:::... Tizenegyedik felvonás ...:::

Üdv!

Ezúttal (nem sokat) késve hoztam meg az felvonást. Remélem, örömötöket lelitek majd benne ^^

Ölel,

Svea E.

*

Mindent megpróbálok úgy csinálni, hogy ne a ma esti koncert járjon a fejemben. Olvasok, átismétlem a jegyzeteimet, körmöt reszelek, de végül mindig ugyanott kötök ki: Robin műsorszámánál. Azt veszem észre magamon, hogy iszonyatos kíváncsiság gyötör, vajon mit fog énekelni, és hogyan fogja előadni. A gondolataim hirtelen hozzá kanyarodnak, hiába, hogy az előző pillanatban egy romantikus jelenetet olvastam, vagy azon filóztam, lakkot is fel kéne vinni a körmeimre... Végül az elmúlt hetemen agyalok, amikor is minden este találkoztam Robinnal a teremben, elválás előtt csókolóztam vele, és ennél több nem történt közöttünk. Nem kérte, hogy tartsak vele, hogy szervezzünk közös programokat, hogy kössem hozzá minden szabad percemet. Csak úgy együtt voltunk, és ez jó volt.

A koncert után, úgy tervezi, beülünk valahová, aztán együtt töltjük az éjszakát, és bepótolunk mindent, amit a héten nem tettünk meg. De a koncert a lényeg. A dal, amit énekelni fog, és az, hogy szeretné, én is lássam. Úgy akarja, legyek ott. Ez számít, fontos, és egyben megdöbbentő is – velünk most minden fordítva történik. Nem mondtuk ki, hogy járunk egymással, és mégis olyan dolgokat művelünk; nem vagyunk szerelmesek, és mégis vannak dolgok, amiben úgy viselkedünk. De akadnak olyanok is, amiben meg egyáltalán nem. Nem hívogatjuk egymást, nem írogatunk üzeneteket, nem találkozunk privátban naponta, nem szeretkezünk minden szabad helyen és időben. Régebben elképzelni sem tudtam, hogy ilyen kapcsolat egyáltalán létezik.

Kikérem erről Path véleményét is, csakhogy ő nem mond semmit. Megemeli íves szemöldökét, úgy néz rám, kissé tanácstalan az arckifejezése. Ez amúgy rohadtul különös egy olyan embertől, akinek mindenről megvan a saját véleménye. Olyan, hogy Path ne gondoljon semmit, egyszerűen nem létezik.

Túllendülök a problémán, a nyitott szekrényem elé állok, és megpróbálom eldönteni, mi a bánatot vegyek fel. Path eközben zuhanyozni indul, szóval teljesen egyedül maradok a dologgal. Kiterítek az ágyra néhány göncöt, de egyik sem tetszik: túl hivatalos, túl kevés, túl sok, túl meleg, mindenre találok kifogást. Végül, mivel muszáj valamit választanom, fekete top, piros blézer és lefelé szűkülő farmer mellett döntök, a hajamat meg egy vékony pánttal fogom hátra. A nyakamba fekete, kulcsokkal díszített nyakláncot teszek, és vékony talpú topánkát húzok. Utoljára a kedvenc parfümömet használom. Mire végzek, Path is visszajön törölközőbe csavarva, és miután alaposan szemügyre vesz, ennyit jegyez meg:

– Hű, te igazán... Titkárnősre vetted a figurát. – Az első kezembe akadó tárgy egy gombóccá gyűrt, csíkos zokni, ezt dobom felé. Az ágyára esik, majd Path a kezébe veszi, és nagyon komoly arccal néz rám. – Ez véletlenül nem az enyém?

Most ő is visszafogottabban öltözik, mint szokott, így egy krémszínű felsőt húz, normális hosszúságú ceruzaszoknyával (az nála combközépnél végződik), ami megfelelően takarja, amit kell. Bokacsizmával és farmerdzsekivel kombinálja az összeállítást, elismerően nézem a tükörből. Jól néz ki, mint mindig.

Megcsörren a telefonja, a taxis értesíti, hogy megérkezett. Sötét van, de az idő nagyon kellemes, amikor elindulunk. Bevág a langyos szél az ablakon, összeborzolja a hajunkat, az arcunkba fújja, de engem nem zavar. Path-et annál inkább, morgolódik mellettem, és a tükörből látom, milyen arckifejezést vág miatta a sofőr. Riadtan húzza feljebb az ablakot, meg se mer szólalni, én meg jót kuncogok magamban. Ennek az oroszlánnak itt mellettem az a titka, hogy nem szabad megijedni tőle, mert megérzi.

Valaki éppen egy punk számot próbál megszelídíteni a gitárjával, amikor megérkezünk. Kócos, gitáros rocker srác áll az emelvény közepén, és csukott szemmel énekel. Ha tizenhét lennék, biztosan belezúgnék.

A tekintetemmel Robint keresem, de nem látom sehol. Már Path is sasolja, újra és újra végignézünk az arcokon, egyik sem ismerős. Úgy döntünk, leülünk egy asztalhoz, ahonnan az ajtóra lehet látni, és majd ha megérkezik, akkor jól elkapjuk.

Ezúttal sokkal többen jelennek meg, mint a múltkor, a hely is komolyabb. Jobb a hangosítás, és kis pódiumot is állítottak a fellépőknek. A háttérben lévő kivetítőn az éppen futó számhoz passzoló képsorokat játszanak. Nem most kezdődik a buli, mi érkeztünk később, ez például már a korosztályból is látszik. A gyerekek eltűntek a színről, hiába is keresem azt a múltkori kislányt.

Váratlanul felbukkan Robin, megjelenik az egyik ajtóban, és lassan sétálgatni kezd a széksorok, asztalok között. Nem telik bele sok időbe, hogy észrevegyen minket, és célirányos léptekkel meginduljon felénk. Path-re rámosolyog, illedelmesen megkérdezi, hogy érzi magát, majd felém fordul, és megcsókol. Jólesik, mert úgy hiszem, kellően kifejezi, mennyire várt már.

Váltunk néhány szót, mielőtt visszamenne az ajtó mögé. Azon kapom magam, hogy egyre erősödő izgatottsággal várom, hogy végre színpadra lépjen. Halkan összesúgunk Path-tel, egy-két szóban kitárgyaljuk a produkciókat.

Aztán végre ő következik. Azzal a kócos, gitáros sráccal lép a színpadra, aki akkor énekelt, mikor megérkeztünk. Leül egy forgós, párnázott bárszékre, hangszerrel a kezében, míg Robin a mikrofonállványhoz lép. Egy mosoly feszíti szét az ajkamat.

– Helló! – mondja, és elmosolyodik.

Iszonyat vagány, ez az első gondolatom. Szürke póló van rajta, farmer, magas szárú tornacsuka, a csuklóján vastag bőrkarkötő, a nyakában a szokásos lánc. Csillog a szeme, ami jelzi, mennyire izgatott. Szövegel valamit a dalról, hogy miért ezt választotta, aztán a srác gitározni kezd, eleinte fel sem ismerem, hogy mi az. Amikor azonban Robin nagyon halkan, karcos hangjával bele „oo-ooo-oooo”-zik a mikrofonba, rájövök. Lassan kezd bele a dalba, csukott szemmel, a fejét felfelé fordítja. Néhány sor után már én is énekelek, meg velem együtt a fél társaság. Amikor Robin a refrénhez ér, és mindkét kezével ráfog a mikrofonra, úgy hajol hozzá közelebb, a terem egyszerre harsogja, hogy „Radioactive, radioactive...”

A dal kicseszettül passzol hozzá. A hangja megfelelően karcos, a megjelenése kellően laza, a kisugárzása elsöprő. A szívem dobban egy rohadt nagyot, és arra gondolok, milyen átkozottul óriási pillanat is ez...

Felállva tapsoljuk meg őket, én még fütyülök is. Miután a fiúk elhagyják az emelvényt, rögtön Path-re nézek, hogy meghallgassam a véleményét. Természetesen meséltem már neki Robin őrületes énektudásáról, és azóta csak még inkább várta, hogy meghallgassa. Felvonom a szemöldökömet, miközben a válaszát várom.

– Hát... – kezdi. – Ez kegyetlen jó volt, már nem azért!

– Na, ugye – mondom, és mosolygok.

A műsor végeztével egy teázót választunk a belvárosban, ahol csak gyertyák adják a világítást, meg néhány, a padlóba épített spotlámpa. Óriási, kényelmesen párnázott bőrfotelekben lehet üldögélni, és vagy hatvanféle tea közül választani. Robin „angol reggelit”, Path „nyári fehéret”, én pedig „orosz earl greyt” választok. Legalább egy literesek a bögrék, amelyekben szervírozzák őket. Mindent betölt a tea jellegzetes illata, sokáig csak azzal vagyok elfoglalva, hogy beteljek vele. A szüleim mindig teáznak, náluk nem menő a kávé. Ez a helyzet rájuk emlékeztet.

– Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy énekelni kezdj? – kérdezi Robintól Path, mialatt előrehajol. Nyelek egy nagyot, nem akarom, hogy rám nézzen, vagy valahogy elárulja, én is énekeltem. Énekelnék.

– Muzikális alkat vagyok, ez már kölyökkoromban is kiütközött. Anyámék zongoratanárt fogadtak mellém, én pedig sunyiban énekelni kezdtem.

Path elgondolkozik, bólint egyet. Én próbálok úgy tenni, mintha ott sem lennék.

– Érdekes. Nem tűnsz egy dalolós típusnak.

Robin félénken vállat von. Nem tudom, mintha nem érintené jól ez a megállapítás, mert a mozdulata nagyon természetellenesen hat. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy mondjak valamit, és vadul pörögnek a gondolataim. Mint a préda, amelyik megérzi a veszélyt.

– És... – kezdem, mire mindketten rám néznek. Még azt sem tudom, mi lesz a mondat vége, így előrukkolok az első eszembe jutó dologgal. – Nincs kedvetek enni valamit?

Pompás.

Path felvonja a szemöldökét, nagyon furán néz rám, Robin viszont vigyorog. Neki nem igazán okozok ezzel csalódást, hisz szinte minden egyes találkozásunk alkalmával szó esik ételekről és az én édességekhez fűződő viszonyomról. Path látványosan az órájára pillant, és tudom, miért teszi. Mindjárt megállapítja fennhangon, hogy nekem ilyenkor már nem ajánlatos bármit is fogyasztanom. Úgy döntök, nem várom meg, és inkább kivágom magam ebből a helyzetből, ha már ilyen bénán belekerültem.

– Csak úgy megkérdeztem, felejtsétek el – legyintek, és kortyolok egy nagyot a teából.

– Szóval ez a dolog az énekléssel... – forszírozza tovább Path. Jaj, ne már. Előre kínosan érzem magam az elkövetkezendők miatt, de még mindig sokkal inkább ez, mint az a bizonyos gumikesztyű az érzéseimhez.

– Mégiscsak kellene fogyasztanunk valamit, nem gondoljátok? Ha már így...

Robin a tenyerébe rejti a nevetését, Path pedig még furábban néz rám, mint az előbb. Még mindig nem érti meg, hogy mit próbálok kommunikálni felé? Ennél azért sokkal jobban ismer!

– Skyl – kezdi türelmesen, de Robin hirtelen feláll, mire ő elhallgat. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és nézek rá mosolyogva, miközben megköszönöm a fáradozásait. Amint biztosra veszem, hogy nem hallhat minket, szikrázó szemmel Path-re meredek.

– Fejezd már be! – sziszegem. – Válts témát, tereld más mederbe a beszélgetést! Ez túl kényes. Mindkettőnknek.

Megrázza a fejét, nem igazán érti, miről beszélek. Veszek egy mély levegőt, hogy harminchat másodperc alatt ledaráljam, ekkor hirtelen megszólal.

– Ti tulajdonképpen állandóan szexeltek egymással. Akkor ez miért lenne titok?

– Nem állandóan! – korrigálok. Gyorsan körbenézek, hogy merre lehet Robin, de pechemre nagyon közel van, így inkább befogom a számat.

Egy mélyebb üvegtányérban csomó kekszet tesz le elénk, miközben biztosít arról, hogy diabetikus, meg mit tudom én, hogy még milyen, így nem hizlal annyira. Elveszek egy világos színű korongot, és majszolgatni kezdem. Valahogy az egyetem kerül szóba, ami sokkal kellemesebb téma. Bér inkább csak Path ecseteli szenvedélyesen, hogy melyik tanár mit, hol és hogyan. Hallgatjuk Robinnal, nagyokat bólogatunk, egy-egy vicces sztorin hangosan röhögünk. Path lelkesedése az egész egyetemi témakörre kiterjed, most már a pletykáknál tartunk. Ő ebből állandóan naprakész, mert mindent meghall és észrevesz, nem pedig azért, mert annyira terjesztené őket. Nekünk persze azért továbbadja, de azt hiszem, mi kivételnek számítunk.

Tizenegy is elmúlik, mire szedelőzködni kezdünk, és elhagyjuk a kellemes teázót. Path már nagyokat ásít a hátsó ülésen, és ahogy elnézem, hirtelen engem is elkap a vágyakozás a puha ágyam után. Csakhogy amint a Robin arcán terjeszkedő pajkos mosolyra siklik a tekintetem, rögtön meggondolom magam. Vannak jobb dolgok is az alvásnál, amit egy ágyban lehet csinálni.

Elsőre az fogalmazódik meg bennem, amint belépünk az ajtón, és csak a mélységes csöndet tapasztalom, hogy Tate megint nincs itthon. Hál’ istennek. Ám ezzel egyidejűleg szörnyen mérges is leszek magamra, mert ismételten vele foglalkozom. Okom sincs rá, és meg sem érdemli. Idióta Skyler, jó lenne, ha...

Robin hirtelen elkapja a derekamat, megfordít, és magához ránt, hogy idegborzolóan csókolni kezdjen. Ilyenkor keveset ad, a végletekig húzza a vágyódásomat, majd egy nem várt pillanatban megadja, amit szeretnék, hogy aztán újra elvegyen. Ezzel csak azt éri el, hogy többet és többet szeretnék, így eléggé el tudjuk húzni ezt a játékot.

A hálójában kötünk ki, a ruháinkat szétdobáljuk mindenfelé. Ezúttal nem foglalkozunk sokat a bevezetővel, éhesen esünk egymásnak. Bizsergek mindenütt, már alig várom, hogy magamban érezzem, és amikor ez megtörténik, teljes leszek. Kikapcsolok, belemerülök a fojtott sóhajok tengerébe. Végre csakis azzal törődöm, ami nekem és Robinnak jó. Megmártózom abban a forró, mély élvezetben, amelytől kiráz a hideg.

Szaporán vesszük a levegőt, mialatt a plafont bámuljuk. Félrefordítom a fejem, és rámosolygok Robinra, mire ő az alkarját a fejére teszi, hogy eltakarja vele a szemét, egy pillanatra látom a tetkóját. Belesóhajt a kezébe, és olyan hangon, amiről tudom, hogy mosoly kíséri, azt motyogja, „végem van”. Nekem is el kell vigyorodnom őszinte megállapításán, ám abban a pillanatban, hogy irányába lendülnék, ő megmozdul, és gyorsan talpra áll. Felkapja az alsóját meg egy pólót, és nekem is idenyújtja a ruháimat.

– Együnk valamit! – kéri fáradtan csillogó szemmel, aminek nem tudok ellenállni. Gyorsan beleugrom a ruháimba, a lábam csoszog a parkettán, ahogy követem.

A konyhában az asztalra pakol két mély, reggelizős tányért, tejet és csokis gabonapelyhet, aminek egy mókus van a dobozán. Azt hirdeti, hogy kellő mennyiségű kalciumot és vitamint juttat a gyerekek szervezetébe. El kell fojtanom a mosolyomat.

– Csak erre a kis időre tedd félre a diétádat – mondja, majd kanalat ejt a tálkámba. Leül velem szemben, felhúzza a térdét. Furcsa páros vagyunk: ő pelyhet, én tejet öntök ki először.

 – Oké, majd lemozogjuk – mondom rezignáltam, mire Robin nevetésben tör ki.

A kedvenc gabonapehely-márkáinkról, gyerekkorunk favoritjairól tárgyalunk, míg a késői „reggelinket” fogyasztjuk. Azt nagyjából kijelenthetem, hogy nem sokban egyezik, egyezett meg az ízlésünk. Ő például a fahéjas cuccokat szerette, és ette állandóan, míg én annak az illatától is rosszul lettem. Nálam az epres-banános volt a nyerő. Abban viszont mindketten egyetértünk, hogy kölyökként ugyanúgy ettük a rózsaszín fogkrémet, mielőtt az eredeti rendeltetésére használtuk volna. Ma beleborzongok, ha eszembe jut az édes, ragacsos íz, de akkor valamiért jó volt megkóstolni. Többször is.

Robin a mosogatóba ejti a tálkáját anélkül, hogy legalább elöblítené, ezért úgy döntök, inkább megcsinálom én. Fél perc alatt mindkettőt elmosom, a kanalakkal együtt, majd a különleges formájú, extravagáns csöpögtetőre borítom. Utána ösztönösen a pólómba törlöm a vizes kezem, mire Robin csak néz.

– Most meg mi van?

– Semmi – rázza meg a fejé, somolyog. – Konyhatündérke.

Ha-ha! Ha tudná, hogy mennyire nem vagyok az... Viszont arra megtanítottak a szüleim, hogyan illik vendégségben viselkedni, még akkor is, ha egészen más fajta vendégség ez, mint amire ők gondoltak annakidején.

– Radioactive, ugye? – kacsintok rá. Visszabújok az ágyba, kényelmesen elhelyezkedem. Robin hirtelen felém fordul.

– Tetszett? – kérdezi. Látszik rajta, mennyire érdekli a válasz. A fellépés után Path-tel mindketten gratuláltunk neki, és biztosítottuk afelől, milyen jól szerepelt, de ez a kérdés most más. Ebben nem csak annyi van, hogy bírtam-e a számát.

– Imádtam.

Robin elindít egy filmet a laptopján, de körülbelül öt percig nézi, utána az oldalára fordul, és elalszik. Csendben előveszem a telefonomat, türelmetlenül megvárom, míg betölt a lassú internet, és az online naplómra navigálok. Ha nagyon sok impulzus ér (vagy igen kevés), muszáj blogolnom róla, nem bírom ki máshogy. Pötyögök a csendben, miközben a háttérben szól a film, amire oda se figyelek, és az jár a fejemben, mennyire jó most nekem.

„Csukott szemhéjam mögül is látom a világot. Ott vagy benne Te, és temelletted én.”

- * -

Az életem, mióta Robin McCarthy is aktív részese, teljesen felpörgött. Eleinte voltak a találkozások az edzőteremben és a hétvégi összebújások a takaró, vagy a zuhany alatt, de egy-két hét alatt szinte minden megváltozott. Kezdtem őt megismerni, és ezzel egyidejűleg vágyni a közelségére. Már nem csak néhányszor voltunk együtt hetente.

Ahogy melegedett az idő, egyre több időt töltöttünk odakint. Kocsikázással kezdődött minden. Robin egyszer azt mondta, nincs kedve beülni sehová, inkább csak körözne a városban, ismeretlen utcákon és helyeken keresztül. Nem volt ellene kifogásom. Hajnali négyig ültünk egy ismeretlen park padján, és dumáltunk. Akkor éreztem először azt, amire a hetek során szinte már szükségem lett.

Utána már nemcsak esténként jártunk el, hanem komplett délutánokat is a szabadban töltöttünk, egy szál takaróval. Később kiforrottabb lett a módszerünk: rendesen piknikeztünk. Kiflivel, barackos lekvárral, ásványvízzel és sok-sok gyümölccsel indultunk útnak, miközben hangosan szólt a zene, és Robin énekelt. Megálltunk valahol a part mellett, távol a turistautaktól- és forgalomtól, és kiterültünk a meleg homokba. Sokat fociztunk, szinte kivétel nélkül én nyertem. Birkóztunk, a vízben és a parton egyaránt. Egy alkalommal még motorcsónakoztunk is, de amint beljebb értünk, és már alig láttam a partot, pánikba estem. A vizet még nagyon hidegnek éreztem, és ilyen körülmények között nem voltam biztos az úszótehetségemben. Azért, nem mondom, Robin később a parton elég jól megvigasztalt...

Míg élek, soha nem fogom elfelejteni, ahogy fürdőruhában és napszemüvegben ültem a Range Roverben, a lehúzott ablak mellett, és kilógattam rajta a kezem. Bevágott a szél, röpítette a hajamat. Az eldugott, szerpentines kerülőutakon szinte senki nem kocsikázott rajtunk kívül, mindent betöltött az autóillatosító és az erősödő nyár illata, az aszfalt fölött izzott a levegő, átlátszó mintákat alakított bele a forróság, és Robin énekelgetett. Olyan nyálas voltam, hogy azt kívántam, sose múljon el a pillanat. Akkor még nem gondoltam, hogy ezt az esetet számtalan hasonló fogja követni.

Elképzelhetetlenül boldog voltam akkor.

Boldog vagyok most is.

Sokszor kérem őt, hogy énekeljen nekem. Szeretem hallgatni. Path már szinte be van kattanva, annyira látni akar minket együtt. Általában leintem. Nem tudom, miért csinálom ezt, hiszen Robin most már sokkal több mindent tud rólam. A mumusaimról azért még nem beszéltem neki, és nem is szeretnék egy darabig.

A szobánkban ülünk, Path, Robin és én, míg előbbi paragrafusokat magol, utóbbi netezik a telefonján. Én meg jegyzeteket írok, az ágyam támlájának vetem a derekam, és Robin ölébe teszem a lábamat. Néha lenyúl a combomhoz, és végigsimít rajta, vagy halovány köröket karcol bele a mutatóujjával.

– Figyelj csak, Skyl – kapja fel a fejét Path. – Van az a szám, valami olyasmi van benne, hogy „I will be your keeper for life as your guardian...” Hogy is van az pontosan?

Tudom, hogy melyik dalra kíváncsi, és annyira nem feltételezek rosszat róla, hogy belesétálok a csapdába. Énekelni kezdem, hiába nem emlékszem pontosan egy-két helyen a szövegre, a lényeget megértik, és aztán hirtelen én is.

Robinra pillantok, aki már nem nyomkodja a telefonját, hanem egyenesen engem bámul, hitetlenkedéssel a szemében.

– S? – kérdezi.

Megfordul a fejemben, hogy adjam a hülyét, de rögtön rájövök, az nem lenne túl célravezető megoldás. Veszek egy mély levegőt, Path pedig hallgat, pontosan úgy, mint a bűnösök.

– Legalább már ezt is tudod – mondom, és bocsánatkérően nézek rá. Nem akarok veszekedni vele, nem szeretem a nézeteltéréseket, viszont jogos lenne, ha azt mondaná: hékás, ezt azért elárulhattad volna.

– Végül is még időben – szólal meg, miután azt gondolom, legalább egy örökkévalóság telik el. – Bár azzal remélem, tisztában vagy... – Ekkor sikolt fel bennem a balsejtelem. – Hogy a következő koncerten együtt állunk a színpadra.

Uff. Olyan sok dolgot gondolok egyszerre, hogy nyikkanni sem tudok. Az éneklés egyértelműen vonz. Robin egyértelműen vonz. Alapvetően a lámpalázzal sincsen gondom, de valami mégis visszás érzelmeket kelt bennem. Húzom a számat, és látom, hogy ezt ő is észreveszi, és mégsem változik meg a tekintete. Path szintén kiszúrja, és felemelkedik az ágyán, hogy közbeszóljon, így nagyon gyorsan kell cselekednem. Isten haragja se lehet olyan, mint Path-é, ha akar valamit, és nem tudja elérni.

– Van más választásom? – kérdezem, mire Robin megrázza a fejét, szemében diadalittas fény csillan, Path pedig elégedett arckifejezéssel huppan vissza az ágyára.

Hát, Skyler, most kösd fel a gatyádat.

Így toppan az életünkbe a nyár.