítja rá véglegesen a ködöt. Ráz a hideg attól, ahogy azt az érzékeny pontot kényezteti, és érzem, hogy nem bírom tovább, szétfeszít a hasam alól érkező nyomás.

– Robin – ejtem ki a nevét elkínzottan, amikor úgy érzem, nem bírom tovább.

– Oké – mondja, és ellép tőlem, a szeme most olyan sötét, mint az éjszaka. Hosszan vizslat, miközben mélyen beszívja és kifújja a levegőt, én pedig megigazítom a ruhámat, aztán lecsúszom a motorháztetőről.

– Mit művelsz? – kérdezem, amikor továbbra is csak lélegezni látom.

– Összeszedem magam, mielőtt kormányhoz ülnék – közli egyszerűen, és kinyitja előttem a kocsiajtót. Mielőtt még beülnék, azért belemarkol a fenekembe. Felkuncogok. – Megkeresem Path-et, addig maradj itt.

Hevesen bólintok, és amíg távol van, megpróbálom lecsillapítani a szívverésemet. Hát, nem igazán sikerül. Robin néhány perccel később tér vissza hozzám, és egyedül száll be az autóba.

– Még nem akar jönni, azt mondja, majd hajnalban hív egy taxit.

– Tipikus – kommentálom mosollyal.

Elindulunk, Robin jóval gyorsabban vezet, mint szokott. Ebből elég sok mindent le tudok szűrni. Pont akkor szólal meg újra, amikor oldalról rápillantok.

– Mondtam már, hogy milyen kibaszottul jó veled?

Elvigyorodom, és direkt úgy mozdítom a combjaimat, hogy a ruhám rövid anyaga feljebb csússzon, többet mutasson meg belőlem. Kissé szét is nyitom őket, mire Robin akkorát nyel, hogy idáig hallom. Hiába, én már az elején megmondtam, hogy ördögi vagyok. Most direkt feszítem tovább a húrt az ő idegein és a sajátomon is. Játsszunk egy kicsit.

– Hát... Tulajdonképpen... – kezdem, miközben a kezemmel végigsimítok a combomon, egyre érzékenyebb területek irányába. – Veled is elég...

– Te mocsok bestia – sóhajtja, majd letér a főútról, félreállítja az autót egy sötét és kietlen helyen, és gondolkozás nélkül mászik rám. Felkacagok a heves vágya láttán.

Nos, ilyenek vagyunk mi együtt.