:::... Hetedik felvonás ...:::

Üdv minden új, régi és éppen idetévedt olvasónak!

Hogy vagytok ezen a forró, nyári napon? Jöhet egy felvonás, mint kis hűsítő? ;)

Ragadjatok billentyűzetet és kattintsatok bátran;

Ölel,

Svea E.

*

„Mi újság veled mostanság? – még a Facebook is megkérdezi. Csak te nem.”

Egész életemben azt gondoltam, hogyha két ember valamikor fontos volt egymásnak, akkor nem felejtik el a másikat. Sosem. Ha eszükbe jut egy kedves emlék, egy momentum, akkor valami meleg érzés árad szét a mellkasuk bal oldalában, és örömmel gondolnak vissza arra az egyre. Felhívják a másikat, írnak vagy üzennek, nem pedig közömbösen elfordítják a fejüket.

Tévhiteket kergettem. Mindenki elfelejt mindenkit, szépen lassan. Mert jön más, jön az új, és a régi már nem érdekes. Megmarad egy-két sztori az utókornak, az évtizedenkénti közös sörözésnek, de előbb-utóbb mindenkiből ennyi marad. Egy elfelejtett történet.

„Mindenki az egyetlen akar lenni, miközben a kilencvenkilenc százalék csak egy a sokból.”

Régen azt akartam, hogy az emberek mindig szeressék egymást, sose álljon közéjük senki és semmi. Ma már sokkal inkább azt kívánom, bárcsak szabadulni tudnának a másiktól.

Egy nagy sóhaj kíséretében úgy döntök, mára befejezem a depressziós posztok írását. Tudnám még folytatni a sort, de nem célom dekadenciába hajszolni a világot. Megteszik ők maguk helyettem. Meg aztán az is lehet, hogy valakinek tényleg összejön az igazi, brutális erejű szerelem, amiről mindannyian ábrándozunk. Évezredenként úgy kábé egyszer.

Míg a munkahelyemre tartok, magamban azon ujjongok, hogy végre péntek van. Megint péntek! A hét legjobb része. Este bulizni megyünk, Robin is jön. Én voltam a leginkább megdöbbenve, amikor Path tegnap este őt is elhívta. Nagyjából az edzés felénél tartottunk, hárman gyakoroltunk, akkor először, amikor Path feldobta a témát. Természetesen kaptunk az alkalmon.

Beérek az irodába, és még az sem tudja kedvemet szegni, hogy látom Brendan kéjsóvár tekintetét. Te jó ég, ez a pasi sosem áll le? Amikor alkalma adódik rá, figyel, miközben végzem a munkámat.

Olyan jó a kedvem, hogy a mappákra gyöngybetűkkel írom rá a tartalmukat, valamint a kávék habos tetejét is kidíszítem egy felismerhetetlen, absztrakt virággal. Nem nagyon szeretek rendet rakni, de megcsinálok mindent, sorba rendezem a dolgokat, és még a káosz-fiókot is kihúzom, hogy helyreállítsam a tartalmát. A megsemmisítőben lenyomom az olyan dokumentumokat, amelyekből helyből ötöt találtam, majd kidobom a régi kacatokat, és máris komfortosabban érzem magam.

Brendan az irodájába hív, és a kezembe nyom egy köteg mappát, rajtuk e-mail címekkel és tartalommal. Elhadarja a kiegészítéseket is; ennek ilyen stílusban írj, annak azzal kezdd a levelet... Valamint, a legfontosabb, hogy rendeljek rózsacsokrot a feleségének. Legszívesebben összehúzott szemmel méregetném. Vajon mit tett, amiért úgy gondolja, ez megfelelő kompenzáció az asszonynak? De nem teszem meg, hanem mosolyt öltök, és megkérdezem, hány szálból legyen? Üzenetet is akar mellé, természetesen, nem is akármilyet: remélem, tudod, hogy te vagy az életem napsugara. Sajnos elég sötétben él a fickó.

Érzem, hogy végigmér, amikor hátat fordítok, ezért olyan gyorsan slisszolok ki, ahogyan csak lehetséges. Begépelem az e-maileket, szem előtt tartom a főnököm instrukcióit, majd felhívom a virágboltot. Nem ez az első, hogy ilyen típusú feladatot bíz rám, ámbár nem a sokadik, amikor a feleségének szánja a meglepetést.

Sorban érkeznek a telefonok, felveszem őket, tájékoztatást adok, üzenetet írok le, mindezt legalább egy órán keresztül. Mintha a többi, irodában senyvedő sorstársam most jött volna rá, hogy közeleg a hétvége, és a fontos ügyeket még ma el kell intézni.

Brendan hamarabb lelép, mint szokott. Egy csinos nővel az oldalán – ahogy szokott. Elmenőben még rám kacsint, mintha engem érdekelne, hogy ő mit csinál. Ez már bőven felér egy munkahelyi zaklatással, ám az az igazság, hogy kényelmes, jó helyem van itt, Brendan idiótaságait leszámítva. Ennyit még el tudok viselni, megtanultam már kezelni az ilyen alakokat. Régebben rohamoztak, mert azt hitték, olyan csaj vagyok, aki mindenkivel lefekszik egy mosolyért. Nem vagyok vasárnapi viselet, ezt én is nagyon jól tudom, de ismerem a határokat.

Mielőtt elmennék, üzenetet hagyok Monának, a kolléganőmnek egy post-iten, amit a képernyőre ragasztok. Sejtem, hogy hétfőn nem lesz túl fényes a kedve, amikor reggel bejön, ezért szeretnék egy kis mosolyt csempészni a napjába.

A grafikusokkal együtt hagyom el az épületet. Illedelmesen megkérdezik, mit fogok csinálni a hétvégén, mire nagyjából vázolom. Nekik is hasonló a tervük, mint nekem, úgyszólván kiereszteni a gőzt. A parkolónál elválnak útjaink, mert ők kocsival járnak, én pedig a buszmegállóhoz sietek. Még éppen elcsípem a napsütést, ami kellemes és finom, le is veszem a dzsekimet. Előhúzom a napszemüvegemet a táskámból, és úgy döntök, lesétálok egy megállót, és csak a következő busszal megyek vissza a koleszba. Nyüzsög a város, sokan szaladgálnak ezerfelé, a pirosasan izzó fény visszacsillan az épületek ablakairól. Eszembe jut, hogy ezer éve nem jártam lent a parton, holott amikor ideköltöztem, állandóan ott lógtam. Addig bámultam a vizet, a tengert, míg bele nem fáradt a szemem, mára viszont megszoktam a látványát, és ezzel együtt el is felejtettem, milyen jó ott üldögélni. A hétvégén kimegyek, döntöm el magamban.

A szél belekap a hajamba, míg megállok egy zebránál. Lassan körém és mellém gyűlnek az emberek, a sorunkra várunk. Látszólag ok nélkül vigyorgok. Mindenkire. Körbefordulok, és látom, hogy fásultak, unottak és fáradtak, alig várják, hogy hazaérjenek, leüljenek a fotelba, és ne csináljanak semmit, vagy panaszkodjanak a munkájukról, a politikáról vagy a fociról, esetleg sopánkodjanak valami elérhetetlen után. Az ábrázatukra van írva. A számlálón látom, hogy néhány másodperc múlva vált a lámpa, és ez a pár ember megy a maga útján tovább, talán soha többé nem találkoznak egymással. Teljesen hátrafordulok, és beszélni kezdek.

– Mosolyogjanak már! Süt a nap, tavasz van és péntek, ez már három kitűnő ok rá! Egy csodálatos városban élnek, a tengerpart mellett, otthon várja magukat a férjük, feleségük, testvérük, unokájuk vagy a kutyájuk, itt van még kettő. Én dilis vagyok, tudom, de maguk is azok, ha nem hallanak meg engem.

Leforrázva állnak, csak néznek. Egyesek halványan mosolyognak, mások megbotránkoznak vagy meresztik a szemük, egy fiú még a fülhallgatóját sem vette ki a füléből. Nem számít.

A lámpa színt vált, én vagyok az első, aki a zebrára lép, és még néhány tizedmásodpercig hallom, hogy döbbenten, csendben állnak tovább, majd magas sarkúk kopognak, cipők surrannak a betonon. De én már szinte ott sem vagyok, bekanyarodom egy utcán, felszállok a buszra.

És így változik egy sötét nap csodálatossá.

Path zenét hallgat, amikor megérkezem. Éppen egy olyan szám üvölt a hangfalakból, ami az én ízlésemnek túlságosan is elektronikus, de most jó kedvem van, így élvezem.

– If our love is tragedy... Why are you my remedy? – kiabálja Path, miközben félig feltérdel az ágyán. Jól ismerem a dalt, annyit ment mindenütt, nagyjából a szöveget is, így bekapcsolódom a játékba. Gyorsan lerúgom magamról a cipőt, ledobom a táskámat, és felpattanok az ágyamra. A hajamat rázom, úgy éneklem a sokatmondó sorokat, néhol teljesen hibásan, de olyan hangos a zene, hogy senki meg nem hallja, engem meg nem érdekel. Hamar vége, ezért Path újra elindítja, ezúttal az első másodpercektől bulizzuk végig. Egymásra nézünk, és teljes torokból kiabálunk, teszünk rá, mit gondolnak a szomszédok. Néha nekünk is meg szabad őrülni egy kicsit!

Kissé kifulladok, ezért jólesik lerogyni az ágyra, miközben a lejátszó egy következő számra ugrik. Nem tudom, mi az, és nem is tetszik annyira, hogy riszáljam rá.

– Na, az ilyen akcióidért vagy te a legjobb barátnőm – emeli fel a fejét Path, és rám vigyorog. Követem a példáját.

– És te pedig azért, mert el tudod viselni ezeket az akciókat.

Sokáig nevetünk, mígnem ő lehalkítja a zenét, és szertartásosan készülődni kezd az esti bulira. Eredetileg az volt a terve, hogy újra elcsábít abba a múltkori klubba, de Robin áthúzta a számításokat. A házibuli gondolatával környékezett meg minket, és mi nem tudtunk ellenállni.

– Azt ugye tudod, hogy a parti a kedvenc testvérpárosod lakásán lesz? – pillant rám szobatársam, és a szemöldökét vonogatja. Próbálok hasonlóan nézni rá, de nekem ez nem megy, ebben ő a profi.

– És?

– ÉS?! Ne mondd nekem, hogy nem gondoltál még arra, milyen lehet a lovagod hálószobája!

– Perverz Patrisha – kommentálom. – Nem mindenkinek a szex az első gondolata, oké?

– Persze, főleg neked nem, ugye?

Pár másodpercig komolyan meredünk egymásra. Ha pasik lennénk, most következne a poénból bunyózás, de szerencsére nem vagyunk azok. Felkacagok, miközben képzeletbeli glóriát rajzolok a fejem fölé, ő meg metálvillát mutat, még a nyelvét is kinyújtja hozzá. Ilyenek vagyunk mi ketten.

Path olyan szerelést állít nekem össze, amiről elsőre azt gondolom, ki nem megyek benne az utcára. Ha Brendan látná rajtam, tuti biztos, hogy rám vetné magát.

Egy egyszerű, szürkés árnyalatú, hosszában halványan csíkozott ing van rajtam, ami körülbelül a fenekemet takarja el. Vékony, áttetsző harisnyát és térd alá érő, lapos talpú csizmát adott még rám a házi stylistom. A fehérneműt leszámítva, semmi mást nem viselek. Szörnyen kevésnek érzem az első pillanatban, sőt a másodikban is. Nem takargatom a lábamat, nem arról van szó, még úgy sem, hogy nem vagyok elégedett az alakommal, de ez az átsejlő anyag azért mégiscsak túlzás. Path azzal kommentálja a riadalmamat, hogy meg fognak veszni értem, bár tapasztalatai szerint, ez már eddig is megtörtént.

Nem érzem túl jól magam a szerelésben, de amikor meglátom Path-et, valahogy sokkal jobb lesz. A ruhára, amit visel, a piros nem elég jó kifejezés. Meg a rövid se. Lángoló vörös, felskiccelt mini az, mély dekoltázzsal, amitől az embernek még a szava is elakad. Te jó ég! Én iskolás lánynak tűnök mellette ebben a ruhában, és ettől máris jobban érzem magam.

– Te – kezdem nagyon komolyan –, ki akarsz nyírni ma minden faszit?

– Még az is megeshet – mondja, miközben rúzst ken az ajkára. Én csak visszafogottan sminkelek, kicsit többet, mint a szokásos, ő viszont belead mindent. Felmerül bennem a kérdés, hogy kinek és mit akar bizonyítani? Farmerben és szakadt pólóban is atom jó nő, így meg aztán főleg. Elkapom róla a tekintetem, mert nem akarom, hogy kiszúrja, min morfondírozok, és dúdolgatva tovább bíbelődöm a szempillámmal.

Robin tegnap felajánlotta, hogy értünk jön, Path viszont elegánsan visszautasította. Értettem, hogy miért. Ismer engem, ismeri, hogy mi történt velem, és próbál megvédeni attól, hogy még egyszer ki kelljen szolgáltatnom magamat. Ez, ha jobban belegondolunk, marha sokat elárul rólunk és a barátságunkról.

A kolesz előtt várnunk kell a taxira, késik. Mindketten kabátba bújtunk odafent, így nem keltünk feltűnést. Néhány hajtincs kiszabadul Path laza kontyából, a lágy szellő röpíti őket az arca körül. Arra gondolok, hogy olyan spontán és vonzó ez a nő, hogyha férfi lennék, beállnék érte a sorba.

Megjön a taxi, bemondjuk a címet, egyébként csendben maradunk, hallgatjuk az unalmas jazzt, ami szól. A készülődés és a délutáni éneklés kellően felpörgetett minket, ott szeretnénk már lenni. Mialatt megállunk egy pirosnál, azon morfondírozok, milyen helyen lakhat Robin, és hogy (Path-nek igaza volt, menthetetlen perverz vagyok), látni fogom-e a hálószobáját.

Halljuk dübörögni a zenét, amikor megérkezünk. Kifizetjük a taxit, kikerülünk néhány parkoló autót, és a bejárati ajtóhoz megyünk. Az ablakok mögött táncoló sziluettek rajzolódnak ki. Nem kopogunk be, mint a filmeken szokás, így a házigazda sem járul elénk, hogy üdvözöljön minket.

Hárman-négyen táncolnak a nappaliban, míg a síkképernyős tévén klipek pörögnek, és nevetés harsan az egyik ajtó felől. Pont belóg a képbe egy hűtő sarka, ebből arra következtetek, biztosan a konyha az. Letesszük a kabátokat, és arrafelé indulunk: odabent sörpingpongot játszanak. Ülve, kicsit módosított szabályokkal ugyan, de ez részletkérdés.

Itt többen vannak, néhány arc ismerős is az edzőteremből. Robin és Tate egymással szemben ülnek, az előbbi egyedül, az utóbbinak egy fekete hajú lány vonaglik az ölében. Ha lejjebb hajtanám a fejem, simán beláthatnék a rövid szoknyája alá.

– Hahó! – mondom, mire Robin megfordul, észrevesz. Tate már abban a pillanatban kiszúrt, hogy beléptem, de azon kívül, hogy rám villant a szeme, nem tulajdonított nekem különösebb figyelmet.

Path súg valamit, de nem hallom, olyan halkan mondja, a következő pillanatban Robin pedig már üdvözöl is minket, illedelmesen, puszival.

– Örülök, hogy eljöttetek – mondja, majd a társaság felé fordul, és elhadarja mindenki nevét, egyet-kettőt sikerült csak megjegyeznem. Path-re ragadnak a tekintetek, és nem csak a fiúké. Nemsokára egy srác oda is hívja játszani, mire barátnőm kacér tekintettel indul meg az asztal felé. Elfoglalja Robin helyét, de ez senkit sem zavar.

Nézem, hogy játszanak, de nem szeretnék beszállni, az invitálásuk ellenére. Valamiért sosem voltam jó ebben, mindig az én csapatom vesztett, és túl hamar lerészegedtem. Path viszont a vártnál is ügyesebb. Úgy talál bele a poharakba, mintha kötelező volna, és minden találat után tesz valami megjegyzést, amin a fél asztaltársaság röhög. Jól érezzük magunkat.

Felülök a pultra, nem sokkal a beépített főzőlap mellé, Robin követi a példámat, mellém telepszik. Igyekszem úgy helyezni a lábamat, hogy ne biztosítsak kitűnő kilátást az alfelemre a velem szemben ülőknek, de ez nem egyszerű feladat. Fészkelődöm, próbálom megtalálni a kényelmes pozíciót, mikor felpillantok, és kiszúrom, hogy Tate a lábamat gusztálja. Ezúttal sem árulkodik sok mindenről az arca, de jó pontnak veszem, hogy figyelemmel követi a mozdulataimat.

Robin felé fordulok, és ekkor újra meglátom a kis tetoválást a könyökénél. Próbálom kivenni, hogy mi az, ezt ő észreveszi, és felém nyújtja a karját, felfelé a tetkóval. Egy kis minta az egy kártyalapról, mégpedig a treff. Szívesen megkérdezném, mi a sztorija, de a saját példámból indulok ki, így nem tolakodom. Úgyis elmeséli magától, ha a meghallgatásra alkalmasnak ítél.

– Vagánykodtam – adja meg a magyarázatot. – A srácok mind viseltek valamit, és arra gondoltam, miért ne? Annyira azért nem voltam merész, és jobb nem jutott eszembe – mosolyog, majd megvonja a vállát. Annyira tipikus! A tetovált emberek negyedének nem lenne tetoválása, ha nem csöppentek volna bele valamilyen trendbe. És ez a szerelemre is vonatkozik az én értelmezésemben.

Robin leugrik mellőlem, a hűtőhöz lép, ami, látom, dugig van piákkal. Kivesz két üveget, visszajön hozzám, és az egyiket felém nyújtja. Citromos valami, alacsony alkoholszinttel, pont jó lesz. Nem igazán kérdezi meg a többieket, hogy kérnek-e valamit, nem foglalkozik velük. Jól elvannak a sörös játékukkal, ő nem akarja megzavarni őket. Hát én sem. Robin az ajtó felé pillant, mire én is lehuppanok, és sikerül keveset mutatni magamból.

A ház másik felébe vezet egy hosszú, szűk folyosón, majd beenged maga előtt egy sötét szobába. Becsukja az ajtót, hallom, ahogyan kattan a zár, és a következő pillanatban felgyúl a villany. Szinte minden berendezési tárgy fekete, vagy sötétkék színű. Egy nagy ágy, szekrénysor, dohányzóasztal, szőnyeg és fotel, nem sok. Ruhák és fél pár cipők hevernek szanaszét, de ezt a kis rendetlenséget leszámítva tisztaság van. Mosott ruha illata tölti be a teret. Hátranézek rá – az ajtónak támaszkodva figyel. Csak ekkor tűnik fel, hogy itt bent teljesen csend van. Kérdő tekintettel nézek rá.

– Hangszigetelt falak?

– Aha, fogalmazhatunk úgy is – mosolyog sejtelmesen. El tudom képzelni, miféle zajoktól védik meg a lakásban tartózkodó többi embert.

Az üvegasztalon lévő laptop felé indul, ami össze van kötve néhány nagyobb hangfallal, és amint színes lesz a képernyő, elindítja a zenét. Nem tudom, mi ez. Lágy és dallamos, olyasmi, mint amire a klubban táncoltunk.

– Azt hiszem, kitaláltad, mit szeretnék – lép felém lassan, de még hátranyúl, és leteszi az üveget az asztalra. Követem a példáját, ekkor mellém ér. Pontosabban mögém. A keze a derekamra csúszik, az ujjait előre feszíti, így simogat a tenyerével. Becsukom a szemem, teljesen a mellkasához simítom a hátamat, mozgásba lendülök. A zene lassú, pont jó. Szeretek vele táncolni, még jobb. Ráadásul tud is, a legjobb.

Tétován végigsimítunk egymáson, ujjak kulcsolódnak ujjakra, bőr érintkezik bőrrel. Az ajka a nyakamon, ahogy félrehúzza a hajamat. Nem akarom ellökni, bizsereg tőle mindenem. Mintha egy másik világba tudnánk táncolni magunkat. Ez a testünk közös nyelve.

Puha puszikon és simogatásokon kívül nem történik más. Még csak meg sem csókol. Vonzódunk egymáshoz, de nem az általános módon. Ez valami teljesen új.

A következő dalban semmi sincsen a zongorán kívül. Gyönyörű dallam, a mozgásunk is megváltozik. Egymás felé fordulunk, összeölelkezünk, mint a kocsiban. Alig lépegetünk jobbra-balra, nem számítanak a mozdulatok különösebben. Valami megint ott van közöttünk, valami megmagyarázhatatlan. Ha most valaki látna, vagy tudná, mi jár a fejemben, gondolkozás nélkül hülyének nézne. Nem értené. Ő, a normális, ezt nem értené. Robinnal törődünk egymással a táncon és az öleléseken keresztül, megkapjuk, amire vágyunk, de közben alig teszünk valamit. Csodálatos.

Egy hasonló dal következik, ám ezúttal gitáron szólal meg. Gondolkozás nélkül ledőlünk az ágyra, én kerülök alulra, Robin a mellkasomon nyugtatja az arcát. Simogatom barna haját, a tarkójától egészen a feje búbjáig, majd vissza. Néha érzem, hogy kirázza a hideg.

– Te vagy az első lány, akivel csak fekszem ebben az ágyban – közli őszintén.

Nem reagálok, mert nem tudok mit. Jár az agyam, hogy mit is felelhetnék, de aztán egyszerűen nevetni kezdek, rázkódik az egész testem a feje alatt. Nem kell sok idő, hogy Robin is így tegyen, csak röhög, röhög, én meg dettó. És hogy min? Ezen a két hülye szerencsétlenen, akik valami perverz módon a másik lelkéhez vonzódnak. Tiszta őrület ez a világ.

Összeszedi magát, feltápászkodik, én is felülök, és megigazítom a továbbra is nagyon rövid ingruhámat. Egy átlagos lány talán most kezdene faggatózni, hogy mit, miért, kivel és hogyan, de én nem vagyok átlagos. Mintha lenne köztünk egy ilyen hallgatólagos megállapodás, ami szerint nem turkálunk a másik múltjában, nem kutatjuk a különös viselkedésünk miértjeit. Kényelmes így.

– Nem vagy éhes? – néz rám Robin halványzöld szemével, kisfiús arckifejezésével. A nyakában ezüstlánc csillog, és ahogy előrehajol, az kiszabadul a pólója alól. Medál nincs rajta.

– Én állandóan éhes vagyok – vallom be őszintén. – De az az igazság, hogy nem igazán ehetek.

Megnyúlik az arca a csodálkozástól. Hát persze, hisz már a múltkor is hangoztatta, milyen jó csaj vagyok, legalábbis szerinte. Csak az a kár, hogy attól a felesleges kilók még nem fogynak el.

– Van egy ötletem. – Felém nyújtja a kezét, felhúz. Levesz egy pulcsit a fotel háttámlájáról, belebújik, mire a kapucnija az arcába csúszik, de nem ejti le a fejéről. Lapos, dizájner övtáskát vesz a kezébe, és kitárja előttem az ajtót. Egyből megüti a fülemet a hangos zene, ami ezúttal nem ér kellemesen.

Átvágunk a lakáson, most már sokkal többen táncolnak a nappaliban, Path-et nem látom sehol. Eszemben sincs aggódni miatta, inkább a társaság többi tagját féltem.

Kimegyünk a kocsihoz, ahol Robin rögtön a baloldalra megy, ahogy megszokta, de megállítom.

– Ittál, nem? – hívom fel a figyelmét.

– Baszki, igen! – mondja, és a kezembe dobja a kulcsait. Én csak néhányat kortyoltam a citromos italból, aminek szinte hatása sincs, úgyhogy nyugodtan vezethetek. Mosolyogok, úgy mászom be mellé, és egy pillanatig nézem az autót, a műszerfalat, a kormányt, a pedálokat.

– Ugye van jogsid? – kérdezi, amikor derengeni kezd neki, hogy erről sem beszéltünk még soha.

– Háááát... – figyelem, hogyan változik az arckifejezése, de mielőtt elérné a kétségbeesettet, megnyugtatom. – Naná.

– Ez még nem jelenti azt, hogy nem fogunk meghalni, de legyen – vigyorog rám pimaszul. – Éhes vagyok, szóval még ebbe is belemegyek.

– Ah, férfiak! – forgatom a szemem. – Vagy a kaja, vagy a szex. Ez a két dolog a mozgatórugótok.

– Nem vitatkozom – mondja, mire újra nevetésben törünk ki.

Robin irányít, hogy merre menjek a városban, de amúgy nem szól közbe, hogy mikor váltsak, vagy ilyesmi. Szerintem tetszik neki, ahogyan vezetek. Sosem voltam egy őrült sofőr, inkább lassabban tettem a dolgokat, biztonságosabbnak éreztem úgy.

Megállok egy főút melletti bisztrónál, ahol két autó parkol, és színes neonfeliratok hirdetik, hogy gyümölcsös palacsinta kapható. Kiszállunk a kocsiból, elsüllyesztem a kabátom zsebében a kulcsokat, majd belekarolok Robinba, aki a kezét kitartva vár rám. Csilingelés hallatszik az ajtó irányából, amint bejön, vagy távozik valaki. Az ablakok mentén piros ülőgarnitúrák, a pult mellett piros bárszékek, a padlón piros-fehér kockás csempe fogad. Elvis szól a hangfalakból. Érzem az olaj és a kávé illatát keveredni, amitől rögtön elönt a vágyakozás.

Leülünk az ablak mellé, pont szembe a kocsival, ledobjuk a felső ruharéteget, hisz idebent elég meleg van. Robin karján újra felvillan a kis treff.

Jön a pincér, kéri a rendelésünket: Robiné kávé, omlett (az éjszaka közepén!), és ananászos süti, az enyém pedig kávé és pirítós, szintén az éjszaka közepén. Mondom én, hogy nem vagyunk normálisak.

– Itt a nap bármelyik részében lehet reggelit kérni?

Robin bólint. – Amikor csak akarod. Ezért is járok ide sokszor.

Két nagy tálcán hozzák ki az ételeket. Az ujjaimat meleg bögrém köré fonom. Ott gőzölög benne a hamisítatlan, igazi feketekávé, aminek mélyen beszívom az illatát.

– Igen, ez a másik ok – mondja Robin, mire felkapom a fejem. Nem értem. – A kávé. A városban itt a legjobb.

– Majd mindjárt megállapítom, ha megkóstoltam.

Belekortyolok, bár még nagyon meleg, kissé meg is égeti a számat. De Robinnak igaza van. Tényleg olyan jó, hogy még forrón is iszogatnom kell, mit sem törődve a kellemetlenségekkel. Az íze karakteres, keserű, mégis van egy utóhatása, egy korábban még nem tapasztalt íze, amitől mennyei lesz.

Vacsizás közben nem igazán szólunk egymáshoz, csak úgy vagyunk. Ezúttal viszont nem idegesít a csend, nem kínos. Magától értetődő.

Nem üldögélünk a bisztróban sokáig, miután Robin fizet, visszaülünk a kocsiba, és cirkálunk a városban. Ezúttal nem irányít, magamtól kavargok az ismeretlen helyeken, igazság szerint nem is nagyon figyelem a tájat. Beszélgetünk, filmekről mesél. Elvagyunk.

És egyszer csak megkérdezem, ami hirtelen eszembe jut. Eddig is foglalkoztatott, miután láttam az autóját és a lakást, ahol él, de nem éreztem illőnek erről érdeklődni. Mostanáig.

– Tulajdonképpen te mivel foglalkozol?

– Családi vállalkozás, szépen fogalmazva.

– És csúnyán?

Rövid nevetést hallat, mielőtt válaszolna.

– Az öltönyösökkel tárgyalok, körülbelül. – Sóhajt egyet. – A családomnak van egy kisebb repülőgép-társasága, aminek a vezetését néhány éven belül valószínűleg teljesen át fogom venni egy nagybátyámmal. Hát ennyi.

Akaratlanul is kibukik belőlem a kérdés, és nem tudom már visszaszívni. Egy másik rokonnal, amikor ott van...?

– És mi van Tate-tel?

– Őt nem érdekli az ilyesmi, apánk legnagyobb bánatára. A saját útját akarja járni.

Szóval elég rebellis. Ami látszik is rajta egyébként. Ráharapok a nyelvemre, mintsem megkérdezzem, hogy akkor mit csinál, vagy mit szeretne. Nagyon is érdekel, de nem fogok tolakodni, az hétszentség. Robin az arcomra néz, amit egy szembejövő autó fényszórója éppen megvilágít, és néhány másodperc után újra megszólal. Csúnyán elárultam magam.

– Egyetemre jár, nemsokára végez. Mentőtiszt lesz belőle.

Azon kattogok, vajon hová bujdossak a földrajzos szakommal?

Visszafelé tartunk a lakáshoz, több szó nem esik Tate-ről. Nem is igazán bánom. Újra visszatérünk az örök kedvenc vitatémához: melyik film, együttes vagy focicsapat a jobb? Robin nagyon megdöbben azon, hogy futballrajongó vagyok. Én is, hogy ő meg kevésbé az. Nem sokat ért a játékhoz, de azt bőszen hangoztatja, ez nagyon aranyos tőle.

A buli még folyik, amikor visszatérünk, bár már vannak, akik kiütve alszanak a kanapén, mások a konyhaasztalra borulva, de bulizók szintén akadnak. Path is köztük van, és kicsit olyan, mint egy soha le nem merülő örökmozgó. Intek neki, majd elindulok a sötét folyosón, újra Robin szobája felé. Bent ezúttal is csend van, meg hangulatvilágítás. Leülök az ágyra, és lehúzom a csizmámat, majd kidőlök. Robin nemsokára mellém telepszik.

– Van kedved itt aludni? – kérdezi, miközben csak a könyöke ér hozzám.

– Azzal az egy feltétellel, hogy tisztességes maradsz – kuncogok. – Ja, és hogy adsz egy nadrágot.

Sóhajtva feláll, a szekrényéhez lép, és előránt belőle egy térdig érő sportgatyát – valami ilyesmi volt rajta az egyik este a teremben. Gyorsan lekapom a harisnyámat, és magamra húzom a nadrágot, majd bedőlök mellé az ágyba. Ő nem vetkőzik le, pólóban és farmerben marad. Nagyon sokáig fekszünk egymás mellett, ennyi történik csupán. Még a kezemhez sem ér hozzá.

Elszenderedek.