:::... Tizedik felvonás ...:::

Hey!

Ne haragudjatok a késlekedés miatt, nyaraltam! Vagyis jelenleg is hűsölök, ám gondoltam, feltolom ide a képem... Ne egyetek meg!

Ölel,

Svea E.

*

Kinyitom a szemem, és arra gondolok, hogy talán egy másik világban ébredtem. Beleestem a nyúlüregbe, és közben mégsem – mert ismerem a helyet. Robin szobája az, ő is itt van, alig egy karnyújtásnyira fekszik mellettem. Még alszik, hasra fordulva, a fejét a másik irányba fordítja, így csak a haját látom. Sejtelmesen bújik elő a takaró alól meztelen csípője, amitől nekem is magamra kell néznem. Még mindig nem sikerült felöltöznöm. Látom, hogy a ruháim a földön hányódnak, így óvatosan kimászom, felkapom őket, majd beléjük bújok. Robin szinte meg sem mozdul. Előkotrom a táskámból az órámat is, és meglepetten veszem tudomásul, hogy most lesz hat. A biológiai vekkerem felébresztett, így hála az égnek, van még időm hazaérni, és összeszedni magamat.

Lábujjhegyen az ajtó felé osonok, mint egy szökevény, még levegőt is alig merek venni, amikor Robin megszólal. Teljes talpra állok, leeresztem a vállamat, felé fordulok.

– Hova igyekszel? – jön a hangja a párna alól. A kezét összekulcsolja a tarkóján, a fejét közben továbbra sem dugja ki, és siránkozó hangokat hallat, amiért nem tud visszaaludni.

– Hazafelé? Nemsokára órám van – felelem halkan, bár nem tudom, miért, hisz már úgyis ébren van.

– Nem – jelenti ki, és végre előbújik. – Ide, visszafelé.

– Ne csináld ezt – vigyorgok rá, ahogy meglátom álomittas és kissé nyúzott arcát. Le sem tudná tagadni, mivel töltötte az éjszakáját. Visszamegyek hozzá, mire a kezembe kapaszkodik, és odavon magához.

– Fürödjünk együtt – csókol a hajamba, és egy pillanat alatt áttér a nyakamra, aminek nem tudok ellenállni. Magára kapja a farmerét, hogy a fürdőig legalább legyen rajta valami, mert sose lehet tudni, és kuncogva csókolgat, puszilgat különböző helyeken. Végigfut rajtam a hideg.

Robin megnyitja a zuhanyzóban a csapot, és miután fénysebességgel megszabadul a nadrágjától, már a vízsugár alatt áll. Nem tépelődöm azon, hogy el fogok késni, vagy mennyi teendőm lenne otthon, gondolkozás nélkül megyek utána. Először persze azért én is levetkőzöm.

Kényeztetjük egymást, és közben nagyokat nevetünk. Bejárjuk a másik testének szinte minden négyzetcentijét, bizsereg a bőröm, ahol hozzám ér. Az ajka és az ujjai puhák, finomak.

Teljesen kiáznak és ráncosak lesznek az ujjvégeim, mire kimászunk a kabinból. Kapok egy törölközőt és hajszárítót, mielőtt Robin magamra hagyna a fürdőben. Hiányzik a gyümölcsös krémem, hajápolóm és fogkefém, de ez utóbbira szerencsére találunk megoldást. Robin a fürdőszobaszekrény aljából elővesz egy fonott kosarat, amiben egymás mellett sorakoznak a becsomagolt, néhányszor használatos darabok. Nem akarok azon morfondírozni, vajon milyen időközönként töltik fel újra, és kik választottak a színes műanyag-rudakból már előttem is?

A kölcsönkapott, fehér törölközőmbe bugyolálom magam, így sunnyogok vissza a hangszigetelt szobába, ahol Robin éppen egy sötétkék inget gombol be a mellkasán. Atlétát is visel alatta. Először látom ilyen szerelésben, és szinte leesik az állam.

– Ez a munkaruhád? – biccentek felé.

– Ja, de nem valami kényelmes. A nyakkendőt egyenesen rühellem. – Végez a gombolgatással, és szakavatott mozdulatokkal köti meg az előbb említett, utált ruhadarabot. Egy nagyon sötétkéket választ, majdhogynem feketét. Erről eszembe jut egy újabb problémám: mi a búbánatban menjek ma suliba? Az kizárt, hogy a tegnapi cuccokat húzzam fel újra, másom pedig nincs itt. Idegesen tépelődöm, harapdálom az ajkam, amikor Robin ellép a szekrénye mellől, és egy inget nyújt felém, vállfára akasztva.

– Biztos, hogy nem fogok a te ruháidban parádézni, de azért köszönöm.

– Ne már, ha felhajtod, akkor észre se lehet venni. Vagy adjak egy atlétát? Szűk farmerrel nagyon vagány – adja a tippeket divatból.

Valójában az a bajom, hogy hányni tudnék az olyan romantikától, amikor szex után a csaj a pasi ruháit veszi fel. Ez annyira idegen tőlem! Ilyenkor mindig azt látom magam előtt, hogy erre fel a csávó, tangában meg melltartóban grasszál mindenhová. Hát, körülbelül ennyire cserélődnek fel a szerepek az örömittas, szerelmi állapotban.

A mi esetünkben azonban a „bújj a ruháimba” nem szerelemből történik, hanem puszta kényszerből, mert nincs más lehetőségem. Már nem lesz időm arra, hogy hazaérjek, és újra átöltözzek, szóval...

Kikapom Robin kezéből a hófehér inget, és kérek hozzá egy sötét atlétát is. Értelemszerűen azt veszem alulra, az inget pedig rá, de nem gombolom be végig, csak nagyjából a mellemig, majd betűröm a farmeromba. Kétszer-háromszor átfésülöm a hajam a kezemmel, megrázom, és szabadon hagyom. Az inget könyöknél felgyűröm, ahogy mostanában nagyon divatos. Belenézek a tükörbe, a talpig elegánsba öltözött Robin mellett, és mit ne mondjak, elég furcsán érzem magam. A ruhák akár az enyémek is lehetnének, így senki meg nem mondja, hogy kölcsönzöm őket. A tudat teszi az egészet kiborítóvá. Én eddig se voltam ilyen csaj, erre fel nemhogy kivetkőzöm magamból, hanem még le is. Sóhajtok, és nyugtatólag arra gondolok, hogy egy napot igazán ki lehet bírni. Majd óra után hazarohanok és átöltözöm, tetőtől talpig.

A konyhában ülök, a háttérben halkan zúg a tévé, híreket sorolnak. Robin kávét főz nekünk, mire a fejemet csóválom. Mi lesz a következő? Hogy minden nap együtt alszunk, majd megkéri a kezem, terhes leszek, összeházasodunk, és szeretjük egymást életünk végéig? Ez kicsit beteges. Mikor egy fehér bögrébe lerakja elém az adagomat, mégis hálásan pillantok fel rá. Nem tudom, hogy mi lesz velünk. Azt sem tudom, hogy az elmúlt nap mit jelent. Semmiben sem vagyok biztos. De ő törődik velem, ingben és nyakkendőben főz kávét, még a ruhatárát is a rendelkezésemre bocsátja. Nem kényszerít semmire, magamtól megyek bele a dolgokba. Ilyen alapon pedig, ha úgy tartja kedvem, bármikor kiszállhatok. Ezzel a gondolattal sikerül megnyugtatnom magamat, így már vállalhatóan kellemes a reggel. Egészen addig, amíg Robin az órájára nem pillant, és teli torokból el nem kiáltja magát:

– TATE!

Összerándul a gyomrom. Tudom, hogy a múltkori miatt, és azt is tudom, hogy nem lenne szabad ilyen reakciót produkálnom. Az öntelt seggfej megbántott, ilyesmi már máskor is előfordult. Inkább a kávémat kortyolgatom, mintsem mondanom kelljen valamit.

– A rohadt életbe, megint el fogsz késni!

Nézek mindenhova, csak Robinra nem. Megint megfigyelem a berendezési tárgyakat, a mosogatógép félig nyitva hagyott ajtaját, a vízforralót... Szép, idilli ez a reggel. Aha. Addig sikerül ezt elhinnem, amíg meg nem jelenik a helyiségben Tate, aki hunyorog a fénytől és a korai órától.

– Jó reggelt – mondja ásítva. Rezignáltan ránézek. Meglepődöm azon, hogy egyáltalán nem mogorva. Nem is néz csúnyán, csak a szemét dörzsöli. Ettől valahogy engedni kezd a kellemetlen szorítás a hasamban, bár továbbra is rettenetesen dühös vagyok rá.

– Mikor jöttél haza? – kérdezi tőle Robin.

– Nem tudom pontosan, valamikor egy után. – Rengeteg tejet, cukrot és nagyon kevés kávét tölt egy pohárba, majd leül az asztalhoz, pontosan velem szembe. – Ja, és ugye még emlékszel, hogy a fürdő nem hangszigetelt? – néz a bátyjára, körülöttem meg feje tetejére fordul a világ. A rohadt életbe! Ez a srác képes egy perc alatt elérni, hogy újra annak a lánynak érezzem magam, aki könnyedén zavarba jön, és nem képes kezelni az ilyen helyzeteket. Csak akkor pillantok fel a bögrémből, amikor Robin megszólal.

– Nemsokára azt is megcsináltatom – mondja mellékesen, amitől nevetnem kell. Hiába próbálom visszafogni, nem megy. És ezzel egy szempillantás alatt visszatér az új Skyler, elűzi

a bizonytalan fantomalakját. Most megőrültem, vagy skizó vagyok? Az tuti, hogy enyhén személyiségzavaros. Ezt bizonyítandó, felemelem a fejem, és kihívóan vigyorgok Tate-re, sőt sokat sejtetően, de ezen felül nem csinálok semmit. Hadd egye a fene! Eldöntöm, hogy nem fogom kényelmetlenül érezni magam egy kis kikapcsolódás miatt, pláne nem egy olyan ember előtt, aki a lelkembe gázolt.

Robin a mosogatóba teszi a bögréinket, innen tudom, mindjárt indulunk. Én is visszaszaladok a szobájába, hogy felkapjam a táskámat, és mire visszaérek, ő már menetkészen vár. Óriási szerencsémre Tate nem jön velünk.

Az egyetem parkolójában megköszönöm Robinnak a fuvart, meg a ruháit, és kiugrom a kocsiból. Nem csókolom meg, és ő sem hajol hozzám, hogy megtegye. Rendjén is van ez így, újabban nem vagyok híve a drámai búcsúknak. Int egy utolsót és elhajt, én pedig felhívom Path-et, aki az első csörgésre felkapja a telefont. Még nem ért be, mondja, de a buszon van, várjam meg a büfénél. Úgy is teszek, leülök az egyik padra, és puffasztott rizses szeleteket rágcsálgatok közben. Semmi íze sincsen, ám abban segít, hogy ebédre ne akarjam felfalni az egész várost.

Path úgy robban be az ajtón, hogy félrelök egy másik lányt, elhadar egy bocsit, de közben hátra sem fordul. Megállíthatatlanul közeledik felém, már vigyorog, és szokásos, hangos stílusában közli:

– Én annyira tudtam!

Körbenézek, úgy kérem, hogy halkítsa le magát, és az óránk kezdetéig lévő húsz percben ledarálom neki a történteket. Kis híján lefordul a padról, amikor ahhoz a részhez érek, hogy Robin is énekel, méghozzá nem is akárhogy. Amikor pedig elárulom, hogy a hétvégi koncerten fel is fog lépni, őrült ujjongásba kezd. Olyan, mint egy kislány karácsonykor, aki azt se tudja, melyik ajándékbabával játsszon. A pikánsabb részeknél perverzen vigyorog, de nem kommentálja azokat, hála az égnek. A reggeli kis kalandba kis híján belepirulok, amit azzal magyarázok, hogy mint utólag kiderült, fültanúja is volt az esetnek. Méghozzá Tate. Erre Path hümmög, rejtélyes arcot vág.

Mindketten elindulunk a saját óránkra, de nincs kedvünk különválni. Ha nem fontos dologról lenne szó, ellógnánk, csakhogy ez ma sajnos semmilyen körülmények között nem lehetséges. Az első húsz percet sms-ezéssel töltjük, a pad alatt pötyögök, és magamban kuncogok a válaszain. A zéhá kerül szóba, így legnagyobb bánatomra abba kell hagynom az üzenetek írását, és a tanárnőre figyelnem. Csigalassúsággal vánszorognak a percek.

Meló előtt már nem találkozom Path-tel. Valami különóra miatt bent kell maradnia, én meg rohanok haza, hogy átöltözhessem. Kibújok Robin ruháiból, sőt mindenből, amit eddig viseltem. Felrántom a fiókot, előveszem a tiszta cuccokat, és annyi parfümöt fújok utána magamra, amennyit nem szégyellek. Mert ez vagyok én, így vagyok én, és szükségem van erre a tudatra. Többé senki nem veszi el tőlem.

Szerencsés napom van az irodában, mert „vészhelyzet-meetinget” hirdetnek, és mindenkinek részt kell vennie rajta, kivéve engem. Úgy tudom végezni a dolgomat, hogy közben senki sem figyel, ráadásul csend is van, ami megnyugtat. Egy sorstársam, egy másik fejes titkárnője járkál be kávékkal, üdítőkkel, vizekkel és szendvicsekkel helyettem, így ezt is megúsztam. Bár kivételesen elég jó az idegállapotom, nem tudom, milyen szinten lennék képes elviselni a sok nagyegójú pléhpofát odabent.

Egy szabad percben eszembe jut a blogom, és hogy jó néhány napja nem posztoltam semmi értelmeset. Elfog a bűntudat. Az a napló a tág értelemben vett otthonom, a múltamnak az a része, amit nem feledhetek, amit nem törölhetek ki, ami azzá tett, aki most vagyok. Van egy maroknyi olvasóm is, hozzám hasonlóan kétségbeesett emberek, akiket, gondolom, megnyugtat a tudat, hogy nem ők az egyetlen szerencsétlenek a földön. Az ilyesmi mindig összehoz.

Azon morfondírozok, mit írhatnék. Az elmúlt napokban ugyan történtek dolgok, nem is akármilyenek, de az ilyeneket sosem írom le konkrétan. Szép is lenne! Akkor egész nyugodtan átválthatnám a kategóriát pornóra, amitől a nézettség is tuti megnőne.

Nyitok egy inkognitóablakot a böngészőben, majd a szerkesztőre navigálok, és pötyögni kezdem az első gondolatomat. Miután odateszem az írásjelet a végére, Path-re gondolok, napjaim egyik legfontosabb emberére. Nem szoktam ilyen bejegyzéseket hagyni magam után, nem az én stílusom, ezúttal mégis helyénvalónak érzem.

„Mondd el, mi a te történeted. Én kíváncsi vagyok rá.”

Várok néhány percig, közben kinyomtatok ezt-azt, fénymásolok, és amikor visszaülök a gépemhez, látom, hogy máris érkezett egy hozzászólás. Mire a végére érek (nem hosszú, de annál tartalmasabb, oda kell figyelnem minden szóra), már ott a következő. Tovább teszem a dolgomat, a feladatomat nem hagyom elvégezetlenül, fél szemmel viszont folyamatosan a képernyőt lesem. Szinte megáll a szívem, amikor feltűnik egy addig olvasatlan üzenet a kis kommentablakban.

„Az enyémet már ismered. És kösz!” Aláírás nincs, ami nem is szükséges, hisz az első pillanattól kezdve tudom, ki küldte. Mi nem azon fajta barátnők vagyunk, akik csillió szívecskét, fényképet és idézetet küldenek egymás Facebook adatlapjára, mégsem telik el úgy nap, hogy ne foglalkoznánk a másikkal. Semmit sem adunk a külsőségekre, és szerintem ez így is van rendjén. Path nem tudja, mit osztottam meg vagy kedveltem utoljára, viszont azzal tisztában van, mivel küzdök, és milyen döntések előtt állok. A vele történtek tényleg sokat járnak a fejemben. Annak a szemétládának, aki megütötte, meg kellene csókolnia a talpa nyomát, hogy nem árulta el nekem a nevét. Az biztos, hogy megfésülgetném a fogait egy golfütővel, és utána a tűsarkúmmal addig taposnám a golyóit, amíg nem könyörög sírva. Csak ennyire vagyok rá dühös.

Úgy érzem magam, miközben hazafelé baktatok, mint egy képregény figura, akinek kis buborékban jelennek meg a gondolatai az alakja felett. Hülye, régi dalok pörögnek a fejemben, halkan még dúdolgatok is. Egy szám különösen megragad bennem, és azon filózok, milyen jól állna Robinnak, a kissé karcos hangjával igazán nagyot szólna.

A fél napomat azzal töltöttem, hogy tusolásról álmodoztam, így amikor bevetem magam a szokásos fülkémbe, kedvem lenne kiáltani az örömtől. Egészen addig, míg rá nem jövök, hogy nincsen melegvíz a koleszban. Ekkor már a megrázkódtatástól ordítanék, de nem adom fel a harcot, nem futamodok meg, még így is ott állok a kabinban. Gyorsan átdörgölöm magam, és mélyeket harapok a levegőből, amikor eltűntetem a habot. Szerencse, hogy Robinnál megmostam a hajamat, így nem kell a fejbőrömet is kitennem a traumának.

Szinte alig mozdulnak a végtagjaim, mire végzek. Nem öltözök ott fel, ahogy szoktam, hanem egy szál törölközőben és citromsárga gumipapucsban nyargalok vissza a szobánkba. A rövid úton körülbelül háromszor bukom majdnem orra, úgy csúszik a lábbelim, de a végső pillanatban sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Ezen felmérgelődöm, és amúgy is vacognak a fogaim, tehát rettentően nevetségesen nézek ki, és ezt Path is tudja. Teli szájjal nevet rajtam, a kezét a hasára szorítja.

Beugrom az ágyamba, magamra húzom a takarót, így pillanatokon belül megszáradok, viszont minden nedves körülöttem. Lassan javulni kezdenek az életjeleim, és a jókedv is visszatér belém. Nem akarok kibújni a rejtekemből, a takaróm alól, így sutyiban öltözök fel, húzok bő focimezt, bugyit és zoknit magamra. A többi mellékes.

Almát rágcsálok, úgy veszem a kezembe a tankönyvemet, miközben Path jegyzeteket egészít ki, hason fekszik az ágyán. Ő bezzeg nyugodt lélekkel fogyaszthat epres, citromos és körtés olvadós cukorkákat – idáig érzem a kalóriák édes illatát. Csokit akarok! Hamburgert, sült krumplit, pizzát! Kólát és Sprite-ot, egyszerre... Jaj, végem van. A fogyókúra nem az én műfajom, hivatalosan kijelenthetem.

Csendben tanulunk, hogy semmi se vonja el a figyelmünket, bár nekem azért hiányzik a zene. És hosszú évek óta először az éneklés is. Tagadhatatlan, hogy Robin elindított bennem valamilyen folyamatot azzal, hogy felfedte előttem a titkát. Vajon meddig fogom bírni, hogy ne csináljam azt, amit az ösztöneim diktálnak?

Path tisztára be van sózva, amikor elindulunk a terembe. Ezúttal nagyon visszafogottan lehalkítja magát, és csak a fülembe susogja a perverz kérdéseit és felvetéseit. Egyszer-egyszer úgy kuncogunk össze, mint két szégyenlős tinilány. Vajon milyen irányt vett volna az életem, ha korábban ismerem meg Path-et?

Amíg öltözködünk, és a hangszórókból éppen egy popsláger ömlik a fülünkbe, képtelen vagyok visszafogni magam. Halkan, nagyon halkan, de énekelek. Mindennél jobban élvezem. Path ezt észreveszi, és csettintgetni kezd a zene ütemére az ujjával, így még jobb csinálni. Nem vagyok egy kifejezett nyálkirálylány, de azt hiszem, ez egy mágikus pillanat, vagy mi a franc. Létezik, hogy ebben a néhány másodpercben, amíg az érzés és a zene tart, szerelmes legyek az életembe? Minden könnyűnek látszik. Más vagyok. Mindenki az.

Path-tel ezúttal nem szakadunk el egymástól, kicsit más ritmusban végezzük a gyakorlatokat. Én is hajtok végre olyat, amit ő szokott, és fordítva. Egy hangyányit felrúgjuk a szabályokat, mert nem akarunk különválni. Most így a jó.

Néhányan beszélgetésbe elegyednek velünk, miközben egyik gépet váltjuk a másik után, lassan beilleszkedünk. Megszoknak minket, és mi is megszokjuk őket. Határozottan gyűlnek az ismerős arcok, és egyre többen üdvözölnek minket is akként. Jól érezzük itt magunkat, hangulatos és lendületes a hely. Éppen az „evezőn” szenvedünk, nem igazán kedveljük ezt a gépet, amikor betoppannak a fivérek. Tate gondolkozás nélkül csatlakozik a szokásos körükhöz, amin meg sem lepődöm, míg Robin, kissé lemaradva mögötte, keres valakit a tekintetével. Engem.

Rám mosolyog, amikor kiszúr, és el is indul felém. A földön ülök, ami nem zavarja különösebben, kinyújtja felém a kezét, talpra húz. Közvetlen közelről nézünk egymás szemébe, nem csinálunk semmi mást, a pillanatban és a pillantásunkban viszont minden benne van. Pontosan az ilyenek miatt tetszik nekem. Merthogy egy másodpercig sem titkolja, vonzódik hozzám, vágyik a társaságomra és kíván, de a szokásossal ellentétben nem akaszkodik a nyakamba. Nem erőltet semmit, enged lélegezni.

– Basszus – kezdi Path, miután Robin visszatér a szokásos csapatukhoz, ami így már teljes. – És te még azt gondoltad, hogy nem bolondítod meg a pasikat! Hát közlöm veled, hogy dehogynem.

– Miről beszélsz? – nézek rá csípőre tett kézzel.

– Szerintem mostantól kezdve esténként akár a KFC-be is járhatnánk, annyira nincs szükséged az edzésre. A csávóknak csorog utánad a nyála – magyarázza. A figyelmemet nem kerüli el a többes szám, amit használ, mégsem kérdezek rá. A mindent látó szeme lehet, hogy kiszúrt valamit, vagy szimplán megint csak barokkosan túloz.

– Jól van, ha te mondod, femme fatale – válaszolom, mire hangosan felkacag. Most rajtam a sor, hogy körbenézzek, hány hímnemű vet rá kéjsóvár pillantásokat, de négynél feladom a számolást. Ez a csaj teljesen el van tévedve.

A nap végén, mindentől függetlenül, együtt térünk vissza a koleszba. Busszal megyünk, hiába ajánlja fel Robin, hogy szívesen elfuvaroz. Együtt, ahogy jöttünk, hasonlóan jókedvűen, csak sokkal fáradtabban.