:::... Huszonkettedik felvonás ...:::

Üdv Mindenkinek!

Köszönöm az új és régi olvasóimnak, hogy itt vannak nekem *-* Ölellek Titeket!

(és ki várja már a karácsonyt? Szeretnétek majd különkiadást?)

Svea E.

*

Azért mondok igent Path folyamatos invitálására, mert majd mikor öreg leszek, és mesélni szeretnék az unokáimnak az egyetemi éveimről, a bulikra akarok gondolni, és azokról sztorizgatni. Nem a sok dög nehéz zéháról, az újabban szokásommá vált bőgésről, hanem azokról a pillanatokról, amikor fiatal voltam, és hülyét csináltam magamból.

Robin szellőztette meg ezt a témát valamelyik nap, és Path persze egyből ráharapott. Az utóbbi időben sokkal jobban szeret házibulikba járni, mint szórakozóhelyekre, talán ezért. Talán nem.

Lassan készülődünk a szobánkban, ruhákat próbálgatunk, és közben négysajtos pizzát falatozunk. Nem volt kedvünk lemenni, ezért a kaját hozattuk ide. Egy bulis zenelista szól a gépről, alig ismerem a számokat, talán ezért sem jövök olyan hangulatba. Path viszont folyamatosan hangoztatja, hogy ő aztán tudja, mitől lesz jobb kedvem. Sok-sok tequilától. Az, hogy leigyuk magunkat, határozottan jobban tetszik, mint ez az egész este gondolata.

A következő, ami felvillanyoz, hogy megtudom, Kayle nem lesz jelen. Állítólag valami halaszthatatlan dolga van, de szerintem csak megsértődött. Egyre jobban tetszik nekem a terv, a ki-fel- és elszabadulás gondolata.

Path választ nekem egy flitteres kék ruhát, amit azonnal vissza is tolok neki. Túl rövid, kilátszik belőle, aminek nem kellene. Várom az ellenkezését, de az nem jön. Elfogadja ezt az érvet, úgy hiszem egészen addig, amíg észre nem veszi, hogy minden nekem nem tetsző darabra ráhúzom.

– Ez az! – sikkantja átszellemülten. Egy fehér koktélruhát lobogtat, ami iszonyatosan ráfeszülne a domborulataimra, de a hossza megfelelő. Elveszem, és nézegetni kezdem, aztán rábólintok.

Előhalászok egy pánt nélküli melltartót, majd gyorsan belebújok, és nem veszek magamra több mindent, míg Path meg nem csinálja a hajamat. Ezúttal besüti, néhány tincset hullámcsattal tűz el, és valami ezüstös fixálóval fújja le, amitől csillogni kezdek. A kezembe adja a ruhát, amit óvatosan magamra húzok, ő pedig befejezi a mozdulatot a cipzárazással.

– Tudod, hogy nézel most ki? – kérdezi. A tükörképemet bámuljuk. Végre tetszem magamnak, ez iszonyatosan jó érzés. – Mint egy angyal, baszod. Egy igazi.

Felnevetek. Olyan messze állok én az angyaltól, mint a normálistól.

– És én leszek az ördög – kuncog Path villogó szemmel, és vörös-fekete ruhát húz elő a szekrényéből. Merészen rövid, még merészebben dekoltált. Elcsodálkozom, milyen állat jól néz ki, amikor felveszi. Ez a ruha rajtam borzasztóan állna, valósággal kibuggyannék belőle. De ő... ördögien szexi benne.

Merész sminket visz fel az arcára, én viszont visszafogom magam. Elvégre, ha már elkezdtük ezt a játékot... Mindketten beállunk a tükör elé, és a szerepünkhöz hűen pózolunk, aztán lövünk néhány fényképet. Kezdjük eltúlozni a játékot, de szarunk rá. Path felém tartja a popsiját, és a szája elé kapja a kezét, amikor a kép kedvéért úgy csinálok, mintha elfenekelném. Nem vagyunk normálisak, annyi bizonyos.

Látom, hogy a művelet befejeztével, miközben én a kis partitáskámba pakolgatok, ő hevesen nyomkodja a telefonját. Felé fordulok, kérdeznem sem kell semmit.

– Hű. Harminc másodperc alatt csak tízen buktak rá a képre. Abból hét pasi – fűzi hozzá a miheztartás végett.

– Épp arra szerettelek volna megkérni, hogy ezeket a fotókat soha senkinek ne mutasd meg.

– Erre felnyomom a világhálóra. Ilyen vagyok én – kacsint rám, aztán puszit dob vörösre festett ajkával. Színpadiasan forgatom a szemem.

Robin jön értünk, ezúttal nem engedi, hogy taxit hívjunk. Alig lépünk ki a parkolóba, máris fütyülnek utánunk. Nem lennék azon merész srácok helyében, akik Path-et próbálják ilyen közönséges módon befűzni.

– Ha még egyszer valamelyiknek bármi mocsok hagyja el a száját, én esküszöm... – fenyegetőzik. Na, ugye.

Path szerencsére nem követ el semmi olyasmit, ami letöltendő szabadságvesztéssel járna, mert Robin Nissanja bekanyarodik a parkolóba. Ő maga leesett állal száll ki, és úgy mér végig minket, mintha földönkívüliek lennénk.

– Hát ez...

– Hát ez... oltári. Na, elindulunk végre? Be akarok csiccsenteni.

Nevetés közben intek Robinnak, hogy jobb lesz, ha teljesíti Path kívánságát. Beszállunk a kocsiba, ahol már hangosan dübörög a zene, és megindulunk a számomra ismeretlen cím felé. Robin egyik régi, egyetemi haverja most tölti be a nemt’om hányadik életévét, és meghívott minket is. Kezd átjárni a zene. Egy rövid pillanatig elhiszem, hogy minden megint olyan. Ez továbbra is a gondtalan nyár, az élvezetek netovábbja.

Hamar megérkezünk, tulajdonképpen csak néhány percet kocsikázunk. Kilencvenes évekbeli zenék ütik meg a fülemet, ahogy közeledünk a szélesre tárt bejári ajtó felé. Ez nem szokványos, tetszik. Örülök, hogy végre nem a klubzenék üvöltenek mindenütt, mert ezekre sokkal jobban szeretek táncolni.

Robin bemutat a házigazdának, akinek boldog szülinapot kívánunk, aztán megpróbálunk megjegyezni még egy sor nevet, mielőtt az italos pulthoz jutnánk. Robin nem iszik, hiszen ő a sofőr, ez is egy olyan dolog, amit imádok benne. Azt jelzi, hogy megbízható, és nyugodtan támaszkodhatok rá.

Path-tel úgy kezdjük az estét, hogy két kis tequilát ledöntünk. Kell a biztatás meg a nitró, így szoktuk mondani. Felmérjük a terepet, egyszer-kétszer körbesétálunk, de már nagyon jár a lábam a padlón.

– Menj csak – súgja Robin, aki mindent észrevesz, és kedvesen bólint. Nyomok egy puszit a szájára, aztán elkapom Path kezét, és táncolni húzom. Nem kell sok, hogy belejöjjünk, és mások is csatlakozzanak hozzánk. Hamar megérzem az alkohol hatását, mivel mostanában nagyon elszoktam tőle. Nem kell neki sok, hogy a fejembe szálljon. Továbbra is észnél vagyok, és sikerül elég határozottan elküldenem azt a pasit, aki már vagy három perce körülöttem legyeskedik. Ő aztán be van baszva, látszik rajta. Nem úgy akar velem táncolni, mint a múltkor Gaberiel. Már messziről kiszúrom az ilyen alakokat. Ez egy jó menetet keres magának, valakit, akihez hozzá tud préselődni, hogy kiélje a vágyait. Hát én meg nem leszek partner ebben. Az ipse elfogadja, és továbbáll, azonnal tovább is lépek a dolgon. Újra Path felé fordulok, hogy önfeledten kitáncolhassam magamból a gondjaimat. Merthogy abból akad bőven.

Egy-egy lassabb számnál az történik, hogy közelebb kerülünk egymáshoz Path-tel, és cicásan, a hímneműeket megőrjítendő, rázzuk magunkat. Érzem magamon a perzselő tekinteteket, és pont ezt akarom. Hadd higgyék csak, hogy megkaphatnak, miközben egyáltalán nem.

Egy ilyen alkalommal vág át a körénk gyűlt tömegen Robin, öleli magához a derekamat, és hevesen megcsókol. A nyakába kapaszkodom, és a csípőmmel ösztönzöm, hogy táncoljon velem, de ő egy teljesen másfajta elfoglaltságra gondol, érzem rajta.

Végül azért csak sikerül nyernem, és egybeolvadunk, csak úgy kapkodjuk a levegőt. De túl hamar lesz vége. Minél erősebben szorítom magamhoz, ő annál inkább elhúzódik.

– Megígértem valakinek, hogy hazaviszem, de sietek. Nem lesz gond, ugye? – hajol közel a fülemhez.

– Dehogy, menj csak nyugodtan! Aztán majd itt folytatjuk – kacsintok rá.

Miután látom kilépni az ajtón, folytatom a táncolást. Egészen kimelegedem és megszomjazom, így helyből ledöntök vagy fél liter vizet, és Path-nek is viszek egy üveggel. Feltöltődve csörgünk tovább. Jól érzem itt magam, olyan emberek között, akiket nem is ismerek, és nem is számít.

Két erős, de idegen érintésű kezet érzek a derekamra kulcsolódni. Elrántom magam, és gyorsan megfordulok: az a pasi áll mögöttem, akit egyszer már elküldtem.

– Ne haragudj, nem táncolok idegenekkel! – nézek rá mérgesen.

– De...

– Te nem érted, hogy én olyan csaj vagyok, akinél a nem, az kurvára nemet is jelent?

– Bocsi! – Meglepődik, elenged, és végre elhúzódik. Miután kellő távolságba kerül, hátat fordítok, és néhány percig bosszankodom még miatta. Path ezt kiszúrja, és egy poharat nyom a kezembe, mégpedig azzal a szöveggel, hogy ez idegekre nyugtatóan ható tequila, higgyem el. Összekoccintjuk a poharunkat, aztán kiürítjük a tartalmát.

Körülbelül tíz perc telik el, annál nem lehet több. Path a mosdóba megy, én meg elhagyom a parkettnek álcázott nappalit, hogy lehűljek kissé. Csordogál a nyakamon, a hajam alatt a verejték, amit már a szűk ruhámban is érzek.

Váratlanul megjelenik a látóteremben a levakarhatatlan pasas, ám ezúttal más az arckifejezése. Arrébb akarok lépni, hogy otthagyjam, de nem enged, az utamba áll. Felém lendíti a kezét, azt a kezét, amiben egy poharat tart, és nemes egyszerűséggel szembeönt a tartalmával. A jéghideg sör rám loccsan, mindenütt ott van – a ruhámon, a ruhám alatt, a hajamon.

– A kurva életbe! – kiáltok fel dühtől felfokozott állapotban, és már ugranék neki, hogy kitépjem ezért a mutatványért a torkát, amikor egyszer csak lebukik a földre. Valaki kirúgja a lábát, aztán a pólójába kapaszkodik, és kirángatja az udvarra.

Tate az.

Az én Tate-em.

Baromság. Kayle Tate-je.

Miután Tate elengedi, a pasi feltápászkodik, és neki készül támadni, de Tate a könyökével hárít, az arcába vág. Az erőszakos majom végre kezdi megérteni, hogy rossz emberrel kekeckedik.

– Eltöröm az állkapcsodat, ha még egyszer hozzáérsz! – kiabálja Tate dühtől eltorzult hangon. A pasi sűrűn hajtogatja, hogy bocs, haver, majd eltűnik a szemünk elől. Megmentőm abban a szent másodpercben fordul felém. És kegyetlenül dühös. – A rohadt életbe, Skyler! Mi a francért kerülsz te állandóan bajba?

Nem sokkal ezelőtt megvédett. Megakadályozott valamit. De ez nem változtat semmin sem kettőnkkel kapcsolatban, az arcára van írva. Ugyanúgy elege van belőlem, és elüldözne a közeléből. Ezúttal viszont nem hagyom magam.

– Ez nem volt mindig így, tudod? Előtted minden kicseszettül rendben volt.

Dehogy volt. Akkor is pontosan úgy rohadtak a dolgok, mint most. Csak akkor teljesen más miatt, és valamennyire sikerült elnyomnom.

– Reméljük, hogy utánam is minden úgy lesz – válaszolja színtelen hangon. Hah, persze! Ezután a pokoljárás után még képes lenne eljátszani nekem az áldozatot. Ő, aki folyamatosan azon van, hogy engem elüldözzön!

– Túl sokat képzelsz magadról.

Hirtelen rohadtul elegem lesz mindenből. Undorodom a sör szagától, ami már teljesen beitta magát a ruhámba, és undorodom ettől a mocskos helyzettől is. Átvágok a kerten, véletlenül sem pillantok Tate-re, azzal a makacs szándékkal, hogy egyedül sétálok vissza a koleszba.

Hallom, hogy utánam szalad, és összerándulok.

– Szállj be a kocsiba, elviszlek. Addig szólok Path-nek.

Tudom, hogy bántani fogom. Ezúttal én okozok neki fájdalmat. Itt van az pont, amikor nem bírom tovább.

– Melléd? – visszhangzom üresen. – Köszönöm, még egyszer nem.

Sújtottan néz rám. Ez biztos, hogy lerombol benne valamit, ahogy az ő viselkedése, szavai énbennem. Most igazán kvittek vagyunk.

– Soha nem fogod ezt megbocsátani nekem... És jogosan teszed. – Halkan, messziről szólnak a szavai. Egy másik valóságból, ahol két olyan ember áll egymással szemben, akiknek testén nem ütött egy baleset sebet.

– Azt nem fogom megbocsátani, amit aznap mondtál nekem, a konyhában.

Nem kell tovább magyaráznom, mire gondolok. Megérti, és eláll az utamból. Hangosan kopog a magas sarkúm a járdán, ahogy elindulok. Sötét van, hányinger kínoz a sörszagtól, és nem tudom tovább visszanyelni a könnyeimet.

Néhány háztömböt teszek csak meg, amikor Tate lelassít mellettem az acélkék Camarójával. A kocsi megáll, és ő kiugrik belőle, én pedig azon töprengek, mennyi esélyem lenne elszaladni. Semennyi, derül ki hamar, ugyanis ő már előttem van.

– Robin elvágná a torkomat, ha most hagynálak elmenni.

– Robin mindig jó kifogás, ha’?

– Szállj be a kocsiba – utasít jeges hangon.

– Hol van Path?

– Azt mondja, ne aggódj érte. És üzeni, hogy mindent bele, bármit is jelentsen ez.

Megfojtom, holnap megfojtom ezt a nőt, esküszöm.

– Oké – motyogom, és ellépek mellőle. Ki akarom kerülni, de ő váratlanul kettőnk közé emeli a karját. A tenyere a hasamat éri, amitől végigkúszik a gerincem mentén a hideg. Ez annyira nem történhet meg!

– A kocsiba – ismétli keményen. Nem nézek rá, amikor beszállok, és bevágom magam mögött az ajtót.

Elviselhetetlenségig fokozódik a hányingerem a szag miatt, ezért kínomban a vállánál fogva rángatni kezdem magamról a ruhát. Nem enged, annyira feszes, ettől pedig kiborulok. Már ordítok, káromkodok, szabadulni akarok a kényelmetlenné vált darabtól, amikor realizálódik bennem, hogy Tate segítségét kell kérnem.

– Húzd le a cipzárt! – valósággal ráparancsolok, de ő meg sem moccan.

– Nem itt és nem most. Vezetek – fújja ki röviden a levegőt. Olyan kínban vagyok, hogy az sem érdekelne, ha tengeralattjárót kormányozna.

Akkor, és csakis akkor tűnik fel, milyen megfontoltan vezet, amikor már majdnem odaérünk a koleszhoz. Sokkal lassabban megy, mint ahogy tehetné. Elgyengülök a gondolattól, hogy mindez talán miattam van.

Megáll, én pedig kimászom az autóból, és a főbejárat felé startolok. Nem tudom, jön-e utánam, annyira szét vagyok esve. Hisztérikusan feszengek a ruhában, teljesen elvesztem az eszem.

Felrongyolok a szobánkba, lerúgom a magas sarkúmat, a kistáskámat meg az asztalra dobom. És Tate ott van. Ebben a pillanatban ér fel utánam, és csukja be az ajtót.

– Most viszont segíthetnél – mondom gondolkozás nélkül, és a hátamat mutatom felé. Tétovázik néhány pillanatig. Érzem, hogy nagyon közel van hozzám, de nem érint meg. Az fordul meg a fejemben, talán nem tudja, hogyan kell használni a cipzárt, amikor megérzem remegő ujjait a bőrömön. Félretolja nedves hajamat, és kegyetlenül lassan tolja le a fenekem ívéig a cipzárt. Mintha árammal sokkolnának, úgy hat rám az érintése. De ezúttal megőrzöm a józan eszemet, és ellépek tőle, lerángatom magamról a bűzölgő, foltos ruhát.

– Skyler. – Tate nagyon fegyelmezetten ejti ki a nevemet. Annyira meglepődöm ezen, hogy minden másról elfelejtkezem, és felé fordulok. – Bassza meg...

Ezzel viszont elront mindent. Szokásához híven. Az arcom még nedves a könnyeimtől, ezért megtörlöm, mielőtt újra kifakadnék.

– Most megint mi a bajod?

Nagyot sóhajt. Mintha keresné a kiutat. Talán nem találja, ezért kirobban.

– Te vagy az! Miért nem bírod felfogni, hogy te vagy? Minden miattad történik, és a picsába... Nem bírom tovább elviselni.

Két nagy lépéssel átszeli a közöttünk lévő távolságot, elkapja a tarkómat, magához rántja a fejemet. Meg akar csókolni, és meg is fog, ha nem teszek valamit sürgősen. Akarom őt, sőt már remegek azért, hogy érezzem, de van valaki, akivel ezt nem tehetem meg. Akivel egyikünk sem teheti meg. Mielőtt a szája elérné az enyémet, teljes erőmből ellököm magamtól. Döbbenten pislog rám.

– Ez egy beteg vicc. Egy nagyon, nagyon beteg vicc. Minek nézel te engem? Sorban adod a pofonokat, ki se tudom heverni őket, úgy sorozol, aztán meg... Aztán meg közeledsz felém? Dönts végre el valamit, és ahhoz tartsd magad!

Bólintással veszi tudomásul a hallottakat, talán még igazat is ad nekem. Mégis felém lendül, ismét, és ettől teljesen összezavarodom. Ezúttal nem próbál megcsókolni, hanem a homlokát szorítja az enyémnek, kezével a nyakamba kapaszkodik. Lefelé néz, én pedig őt nézem. Hosszú percekig állunk így, de ő eközben nem pillant a szemembe. Szeretném tudni, mi jár a fejében, és én is lefelé fordítom a tekintetem...

Aztán kis híján elájulok.

Olyan tökéletes rálátása van a hegeimre, ahogy Robinon kívül még nem volt soha, senkinek. Rosszul vagyok, pörög körbe a világ. Nem akarom, hogy ezt lássa, és azt sem akarom, hogy itt legyen.

– Menj innen – suttogom elgyötörten, és hátrébb lépek, de ő nem ereszt. – Menj el innen.

Ezt már úgy ismétlem, hogy közben könnyekre fakadok. Túl sok dolog ért egyszerre, nem tudom elviselni. Kettészakadok a vágyaim és a bűntudatom súlya alatt. És már azt is tudom, hogy nem húzhatom tovább a pillanatot. Nem tehetem tovább ezt Robinnal.

Miután Tate elmegy, leülök a padlóra. A térdeim közé hajtom a fejem, és várom, hogy jobb legyen, sokkal jobb, milliárdszor jobb. Hogy elmúljon ez az érzés, de ahelyett, hogy enyhülne, erősödik a szorítás. Itt a játék vége, eddig tartott. Nézz szembe a saját magad által teremtett valósággal, Skyler.

„Az élet nagy kérdései #11: én miért mindig a faszfejekhez vonzódom?”