:::... Nyolcadik felvonás ...:::

Üdv!

Jó szórakozást nektek! <3

Ölel,

Svea E.

*

Az első, amit meglátok a vastag, párnázott ajtó. Az első, amit észreveszek, hogy Robin már nincs mellettem. Megdörgölöm a szemem és felülök, majd végigszántok kétszer-háromszor a hajamon, mert érzem, hogy borzasztóan kócos. Szörnyen is nézhet ki. Felállok, és az ajtó felé indulok. Miután kiérek a folyosóra, meghallom a porszívó visító hangját. Éles és nagyon zajos, rohadtul kellemetlen. Biztos nem egy legújabb modell, hogy így zakatol.

Automatikusan a konyha felé indulok, mivel ott a legerősebb a zaj, végigcsoszogok a járólapon. Csakhogy odabent nem találom meg Robint, Tate-et viszont igen, méghozzá egy középkorú nővel, aki zavartalanul porszívózik, és dobálja az üres üvegeket egy nagy, zöld szemeteszsákba. Tate könyvei nyitva hevernek az asztalon, amiből könnyen rájövök, tanulni próbálna. Ekkor felugrik az asztaltól, és idegesen csillogó szemmel kirántja a konnektorból a porszívó csatlakozóját, így végre csend lesz. Felsóhajtok.

– Nagyon szépen kérem, ezt ne most – mondja egyre hevesebben, elveszti az önuralmát. A következő pillanatban már tombol. – TANULNÉK!

Szerencsétlen nő csak hebeg-habog, és már én is kellemetlenül érzem magam. Óvatosan mellé lépek, és nagyjából elmagyarázom neki a helyzetet, hogy legyen szíves, a partvist használni, mert szétrobban a fejünk, és fontos zéháink lesznek. Valamennyire megnyugszik, hálásan pillant rám, és magunkra hagy minket. Hallom, hogy az előszobában folytatja tovább, de már nem csap orbitális zajt.

Amikor visszafordulok, látom, hogy Tate összehúzott szemmel bámul rám. Élénken, csak valahogy mégis... elutasítóan.

– Azt hittem, már mindenki elment – kezdi ekkor csöppet sem kedvesen. Az egyik üveges szekrényben kiszúrom a poharakat, leveszek egyet, majd kicsit kiengedem a csapot, hogy jó hideg legyen a víz. Kihasználom az időt, hogy megfelelő válasszal álljak elő, és amikor visszafordulok felé, már tudom is, mi lesz az.

– Én VIP-vendég vagyok – közlöm rezzenéstelen arccal. Az övé nem marad az, szavaim kibillentik magára erőltetett egyensúlyából. Nahát, azt hitte, csak ő tud így játszani? – Merre van Robin?

– Valami gikszer volt az egyik géppel, és hajnalban be kellett mennie.

– Azóta tanulsz? – biccentek a könyvek felé. A kezével megtámaszkodik az asztallap szélén, mintha azt mérlegelné, érdemes vagyok-e a normális válaszra. Bánt ez a viselkedés, amit csak a nevem miatt produkál. Miért és hogyan jön ahhoz, hogy a múltkori miatt ilyen ellenséges legyen velem? Mit ártottam én neki?

– Szeretnék – feleli ekkor nyomatékosan, durván, ami nekem elég ahhoz, hogy megértsem, rám érti. Én zavarom annyira. Ezzel a szívem közepébe talál.

Lerakom a poharat, és egy szó nélkül vonulok vissza Robin szobájába. Dühöngök. A szemétláda! A beképzelt seggfej! Velem szórakozik, mert úgy élem az életemet, ahogy neki nem tetszik? Elhúzhat a búsba.

Miközben öltözködöm, felhívom Path-et. Félig kómában leledzik a koleszban, rohadtul másnapos, ezen kívül minden oké vele. Gyorsan szedem össze a cuccaimat, és hagyok egy rövid üzenetet Robinnak az ágyon, amit post-itre írok (mivel csak azt találtam), és a kijárat felé indulok. Minél hamarabb el akarom hagyni ezt a házat. Bár nehezemre esik, még odaköszönök a nőnek is, nagyjából emberi stílusban, és kivágom az ajtót.

Majd eszembe jut, hogy taxival jöttem, és ugyanúgy kell hazajutnom is. A kertben állva végigmatatom a zsebeimet, hogy megtaláljam a mobilomat, de közben hiába erőltetem az agyam, nem tudom a címet. Bassza meg!

Körbenézek a postaládákon, hátha meglátom az utca nevét, de sehol semmi. Megyek jobbra, majd balra, és már ott tartok, hogy sikítani fogok, amikor Tate megszólal mögöttem. Hátrapillantok, és látom, hogy készenlétben áll, kocsikulcsot pörget a kezében.

– Kéne egy fuvar? – kérdezi. Óh, hogyne, pont tőled, arrogáns pöcs.

– Az nem. Csak mondd meg, hol vagyok.

– Ne csináld ezt, Skyler.

Áll ott, és lesajnálóan méreget engem. Szívességet akar tenni nekem, pusztán csak azért, hogy utána felróhassa. Ismerem már az ilyeneket, és köszönöm, soha többé nem kérek belőlük.

Olyan ideges vagyok, hogy érzem, ha nem lépek le hamarosan, el fog borulni az agyam. Remegni kezdek Tate viselkedése és a rám törő emlékek miatt. Az öntudatosabb, új énem egy szempillantás alatt foszlik semmivé, és ugyanennyi idő alatt válok ugyanazzá a lánnyá, aki engedte, hogy kifacsarják és tönkretegyék.

– Áruldd el a címet, kérlek. – Próbálom összeszedni magam, lenyelni a hangom remegését, de nem sikerül. Nem nézek rá, de érzem, hogy ő figyel. Elhadarja, amit kértem, én pedig megnyomom a tárcsázást a telefonomon.

Kint állunk, amíg jön a taxi. Hátat fordítok neki, ránézni sem tudok. Egy örökkévalóságnak tűnnek a percek, amikben nyugtatom magam, hogy ő itt nem Jayden, és az még egyszer nem történhet meg.

Amikor megjön a kocsi, úgy ugrom be a hátsó ülésre, hogy vissza sem pillantok. Nem tudom, seggfej Tate ott áll-e még, amikor elhajt velem az autó. Nagyon mérges vagyok. Először nem is akarok felmenni a koleszba, aztán mégis belátom, hogy muszáj lesz, és halkan besunnyogok a szobánkba. Path szundít még. Csak a táskámat emelem el, amiben a könyveim és jegyzeteim vannak, majd ki is hátrálok, és gondolkozás nélkül a part felé veszem az irányt.

Pörögnek a gondolataim, míg sétálok. Kiáltozom, rágalmazok és őrjöngök magamban, egy darabig nem sikerül lenyugodnom. Viszont amikor leérek a tengerhez, jobb lesz. Hallom a hullámverést, a sirályokat, érzem a napsütést. És ettől sokkal egyszerűbbé válik minden.

Leülök az egyik padra, körülbelül húsz méterre a kicsapódó hullámoktól, és csak bámulok. Sokáig, hosszan, mozdulatlanul. Beszívom és kifújom a levegőt. Figyelem a homokvárat építő gyerekeket, a pihenni vágyókat, a röplabdázókat. Az élet nem áll meg, soha. Valakit éppen szétvet a boldogság, míg én rosszul vagyok. Aztán fordul a kocka, én leszek újra jól. Ebből erőt merítek, ebből az orbitális kliséből, magam sem tudom, hogyan. Sikerül annyira feltornáznom a kedélyállapotomat, hogy előszedjem a csillagászati könyveimet, és tanulni kezdjek.

Nem sokkal később beugrom a part menti kávézóba, hogy papírpohárban némi közepes minőségű forró italt, és szendvicseket vásároljak. Zöldségeset, kizárólag. A kávémat kortyolgatom, és újra kényelembe helyezem magam a padon. A jegyzeteimet kezdem tanulmányozni, amikor váratlanul csilingelni kezd a telefonom, azt jelzi, hogy üzenetem jött. Annyira belemerülök az anyagba, hogy vagy tíz percig meg sem néznem, el is felejtkezem róla. Akkor látom meg újra, amikor megnézem, mennyi az idő.

Teljesen elcsodálkozom, ugyanis ismeretlen számú feladótól érkezett. Hirtelen rossz érzésem támad, nem akarom megnézni, a kíváncsiságom viszont nem hagy nyugodni. Megnyitom.

„Rendben vagy?”

Puff neki. Nagyarcú Tate irántam érdeklődik. Legalábbis nagyon úgy gondolom, hogy ő lehet az, mivel futárként könnyű volt megszereznie a számomat, és más nem igazán kérdezne ilyet tőlem. Nem törlöm ki az sms-t, de nem is foglalkozom vele, visszatérek a tanulnivalóimhoz.

Késő délután megyek csak a koleszba. Annyira fáradt és szétesett vagyok, hogy Path-tel sem tudom megbeszélni a történteket. Elballagok zuhanyozni, és aztán szabályosan lerogyok az ágyamra, már félig alszom is. Muszáj kipihennem magam, annyira nehezen viselem a történteket, legalább így egy kis időre szabadulhatok a nyomástól. Abbéli reményem az utolsó gondolatom, hogy semmit sem fogok álmodni.

Amikor kinyitom a szememet, odakint már sötét van. Nem tudom, mennyi lehet az idő. Ezek a falak nem hangszigeteltek, annyi szent, mert minden irányból jön a zene. Visszabújok a takaróm alá, amikor eszembe jut valami, és újra felemelem a fejemet. Hol van Path?

A telefonom után matatok az ágyban, és rögtön be is nyomom a kettest, ez az ő száma a gyorslistán.

– Ébren vagy? – szól bele.

– Őőőő... Aha, asszem.

– Jó, akkor gyere le.

– Hova? – Annyira meglepődöm, hogy hirtelen kitisztul a fejem. Én azért nagyjából ki szoktam igazodni rajta, bár a mellékelt ábra szerint, még nekem is képes meglepetéseket okozni.

– A főbejárathoz – közli, és leteszi a telefont. A rejtélyes és furcsa információk felébresztik a kíváncsiságomat, gyorsan felkapom a kedvenc melegítőmet, összefogom a hajamat, és startolok lefelé. Nem várom meg a liftet, túl lassú, addig kétszer leérek a lépcsőn.

Kinyílik előttem az ajtó, és egyből a Rovert szúrom ki, csak utána Path-et és Robint. Egymással szemben állnak, majd amikor észrevesznek, úgy bámulnak rám, mint egy ufóra. Nem nagyon akarnak megszólalni, mintha nem lennének biztosak benne, hogy én vagyok az, a teljes valómban, nem csak az asztráltestem.

– Hahó – szólalok meg.

– Helló, S! Minden oké?

– Nem, nem annyira – vallom be őszintén. – Mit műveltek itt?

Rövid időn belül megtudom, hogy Robin azért jött, mert engem keresett, miután Tate előadta neki, hogy enyhén hisztérikus állapotban távoztam. Azt persze elfelejtette közölni, hogy mi váltotta ki belőlem a reakciót. Szóval Robin csak Path-et találta ébren, és barátnőm jobbnak találta, ha idelent beszélik meg a dolgot, mintha engem ébresztenének fel odafent. Path arra hivatkozik, hogy látta rajtam, mennyire ki voltam ütve.

– És te most azért idejöttél – nézek Path-ről Robinra –, hogy megtudd, minden oké-e velem?

– Hát a számodat nem tudom... – mondja, amitől rögtön felismerés hasít belém. Basszus, de a testvéred igen! Ezek szerint nagypofájú Tate még mindig tartja a száját, ami nagyon meglepő, tekintettel a kis meséjére.

– Jól van. Ez kedves tőled. De minden rendben – mosolygok rá. Vagyis próbálok, mert még nem igazán tértem magamhoz. Az, hogy Robin ennyire törődik velem, elég sokkolóan hat.

Path a szemét mereszti rám. Mi a frász baja van? Ilyenkor nagyon a tudtomra akar adni valamit, de most aztán tényleg nem vagyok olyan állapotban, hogy megértsem a testbeszédét. Erre ő is elég hamar rájön, és aszerint cselekszik.

– Robin, nem innál egy kávét, vagy valamit? – Teljesen meglepődöm. Ráncolom a homlokomat. Mi jár a fejében? Vagy csak így próbálja kompenzálni a fiú gesztusát, hogy idejött, engem megnézni?

– Ehm, de igen. – Robin mintha zavarban lenne. – Csak arra gondoltam, megnézhetnénk valamit...

Mindannyian csendben vagyunk, várjuk a folytatást. Úgy tűnik, senki sem akar megszólalni, lassan kezd már ez az egész kínos lenni. Nem nagyon értem a szavait, holott az anyanyelvemen beszél.

– Mit? – kérdezek rá nyíltan. Nem vagyok totojázós kedvemben, nem kerülgetem az igazságot furmányos kérdésekkel.

– Van egy koncert az egyik bevásárlóközpontban. Fiatalok lépnek fel egymás után, különböző hangszereken játszanak, elég jó szokott lenni.

Látom rajta, hogy kínban van. Zavarba hozom a viselkedésemmel, nem értek semmit, és még a hajam is hülyén néz ki. Csodálatos. Path menti meg ezt az igen magasröptű diskurzust.

– Rendben, mehetünk! Imádjuk a zenét, ugye, Skyl?

Először fel sem tűnik semmi, úgy bólintok. Az ajtóra mutatok, meg is indulok felé, amikor a bennem testet öltő gondolat megállítja a mozgásomat. Path kimondta a nevemet!

Megfordulok, és látom, hogy Robin most már határozottan vigyorog. A fenébe, feltűnt neki. Ne már! Lehet ez a nap még rosszabb?

– Ja, hogyne – mormogom magam elé, és a lépcsőházba vágtatok. Hallom, hogy mögöttem vannak, ám nem fordulok meg, célirányosan közeledem a szobánk felé. Odafent szélesre tárom a szekrényem ajtaját, és szinte meg sem fontolom, hogy miket rántok ki belőle. Ekkor már Path-ék is bent vannak, én meg felkapom a neszesszeremet, és annyit mondok, hogy megyek öltözni. Egy bólintással veszik tudomásul.

Fogmosás közben valamelyest normalizálódik a helyzetről kialakított képem. Amikor a hajamat fésülöm, már egészen jól átlátom a dolgokat, amikor pedig parfümöt fújok magamra, már mosolygok. A saját hülyeségemen.

– Jól vagy? – kérdezi Path, szája szegletében kis mosollyal. Most már biztosra veszem, hogy baromira jól szórakozott az elmúlt eseményeken, csak mesterien tartotta magát.

– Jól. Sajnálom – fordulok Robin felé –, hogy nehezemre esett megérteni, mit szeretnél.

Huhh, de szépen sikerül kifejeznem, hogy mekkora marha vagyok.

– Semmi gond – tárja szét Robin a kezét, és ezzel egyidejűleg az ajtót is kinyitja előttünk. Már kuncogunk, amikor leérünk a kocsihoz, Path olyan meredek megjegyzéseket tesz, amiket nem lehet kibírni nevetés nélkül.

Kiderül, hogy a hozzánk legközelebb eső bevásárlóközpontba tartunk, ami alig fekszik néhány utcányira. Ha égető szükségünk van valamire, oda szoktunk kiszaladni, betéve ismerjük már, hogy melyik sorban mit találunk, és melyik üzletben érdemes vásárolni.

Most azonban a nagy épület földszintjén, az elektromos kis ajtók előtt, amelyek beengednek a háztartási részlegre, a tizenévesektől a huszonévesekig fiatalok állnak, gitárral, szintetizátorral, meg sok más hangszerrel egyetemben. A folyosó két oldalán lévő üzletek már mind zárva vannak, rács fedi őket. Szinte alig tudunk mozdulni a sorba rendezett székektől, meglepve szemrevételezem, milyen sokan jöttek el.

Elindulunk az üzlet felé, ahol mesés csizmákat és cipőket lehet kapni, mert előtte pont van néhány üres hely, de menet közben egy fiatal férfi megállít minket. Pontosabban csak Robint. Úgy üdvözlik egymást, hogy abból egyből rá lehet jönni, nem ma találkoznak először.

– Mi a helyzet veled...? – kérdezi a férfi, sejtelmesen elharapja a mondat végét. Robin hirtelen ránk néz, kissé riadt a tekintete, majd visszafordul az ismerőse felé, és hevesen rázza a fejét. Mormol valamit, de éppen hangolni kezdenek, így nem értek semmit. A férfi visszatér a gitáros csoporthoz, mi pedig leülünk a kiszemelt helyekre.

Egy nő előre lép, és beszélni kezd a tömeggel szemben felállított mikrofonba. Örül, hogy ennyien eljöttünk, az előadók szintén, micsoda megtiszteltetés ez, lesznek még koncertek a hónapban, osztanak majd szórólapot, azon minden információ megtalálható, köszöni szépen a bevásárlóközpont igazgatójának, hogy engedélyezte az eseményt, és végezetül, érezzük jól magunkat. Sötétkék melegítőnadrágot visel egyszerű pólóval, miközben beszél, megfigyelem. Sokan ki vannak öltözve a közönség soraiból, és a zenészek közül is, ámbár ő, akit a főszervezőnek nyilvánítok, nem igazán törődik a formaságokkal. Tetszik ez a hozzáállás.

Egy fiatal, tizenkét-tizenhárom éves forma kislány nyitja meg az estet, zenei kíséret nélkül énekel a mikrofonba. Olyan a hangja, hogy mindannyian elnémulunk. Még egy pisszenés sem hallatszik. Észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetemet, amíg a kislány csukott szemmel adja át magát teljesen a dalnak. Önmagamra emlékeztet, ilyen koromban én is jártam énekórákra. Zenét szerettem volna tanulni, de egyetlen hangszerrel sem sikerült összebarátkoznom, és a szüleim láttak lehetőséget a hangomban, így maradtam meg mellette. Na, nem kifejezetten sokáig, később már egyáltalán nem érdekelt.

Hatalmas taps fogadja a kislány produkcióját. Ő félénk, pirulós mosollyal mond köszönömöt, majd hajol meg, és kisétál oldalra, egyenesen az anyukája ölelésébe. Csak nézem őket, és önmagamra gondolok, meg erre a tündérre. Minden ember ilyen csodálatosan, tisztán, őszintén kezdi el az életét. Gyerekkorában mindenki szép. Aztán szörnyekké leszünk.

Egy kissrác következik gitárral, neki annyira nem jó a hangja, viszont úgy szerepel, adja magát, hogy mindenki tapsol, nevet, a dal végén éljenezik. Nem is értem, hogyan lehetnek minderre képesek a gyerekek.

Robin egyszer csak feláll mellőlünk, és két perc múlva három pohár meleg teával tér vissza. Rámosolygok, úgy köszönöm meg, Path azonban oda se bagózik. Nagyon leköti a műsor, átszellemülten figyeli.

Egyre idősebbek jönnek a sorban, egyre komolyabb produkciókkal. Némelyikük annyira ügyes, hogy leesett állal pislogok. A végén felnőttek, velünk egykorúak és nálunk idősebbek fokozzák a hangulatot, amikor felkelti a figyelmem egy nő és egy férfi párosa. Egymásra mosolyognak, mielőtt elkezdenék a számukat, eleinte fel sem ismerem, mit. A nő gitározik, a férfi énekel. Aztán rájövök, hogy egy divatos klubslágert dolgoztak át akusztikusra, ezzel teljesen új stílust kölcsönöznek az amúgy elég jó szövegnek. Hihetetlenül ütős párost alkotnak, és annyira elvarázsolnak, hogy muszáj Robinra néznem, és a szememmel kérlelnem őt.

Megért engem, már az első pillanatban.

Felállunk, ő kézen fog, és a zenészek mögötti placcra vezet, ahol csak a kábelek akadályoznak minket a mozgásban, viszont nagyjából senki sem láthat minket a paravánok miatt. Tökéletes hely. Zene van, ketten vagyunk, és ennél többre nincs is szükségünk.

Lassú a szám, így ahhoz alkalmazkodunk, éppen csak egymáshoz simulunk tánc közben. Muszáj mosolyognom. Ebben nincsen semmi érzékiség, bujaság, de már kezdem megszokni, hogy a tánc többnyire nem is arról szól. A miénk nem. Lehet vele érzékeket és érzelmeket felkorbácsolni, sőt olykor kell is, de van, amikor nem több kifejezésnél. Egy kedvet, hangulatváltozást, egy pillanatot rajzolunk le vele. Úgy érzem magam, mint a kisasszony, aki a bálon a lovaggal lassúzik. Csak itt nincsen annyi formalitás, bár a mi mozdulataink is illedelmesek, visszafogottak.

Tapsolnak, amikor vége a dalnak. Mi is megállunk, Robin vigyorog, én meg kuncogok. Arra gondolok, hogy most mennyire szeretném megölelni, mégsem teszek semmit. Kiélvezem a pillanatot, ahogy tekintete az enyémbe fonódik, és beérem ezzel a csendes, visszafogott rezgéssel.

Path kerekre nyílt szemmel vizslat, és látom rajta, hogy nem bírja tovább visszafogni a röhögését, amikor odaérünk mellé. Ahol ül, onnan pont ránk láthatott, így mégsem táncoltunk olyan elzártan, mint gondoltam.

– Ez meg mi a nyavalya volt? – kérdezi fulladozva. Nem esik valami jól, de nem hagyom, hogy kedvemet szegje. Megvonom a vállam, ő tovább nevet, majd amikor elunja a furcsa párosunkon való vigyorgást, megint a zenére figyel.

Mire megiszom a kissé kihűlt teámat a papírpoharamból, vége lesz a műsornak. A melegítőnadrágos nő ismét köszönetet mond, csicsereg még egy kicsit, majd további jó éjt kíván. Hosszan tapsolunk, és mielőtt elhagynánk a helyszínt, felmarkolok egy szórólapot.

A kocsiban Path-tel nem győzzük egymást túlkiabálni, hogy köszönetet mondjunk Robinnak, amiért megmutatta ezt nekünk is. Ő csak nevet, lazán vonogatja a vállát. Azt hiszem, kezdem kiismerni a reakcióit.

Elég későre jár, mire visszaérünk a koleszhoz, fáradtak vagyunk. Robinnal közös megegyezés alapján döntünk úgy, hogy hétfőn találkozunk a szokott helyen, a szokott időben. Ez valójában annyit tesz: majd beszélünk az edzőteremben. Puszival köszönünk el egymástól, amit egyáltalán nem bánok. Ehhez a helyzethez, a mai estéhez ez illik. Mint két jó barát.

– Ti elég furcsák vagytok nekem – mondja Path, miközben eldől az ágyán. Én is lerúgom a cipőmet, aztán hasonlóan teszek, összegömbölyödöm a sajátomon. – Mi ez a táncikálós marhaság?

– Hé! – nevetek, a vállam rázkódik. – Azért ne nevezd marhaságnak!

– Irtó... cuki volt – találja meg a megfelelő kifejezést. – Mint az a ragadós takony, amit régen üveges kiszerelésben lehetett kapni, mindenféle színben, és gyerekkorunkban játszottunk vele. Ja, tisztára olyan érzésem támadt tőle, ráragadt mindenkire.

Félig felháborodok, félig nevetek. Ez mégis miféle hasonlat? A gyöngédebbik énem egy leheletnyit zokon is veszi.

Közlöm vele, hogy azt hiszem, nem teljesen normális, majd a telefonom után nyúlok, megvárom, míg betölt az internet, és posztolok egy későit a blogomba.

„Mondták már neked, hogy milyen cuki vagy? Mint a takony.”