:::... Kilencedik felvonás ...:::

Üdv!

Forrósághoz egy forró fejezet dukál... ;)

Ölel,

Svea

*

Szinte ki sem látszunk a tanulnivalóból. Nekem meg semmi kedvem folyamatosan a jegyzeteim fölött görnyedni, amikor ezer másféle dologgal is tölthetném az időmet. Délutánra már határozottan kínlódok, alig bírok odafigyelni a sorokra. Hiába mosom ki a ruháimat két tétel között, majd egy másik adandó alkalommal szárítom meg őket, az sem segít. Egyedül attól jobb, hogy ehetek. Ropit, kekszet, salátát, ilyesmiket. Pizzát, hamburgert, csokit továbbra sem szabad, álmodozni is felesleges róla.

Késő délután, amikor a napsugarak már csak áttetszően simogatják a várost, Path-tel végre befejezzük. Nem szólunk egymáshoz semmit, csak kiterülünk az ágyon, és bámulunk a semmibe. A teljes agyi lefáradás van mögöttünk. Bár most lenne időm, úgy érzem, semmihez sincsen kedvem. Lesétálni a partra? Uh. Tekeregni a városban? Uhh. Edzőterembe menni? Uhhh. Azt azonban muszáj lesz. Path felé sandítok, aki éppen a hasára fordul, karját a feje alá teszi. Támad egy olyan erős megérzésem, hogy ma nem lesz semmiféle csajos program, mindketten a nullán vagyunk.

Sikerül feltornázom magam, és az éjjeliszekrényem fiókjából kezembe veszem a múltkor vásárolt könyvet. Újra elolvasom a fülszöveget, megfigyelem a kékes színű borítót, és belekezdek. Impresszum, ajánlás, ezeket gyorsan átfutom, majd az első fejezetnél lassítok, onnantól tényleg odafigyelve falom a sorokat.

És teljesen beszippant a regény világa. Nem tudok kikerülni abból a hihetetlenül erős hangulatból, bűvkörből, amit a kötet megteremt. Néhol hangosan felnevetek, tetszik a humora, nem bírom abbahagyni. Észre sem veszem, úgy fogynak az oldalak. Ha ilyen gyorsan haladok, jövő héten új könyvet kell rendelnem, helyből vagy kettőt.

Még vacsizni sem szívesen tápászkodom fel, eltekintve attól, hogy a gyomrom korog. Valami ilyesmiről magyarázhatott a múltkor Path, hogy ezt képes elérni egy jó történet.

Néma egyetértésben dől el, hogy ma elmarad az edzést. Egyikünk sem akarja kiütni magát, kivételesen győzedelmeskedik felettünk a lógás gondolata. Még a titánoknak is meg kell pihenniük néha. Majd holnap, hétfőn, újult erővel.

A kedvenc szendvicsezőnk felé indulunk el a langyos tavaszi estében. Csak egy pulóvert viselek már. Mi sem bizonyítja jobban, hogy tombol a tavasz, mint a hirtelen nagyon szerelmes párocskák, kábultan dongó méhecskék, és az egyre rövidebb ruhák.

Ettől megint oda lyukadok ki, hogy milyen rohadás egyedül lenni. Hogy szerelem nélkül élni lényegében a legrosszabb dolgok közé tartozik.

Itt van az orrom előtt a tavasz, be tudom lélegezni, szívni, hallom, látom is, és ha nagyon akarom, meg is tudom csámcsogni. De mégsem érzem, nem tudok örülni, nem jön ösztönösen a mosoly az arcomra. Mert még nincsen rendben valami.

Vannak napok, amikor ez eszembe sem jut. Aztán olyanok is vannak, amikor legszívesebben sikoltanék a magánytól, fájdalomtól, sebektől, vagy ki szeretném szedni a szívemet a mellkasomból, gondolván, hogy az minden okozója. Egyenesen kirántani, és az utolsó lélegzetvétellel végignézni, hogyan dobbantja a legvégsőt. Beteg vagyok, hogy ilyenek járnak a fejemben. Beteggé tettek, és nem tudok meggyógyulni.

Arra eszmélek fel, hogy Path nyitja előttem a szendvicsező ajtaját, és én belépek a fénnyel elárasztott helyiségbe. Csillog minden, a pult, a tükrök, a szendvicsek alatt lévő üvegtányérok. Zsivaj van, zsongás. Nem igazán érzem jól magam, nehezen tűröm az ekkora kontrasztot a külső- és belső világom között.

Beállunk a sorba, csak hárman vannak előttünk. Én a szokásos, sajtos szendvicset kérem, Path pedig tonhalasat választ. Citromos vizet párosítunk mellé, meg cézársalátát. Fizetés után próbálunk egy olyan sarokba helyezkedni, ahol viszonylagos nyugalomban lehetünk, kicsit eltávolodhatunk ettől a pulzáló légkörtől.

Piszkálgatom a paradicsomokat a tányéromon, néha bekapok egyet, kortyolok a vizemből. Nem tudom, miért nem akar helyreállni a világom rendje. Fészkelődöm, mert sehogy sem jó, és ezt Path is kiszúrja. Felnézek rá, a műanyagvilla megáll a kezemben, ahogy halkan beszélni kezd hozzám. Először az tűnik fel, hogy nem néz a szemembe. Sokáig.

– Valamiért – vesz egy mély levegőt –, sohasem úgy jönnek a szavak, ahogy azt szeretném. Ugye tudod, hogy nem csak a te életedben vannak olyan történések, amelyek megváltoztattak mindent? – kérdezi elszántan. Szavai meglepetést okoznak, annak ellenére, hogy jól ismerjük egymást. Egy pillantásából meg tudom mondani, milyen hangulatban van, és ez visszafelé is igaz, meséltünk a múltunkról, ám sohasem húztunk gumikesztyűt, hogy turkáljunk benne.

– Nyilván – bólintok, miközben még levegőt is alig merek venni, nehogy kibillentsem ebből a helyzetből. Érdekelnek a szavai. Ő maga érdekel.

– Te sosem kérdezted meg, hogy miért váltottam szobát, holott szinte mindenki más megtette volna. Eleinte lehet, hogy érdekelt, de hamar elfogadtad. Csak úgy, simán. Ezzel sokkal könnyebbé tetted nekem a dolgokat, és most sem hoznám fel, ha nem szeretnék szemléltetni vele valamit.

Path újra sóhajt, hátradől a székén, és mielőtt rám nézne, körbepillant a helyiségen. Nem tudok ugyanígy tenni, de nem is érdekel semmi, úgy figyelek rá.

– A szobatársamnak volt egy pasija, nem koleszos. Egy seggfej, aki szemet vetett rám. Sokat járt fel hozzánk, persze én folyton lekoptattam, eszembe nem jutott volna vele kezdeni bármit is. Odajött, amikor tudta, hogy egyedül vagyok. Meg akart csókolni, én nem engedtem neki, erre... Erre fel ő megütött engem. Miközben elestem, feldöntöttem néhány cuccot a szobában, amire felfigyelt a szomszédban lakó, aki jól tudta, hogy ez nálunk szokatlan. Még aznap elköltöztem onnan.

Terhessé válik a csend kettőnk között. Kutatóan vizsgálom az arcát, könnyet a szemében, lelki sebet keresve a tekintetében, viszont semmi ilyesmi nincs rajta. Path elszántan, hihetetlenül emberien néz rám. Látom benne a gyengét és az erőset, a lányt és a nőt.

– Nem is a fájdalom, amit okozott, volt elviselhetetlen. Már akkor is ügyesen sminkeltem, egyszerűen eltűntettem a nyomokat. Hanem itt bent... – Emeli az ökölbe szorított kezét a mellkasához, a hangja fojtottá válik. – Itt összetört bennem valamit. Elvette a biztonságomat, megalázott. Soha többé nem tehet ilyet velem senki, ezt már abban a pillanatban tudtam. Sokáig mérlegeltem magamban, hogyan legyen tovább. Minden rohadt nap emésztett a dolog. Így jutottam arra a döntésre, hogy be kell iratkozni a terembe. Először megerősítem magam, utána pedig keresek valami órát. Önvédelmi tanfolyamra gondoltam, de pár hétnél nekem többre van szükségem ahhoz, hogy újra felépítsek mindent.

Megint nem néz rám. Átnyúlok az asztal felett, és megfogom a kezét. Lejjebb hajtom a fejem, mire ő makacsul ugyanezt teszi, még soha azelőtt nem láttam ilyennek. Ebben a pillanatban megértem, miért mesélte ezt el, mit akart velem közölni. Mindenen át lehet lépni. Nincs olyan, amit az ember ne élne túl. A lelkünk legmélyén túlélők, törhetetlenek vagyunk.

– Kiherélném az ilyet – jelentem ki, mert így gondolom, és valamivel szeretném megtörni a kellemetlen hangulatot.

– Én is. – Path végre rám pillant. – Most már érted, miért vagyok egy ilyen femme fatale? Erősebb vagyok így.

Összenevetünk, mintha egy szituációs komédiát néznénk a tévében. Nevetünk ezen a rohadtul nem nevetséges dolgon, nevetünk, mert ezzel elviselhetőbb lesz. Mindenki tud nevetni. Mindig lehet nevetni.

– Skyler – szólít gyöngéden a nevemen, mire lassan leolvad a mosoly az arcomról. – Ne tedd ezt magaddal.

Többet nem is szükséges mondania, ebben a pár szóban benne van minden. Minden, ami nekem kell.

Vajon ez az idióta sors rendezte úgy, hogy Path pont az én szobámba kerüljön, amikor fittyet hányt az előírásokra? Ez egy jel? A rengeteg jó dolog, ami tőle érkezik, nem véletlen? Felugrom a helyemről, és odalépek hozzá, szorosan megölelem. Mindketten mosolygunk ebben a keserű helyzetben.

„Tátott száj felé közeledő, ölelkező gumicukrok vagyunk ebben az életben.”

Mióta Path-tel megesett az a kis beszélgetésünk a szendvicsezőben, minden emberre úgy nézek, mintha kiolvashatnám belőle a történetét. Megfigyelem a mozgásukat, a ruhájukat, a szemüket, legfőképpen azt, és értelmetlen sztorikat gyártok magamban. Persze, tanulság az mindig van. És a legtöbb esetben happy end a végkimenetel, valami ütősnek szánt életbölcsességgel fűszerezve. Ez legalább lefoglal.

Amikor viszont Robinra nézek, egy épeszű gondolatom nincs. Hajmeresztőek bezzeg bőven, csakhogy azokkal nem tudok mit kezdeni. Egyáltalán nem tudom elképzelni őt sötét hacukában, miközben éjszakánként járja a várost, és embereket ment.

Tegnap este megkérdezte a teremben, ráérünk-e hétvégén Path-tel, mert megint koncert lesz. Látszott rajta, hogy kicsit zavartan várja a válaszom, de mielőtt igent mondtam volna, még húztam egy kicsit. Vigyorgott, amikor rájött, csak szívattam, majd sejtelmesen közölte, hogy nagyon örül, azonban előtte mutatnia kell valamit. Méghozzá ma, edzés után. Úgy érzem, nem telik le végre a szokásos idő. Még a feladatok is hosszabbnak tűnnek, pedig ugyanannyit csinálok belőlük, persze tudom, hogy Robin miatt az egész. Ha nem korbácsolta volna fel a kíváncsiságomat, nem lenne ez. Próbálok szúrós pillantásokat küldeni felé a helyiség másik felébe, de vagy nem veszi észre, vagy úgy tesz.

Amikor már lazítunk a gyakorlatok elvégzése után, Path diszkrét mosolyával közli, hogy ő inkább hazamenne, jó lesz neki másodkézből is az információ.

– Nem képzeled, hogy belerondítok a romantikázásba? – kérdezi. – Bármennyire is tetszene...

– Te pedig nehogy azt képzeld, hogy bármi olyasmi...

– Csajok! – szólal meg ekkor a hátunk mögött Robin. – Tíz perc múlva a kocsinál?

Mielőtt egyet is szólhatnék, hogy valami kellemes kis féligazsággal kimentsem Path-et, ő magához veszi az irányítást.

– Igazság szerint nem szívesen nézném végig, amint... – kezdi, majd a csúnya arckifejezésem láttán disztingválja magát, és más stílusban folytatja. – Hazamennék. Fáj a hasam.

Megpróbálom a tenyerembe rejteni a röhögésem, bár természetesen nem marad észrevétlen. Robin igyekszik úgy tenni, mintha elhinné a dolgokat, és jobbulást kíván Path-nek, amit ő hevesen megköszön. Micsoda komédia! Elválunk egymástól egy rövid időre, az öltözők felé vesszük az irányt.

Amíg átvedlünk, spray-jel és deóval kenegetjük, fújkáljuk magunkat, Path folyamatosan arról rizsázik, hogy ne felejtsünk el óvszert használni. Így, ilyen konkrétan és hangosan, nem ám elsuttogná, hogy védekezzetek, vagy valami, mire egy fiatalabb lány elég feltűnő pillantást vet ránk. Path dafke rátesz egy lapáttal a színjátékra, feljebb viszi a hangerőt.

– Ne felejtsd el elmondani neki, hogy azt szereted, ha te vagy felül. Csak azért szólok előre, mert nem minden pasi szereti kiszolgáltatni magát, pedig egy jó lovaglásnál...

Most már nemcsak a fiatal lány néz ránk szörnyülködve, hanem mindenki. Az én arcom is kezd pirosodni, holott aztán... nem vagyok egy prűd teremtés.

– Fejezd be, kérlek, fejezd be, kérlek – vinnyogom fura hangon, félig zavarban és félig nevetés közben.

– Igyatok vörösbort. Nekem mindig sokkal jobb tőle – rám kacsint, és ebből tudom, hogy a végjáték következik. – Vágyfokozó hatású, ugye, hölgyeim?

Semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy minél előbb szeretnék kiszabadulni innen. Felkapom a táskámat, miközben Path egy idősebb nővel merül diskurzusba, és kifelé startolok. Majd írok neki egy üzenetet, ha sikerül visszanyernem az eredeti színemet.

A kocsinál Robin vár, kissé meglepődik, amiért egyedül jövök. Hozzászokott már, hogy Path-tel, még ha később különválunk, egy darabig akkor is együtt megyünk. De ma nem. Ma más a helyzet.

A kocsiban felszínes dologról cseverészünk, zenét hallgatunk. Nemsokára Robin leparkol a lakásuk előtt, ahol rám tör a múltkori kellemetlen érzés. Megállok egy pillanatra, és felmérem a terepet: mindenütt sötét van. Tate-et a teremben sem láttam, így gondolom, hogy valami programja van, lehet, hogy éppen mentőzik valahol.

Robin nagyon izgatott, érzem rajta. Nem teketóriázik sokat, rögtön a szobájába vezet, és csak akkor kapcsol villanyt, amikor mindketten beérünk. Ledobja a táskáját, óvatosan az enyémet is elveszi. Körbenézek a helyiségben, ahol nem sok minden változott, mióta utoljára itt jártam, most kicsit más a ruhák fekvése.

Megáll velem szemben, miközben néz, és féloldalasan mosolyog. Lassan, de biztosan zavarba hoz ezzel, pedig az nem igazán jellemző rám.

– A frászt hozod rám.

– Uh, ne haragudj, nem akartam – vakarja meg a fejét, nem sokkal a füle fölött. – Szóval van valami, amit tudnod kell, hogy hétvégén majd... Na, inkább megmutatom.

Int, hogy üljek le az egyik fotelba, ő pedig a laptopjához lép, kattogtat párat, mire halkan elindul egy szám. Nem ismerem, viszont rögtön megtetszik, lassú, kellemes. Pont úgy ülök, hogy nem látom őt, csak a hangot hallom. A dalra éneklő hangot, ami túl természetes ahhoz, hogy a gépből jöjjön. És túl ismerős is.

Kimeredt szemmel fordulok Robin felé, aki lazán ül a másik fotelban, kezével a térdén támaszkodik, csettint néhányat az ujjaival, és énekel. Annyira megdöbbenek, hogy semmire sem tudok odafigyelni, csak őt nézem, miközben próbálom megemészteni a látottakat.

Ó! Te! Jó! Ég!

A hangja kicsit rekedtes, mindamellett lágy és dallamos, nagyon tetszik. Olyan, mint az olvadó karamell. Ráadásul kisfiúsan mosolyog is, ami már a teteje mindennek. Teljesen le vagyok döbbenve, így amikor befejezi, csak ennyit tudok kérdezni:

– Ez meg mi volt?

Az arcára van írva a csalódás. Megbántódik, és ezt el akarom kerülni. Gyorsan korrigálom a szavaimat, egy új irányt adok a beszélgetésnek.

– Mert iszonyat király hangod van.

– Baszki, de megijesztettél – mondja, feláll, és felhúz engem is. A zene megy tovább, szöveg nélkül, néhány dalnak ismerős az instrumentje, másoknak egyáltalán nem. A keze a derekam köré fonódik, lassan mozgunk, a szája az enyémre talál. Nagyon jó vele csókolózni.

Valami zongorás, gitáros dal következik, amikor az ágyra dőlünk. Már az első pillanatban éreztem, hogy ez a tánc másmilyen lesz. Most nem úgy táncolunk, nem azért táncolunk, nem csak táncolunk. Az ajka elengedi az ajkam, fölém hengeredik, a vékony ezüstlánc, ami a nyakában lóg, most előttem himbálózik. Finoman belekapaszkodom, így húzom vissza őt magamhoz.

Lehámozza rólam a felsőmet, végigcsókol mindenhol. Attól mindig lázba jövök, ha a nyakamat kényeztetik, és szerencsére ő sem hagyja ki a sorból. A hüvelykujjával a melltartóm íve fölött köröz, csiklandozza a bőrömet. Felszisszenek, amikor belenyal a fülembe, és végiggyöngyözik a testemen a hideg.

Kívánom és kedvelem őt. Találkozgatunk egy ideje. Miért állítanám le? És különben is, ki a fenének tartozom én elszámolással? Több mint jó, amit művel velem.

Nem kell sok idő, hogy lekerüljön rólam a nadrág. Már szinte meztelen vagyok, Robin viszont talpig felöltözött, és ez nagyon nem jó arány. Lefordítom magamról, a csípőjére ülök, miközben cicásan homorítom a testemet. Egyidejűleg nyög fel, markol a fenekembe és harap a felső ajkamba. Jelzem neki, hogy emelkedjen feljebb, így le tudom húzni a pólóját. Izmos, kidolgozott a hasa és a mellkasa pont olyan, mint vártam. A bőre a napbarnított legszebb árnyalata. Lehajtom a fejem, az övcsatjához nyúlok, de miközben ott lent motozok, véletlenül magamhoz is érek. Kissé összerándulok a nem várt impulzustól, amit ő rögtön kiszúr. Elvigyorodik, és lefordít magáról, felfelé irányítva a térdemet.

Nem totojázik azzal, hogy levegye rólam a fehérneműt, egyszerűen félretolja a bugyimat, miközben a mellemet csókolgatja, szinte lesimogatja róla a ruharéteget. Összeszorítom a szemem, úgy élvezem, ahogy megérint. A mozdulatai lassúak, nem siettet. Halkan sóhajtozom, a hátába kapaszkodom. A teste nekem feszül, ez még tovább szítja a vágyaimat. Kiélvezek minden egyes apró, finom, lassú mozdulatot. Egyre inkább sóhajtozom, közeledem a végpont felé, amikor Robin lelassít, és teljesen más technikával folytatja. Először meglepődöm, aztán nagyon jó lesz, és már emelném a csípőmet, újra a beteljesülés közelében, amikor ő megint vált. Ekkor jövök rá, hogy próbálja húzni-halasztani a pillanatot. Nem hiszem, hogy szórakozna velem, inkább még nagyobb örömet akar okozni.

– Kérlek, kérlek, kérlek – suttogom delíriumos aggyal a fülébe. Ez neki elég is, felemelkedik rólam, pillanatokon belül kiszabadítja magát a nadrágjából meg az alsójából, és óvatosan lehúzza rólam is a bugyit.

Fél kézzel a táskámban matatok, a titkos zsebet keresem, amit régebben teletöltöttem óvszerrel. Alig akar elhúzódni a cipzár, kis híján már rángatom, amikor végre enged az akaratomnak, és a kezembe pottyan egy kis tasak.

Fojtottan a vállába nyögök, amikor megérzem, hogy bennem van. Együtt mozgunk, bőr simít bőrt, rajtam az illata, és rajta az enyém. Csendben élvezem a mozgását, és amikor a nyakamba hajtja a fejét, majd óvatosan harapdálni, csókolgatni kezd, összesűrűsödik körülöttem a világ. Ezúttal nem tudok kitérni előle, millió darabra robban széjjel a testemben a kéj. A fejem búbjától a kislábujjamig érzem, hogy minden forró, lüktető és fantasztikus. Abban a néhány másodpercben teljes vagyok.

Robin gyorsabban kezd mozogni bennem, miután az ajka újra rátalált az enyémre, és kissé megemeli a fejemet, hogy a hajamban tudjon motozni. Nagyon közel vonom magamhoz, amikor érzem, látom, hogy megfeszül a teste, és ebből tudom, ő is nemsokára elmegy. Az izmai a testem alatt szinte olyan kemények, mint a vas.

Zihál, úgy borul a mellkasomra, míg én a tarkóját simogatom. Nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk, lélegzünk, ezzel vagyunk elfoglalva.

Különös gondolatok kavarognak a fejemben. Ez az együttlét teljesen más élmény a számomra, mint az eddigiek. Szeretkeztem már hirtelen felindulásból, fékevesztett vágyból, sőt még unalomból is. De ez magától értetődő volt, eleve elrendelt már az első pillanatban. Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Csak arra nem számítottunk, hogy ilyen baromi jó lesz.