:::... Tizenötödik felvonás ...:::

Üdv!

Hálás vagyok a két kommentért! <3 Igazán boldoggá tettetek vele!

És reménykedem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd tetszéseteket,

Ölel,

Svea

*

Annyira jó aludni! Mert egyszerűen nem vagyok magamnál. Rájöttem, hogy amikor gyógyszerek hatására pilledek el, akkor állandóan „találkozom” Jaydennel, amikor pedig magamtól, ami egy kínkeserves folyamat, viszont ha sikerül, sokkal megnyugtatóbb. El kellett telnie egy kis időnek, mire kitisztult úgy a fejem, hogy ezt meg tudjam figyelni.

Most már tudok annyira magamról, hogy Path és a szüleim társaságában megbeszéljem a baleset következményeit. Path felvette a kapcsolatot a másik sofőr ügyvédjével, és egyértelműen arra jutottak, hogy nem kellene feljelentést tennünk, és nekik sem, mivel mindkét fél hibás. Így elkerülhető a per, ami óriásit nyom a latban. Nekem ez tökéletes megoldás, csak ne kelljen ezzel foglalkoznom. Nem tudok elviselni még egy dolgot, még egy problémát, egyszerűen túl sok a teher. Mindent megadnék érte, ha valaki más lehetnék.

Újfent az ablak felé fordulok, jelezem, hogy egyedül szeretnék maradni, és belesüppedni a félig alvós állapotba. Bár nem mintha annyit tudnék mocorogni, hiszen minden apró helyváltoztatás kemény fáradalmakkal és fájdalmakkal jár, de nem hagyhatom, hogy még ezt is elvegyék tőlem. Elcsípek egy szót a többiek beszélgetéséből, és hirtelen ledermedek. Úgy árulnak el engem, ahogy még soha. Minden idegszálammal a szavaikra próbálok figyelni, de kimennek az ajtón.

É újra összezuhanok.

„Pszichológus”, ezt mondta anya, az édesanyám, az az ember a Földön, aki valaha a legközelebb állt hozzám, mindenféle értelemben. Aki egyszer a teljes világom volt, és nem eresztett el a kezei közül. Így elárult. A többiek pedig... A többiek bólogattak és egyetértettek vele. Mintha valami akta lennék, amire rá lehet pecsételni egy szót, a sorsát, és besuvasztani a fiókba a többi szerencsétlen közé. Nem akarom ezt! Rohadtul nem akarom, hát miért nem próbálnak meg segíteni akkor?

Fuldoklom a könnyeimben, és mintha lehetséges lenne, szeretnék is bennük elsüllyedni. Sokáig csak kapkodok levegő után, próbálom rendezi a gondolataimat. Egy nagy kudarc kerekedik csak ki belőle, hisz még erre sem vagyok képes. Aludni, aludni, aludni, ez marad az egyetlen magamban elnyöszörgött kívánságom.

A mellettem lévő ágyon fekszik valaki. Félhomály van, és csak néhány másodperce ébredtem fel, szóval nem igazán tudom beazonosítani az illetőt. Eltakarom az arcom, és megdörzsölöm a szemem, aztán amikor újra felnézek, már egyértelművé válik minden. Nem a szoba másik felében lévő ágyon fekszik valaki, hanem beállítottak a kettő közé egy másikat. Méghozzá Tate-ét.

Kicsit álmos és nyúzott az arca, viszont a szája sarkában mosoly van. Már kezdenek gyógyulni a karcolások és zúzódások az arcán, egyáltalán nem olyan szörnyű, mint volt. Én még a tükörbe se merek belenézni, azt is tapogatózás útján derítettem ki, hogy van egy összevarrt seb a halántékomon. Ennyire nem vagyok hajlandó tudomást venni a dolgokról.

A nap folyamán először érzem magam valamivel normálisabbnak, boldogabbnak. Jó Tate-re nézni. Jó, hogy itt van. Az egyetlen jó dolog.

– Ígérd meg, hogy bulizni fogunk egy hatalmasat, amikor kikerülünk innen – mondja elég gyengécske hangon. Amit felvet, az majdhogynem az utolsó, amit csinálni szeretnék odakint, de ő az egyetlen, akit nemcsak, hogy elviselek magam mellett, hanem igénylem is a társaságát, így nem mordulok rá rögtön. Oké, legyen, bólintok egy aprót.

– Már J-hiányod van, mi? – kérdezem viccesen, hogy próbáljak valami normálist, valami egészségeset csempészni a beszélgetésünkbe. Egy kis mosolyt. Tate értetlenül néz rám, ezért folytatom. – Jack, Johnny, Jim... – sorolom Danielsre, Walkerre és Bimre célozva.

Nagyon vigyorog, ezúttal őszintén és fertőzően. Rám is átragad, és már nem bírom ki, halkan kuncogok. Ezek azok a pillanatok, amikor nem akarok sötét gondolatokat, amikor szomjazom a fényt. Csak sajnos hamar elmúlnak.

– És te mire fogsz csábítani odakint? Egy kis filmezésre? – faggatózik. Már éppen mondanám, hogy egész más terveim vannak, konkrétan az, hogy nincsen semmi, amikor feltartja a mutatóujját, és befejezi, amit akart. – Jake, Josh, Johnny?

Eszembe jut három színész az említett keresztnevekkel, és határozottan kitör belőlem a nevetés, bár szinte mindenütt fáj tőle, de tojok rá.

– Nekem már annyira elegem van – jelenti ki Tate fáradtan, a kifejezés az arcán rögtön megváltozik. Ebbe belefacsarodik a szívem. Napok óta fáj úgy először, hogy nem viselem el. Megszakadok, kettétörök és felrobbanok, mindet ugyanabban a pillanatban, láthatatlanul. Begörbítem az ujjaimat, és annyira szorítom, hogy teljesen elgémberedik a kezem, de nem bömbölhetek Tate szeme láttára. Nem felejthetem el, hogy én vagyok az ő támasza, ő pedig az enyém. Kölcsönösen segítenünk kell egymást, nem lehúzni.

A pillantása gyengéd. Finoman néz rám, úgy, ahogy már el sem hiszem. Simogat a tekintete. És nekem beleremeg a szívem, mert csak ebben a pillanatban jövök rá, hogy mennyire hasonlóak vagyunk mi ketten, és mennyire nem számít, hogy ő akkor megbántott engem. Magamban arról prédikálok, hogy ne ítéljünk el senkit, erre én voltam az, aki pont azt tette vele. Beletűztem egy skatulyába, a zsarnok, nagyképű és lélekgyilkoló pasi szerepébe, közben pedig lehet, hogy ártatlan bárány.

Ezek járnak a fejemben, amikor Robin belép a szobába, és a pillantása megállapodik rajtunk. Nem tudok az arcáról olvasni azon kívül, hogy kissé réveteg tekintettel néz minket. Lassan elindul felénk, és az ágyaink lábánál leül egy székre. Szeretnék mondani valamit, mert tudom, hogy ez az első olyan pillanat, amikor mi hárman együtt vagyunk, de nyikkanni sem tudok. Engedem, hogy ők indítsák el a dolgokat, amilyen stílusban és mederben csak akarják, majd csatlakozom hozzájuk.

De nem történik semmi. Mély levegőket veszünk, hol egymásra pillantunk, hol valamelyik berendezési tárgyat fixírozzuk. Nagyon kifejező a csend, mély. Érzem benne, hogy jóval többről van szó, mint három fiatalról, akik nem találnak beszédtémát. Itt óriási, tátongó űr van, amelyet nem képes áthasítani a hangunk. Itt mindannyian elveszettek vagyunk.

Megjelenik két beteghordó, és kitolják Tate ágyát. Nem akarom, hogy ezt tegyék. Rosszul érzem magam, elsötétül a hangulatom, és bezárkózom. Nézem, hogyan gurul el mellőlem a fiú, akinek hasán a sebet ugyanaz a tárgy ütette, mint az én combomon lévőt. És nézem a bátyját, aki lehunyja a szemét, hátradől a székén, és úgy kulcsolja össze a kezét a nyakán, hogy abból egyértelműen látszik, mennyire kivan.

Kegyetlenül megrémít ez a rengeteg változás. Fel akarok ébredni. Ki akarom nyitni a szemem – de csak a valóságot látom. Te szemétláda, rohadék sors.

Amikor Tate legközelebb a szobámban van, és a vizsgáinkról beszélgetünk (ő hivatalosan is mentőtiszt lett, én pedig ősszel kezdhetem a következő szemesztert), hirtelen kivágódik az ajtó, amitől majdnem szívbajt kapok. Dühtől szikrázó tekintettel mered ránk egy idegen, fekete hajú lány. Ismerős valahonnan, de nem ugrik be. Valószínűleg nem ismerem, hisz aki ilyen csúnyán néz rám, azt általában megjegyzem.

Tate hallat egy elkeseredett sóhajt mellettem, és kicsit megemeli a kezét, mielőtt megszólalna.

– Mi a baj, Kay?

A lány közelebb jön, és valamivel halkabban, mint ahogy érkezett, bevágja maga mögött az ajtót. Miközben rám mereszti a szemét, leül Tate ágyára. Egyből testet ölt bennem a felismerés, hogy ez a lány bizony a barátnője. Arra is rájövök, hogy hol és mikor láttam már: azon az estén, amikor megismertem Robint, őt kosaraztam ki a táncparketten. Aha, most már világos a gyilkos nézés oka.

– Miért nem vagy a szobádban? – kulcsolja a kezét Tate-ére, hogy egyértelműsítse előttem a helyzetet. Jaj, de szánalmas. Mintha én egy dög lennék, aki arra utazik, hogy elcsábítsa tőle a pasiját, miután mindketten majdnem meghaltak egy balesetben. Ránézek a füstösen festett szemére, rövidre nyírt, fekete frizurájára, sötét, szoros farmerjára, amihez magas sarkút visel, és elönt a hányinger. Nem azért, mert nem néz ki jól a csaj, hisz megvan mindene, ami kell. Hanem a mozdulataiból áradó féltékenység miatt, amit nem tud palástolni. Úgy méreget, mint egy kiló húst, és közben játssza a dámát nekem. Egy kibaszott kórházi szobában, ahol két sérült ember fekszik, fitogtatja az erejét. Hát normális az ilyen nő?

Mire a gondolatmenetem végére érek, megjelenik a dokim. Bár nagyon fiatal, ahogy belép, az mégis sokat elárul: azonnal csend lesz, és még a hívatlan látogató is elszakítja magát Tate-től. Van tekintélye ennek a pasinak, ezt már nem először veszem észre.

– Helló! – köszön nem túl hivatalosan, és rögtön az ágyamhoz lép. – Hogy vagy ma?

A baráti hangnem szinte megáll a levegőben. Érzékelem az egyre növekvő feszültséget. A tarkómon felállnak a rövid hajszálak, még szerencse, hogy fekszem. Muszáj válaszolnom neki, így kinyitom a számat, és a szobában szétterjed a rekedt hangom.

– Jól.

A doki szemöldöke kicsit megemelkedik, és látom az arcán, hogy egy fél perc se kell neki, máris összerakja a dolgokat. Néha úgy érzem, teljesen belém lát.

– Rendben – mondja, és visszaakasztja az ágyamra a kórlapomat. – Később még benézek!

Kimegy, és alig, hogy elhagyja a helyiséget, máris megjelennek a beteghordók, hogy elvigyék Tate-et. Tudom, a doki műve az egész, mert érezte a feszültséget, ezért véget vetett az extra látogatási időnknek. Ezúttal nem borulok ki, amiért így történt, sokkal jobban érzem magam egyedül. Lassan múlik a feszkó, de a zaklatottság nem, amit Tate barátnője gerjesztett bennem. Most komolyan, tényleg ennyire érzéketlenek az emberek? Vagy valami különleges mágnes van bennem, ami szimplán vonzza a kreténeket?

Az a jó hír, hogy lábra tudok állni. Az pedig a rossz, hogy néhány másodpercig csupán. Egészen pontosan addig, míg át nem segítenek a kerekesszékbe, hogy kicsit elszakadjak a fekhelyemtől, és körbe tudjak nézni az épületben. Nem mintha a sok beteg ember akkora látnivaló lenne, de olyannak, aki egy közülük, még ez is jó programnak számít.

Mindenki odáig meg vissza van, hogy rendben van a lábam, tehát tudni fogom használni, kellő gyógytorna és gyakorlat után. Én mindig is sejtettem, hogy így lesz, ezért nem okoz akkora elégedettséget, mint a többieknek. Jó hallani, ennyi. Nem akarok kiugrani a bőrömből, igazság szerint nem akarok csinálni semmit.

Path tologatja a székemet, és tisztára úgy vezet, mint egy őrült. Végigrallyzunk a folyosókon, még körbenézni is alig van időm, úgy sietünk az udvar felé. Lobog a hajam is.

Gyönyörű, nyári idő van, kicsit talán túl meleg. Ebben a parkban minden zöld, virágzó és élő, zümmögő, illatozó, amitől egy pillanatra kellemes érzés önt el. Mélyen beleszívok az igazi, hamisítatlan júliusi levegőbe, amit nélkülöznöm kellett már egy ideje, és lehunyom a szemem. Simogatnak a napsugarak az idióta kórházi pizsama alatt, és így, hogy nem látok, egy rövid időre sikerül elfelejtenem, hol is vagyok. És hogy miért.

A napfény mindenütt napfény.

Csakhogy amikor kipattan a szemem, majd a tekintetem idős és fiatal betegekre téved, meg beléjük karoló rokonokra, szabályosan rosszul leszek. Rájövök, hogy azért, mert a szobámban poshadva nem kell szembesülnöm ezzel. A tudatalattim valahogy azt gerjeszti, hogy egészséges vagyok, és mikor felébredek, egyetlen századmásodpercre el is hiszem ezt, minden egyes alkalommal.

Anyámék arról beszélnek, hogy lassan hazamegyünk. Folyamatosan javul az állapotom, így hamarosan elhagyom a kórházat, és visszatérek az életbe. Az igaziba, amiről idebent teljesen elfelejtkeztem.

Tényleg létezik egy különleges határ az idebent és az odakint között, amit korábban sosem gondoltam volna. Vagy lehet, csak én érzem? Nem akarom elhagyni ezt a helyet. Nem, még nem. Még nem készültem fel rá, még nem gyógyultam meg, bármit is gondolnak a dokiék vagy a szüleim. Illetve itt van még nekem Tate, a sérült támaszom. Nem áltatom magam

azzal, hogy neki is éppen annyira szüksége van rám, mint fordítva, de az tagadhatatlan, hogy legalább egy kicsit kellünk egymásnak.

Megkérem Path-et, hogy toljon be hozzá, és amint ez megtörténik, barátnőm diszkréten magunkra hagy minket. Örülök, hogy ezúttal nincs itt Tate idegesítő barátnője. Közelebb araszolok az ágyához, de nem látom az arcát, mert a másik irányba fordul. Élvezem, hogy már szabadabban tudok mozogni, és közelebb hajolok hozzá, az alkarját simogatom, míg ő halkan lélegzik. Nem félek megérinteni őt, és nem is érzem magam zavarban miatta. Régen biztos, hogy úgy lett volna, de ma már nem. Olyan dolgok történtek velünk, hogy ilyen kis szarokon már fenn sem akadunk.

– Nemsokára hazamegyek – kezdek beszélni hozzá. Nem tudom, alszik-e vagy ébren van, de legalább gyakorlom a monológot. – Úgy értem, haza haza. Ha kibírom ép ésszel a családi körben, csak a következő szemeszterre jövök vissza. Az nagyon sokára van – sóhajtom, és arra gondolok, mennyi mindent kell itt hagynom. Mennyi mindenkit.

Látom, hogy Tate nagyobb lélegzetet vesz, és egy rövid ideig bent tartja, ebből már tudom, hogy végig ébren volt. Ettől a felismeréstől valahogy megkönnyebbülök, legalább kijött belőlem.

– Számítottam rá – közli, a hangja távolinak tűnik. Nem néz rám, nem fordul felém, és ez bánt.

– Ez elég szívás... – mondom csak azért, hogy mondjak valamit, amikor a hangja félbeszakít. Ezúttal erősebb tónusban, hangosabban szólal meg.

– Én nem szeretném, hogy elmenj.

Ez a mondat olyan súlyos közöttünk, hogy attól megnémulok. Nem tudok mit felelni rá. Az elmúlt katasztrofális napokban csak az volt a normális, csak az volt a jó, hogy vele lehettem. Hogy beszélgethettünk, még ha ökörségekről is. Erre most közlöm, hogy vége van, magára hagyom, mert el kell mennem. Haza a szüleimmel, abba a nyomorúságos városba, ahová milliónyi rothadt emlék köt.

Eszembe jut valami, és most először érzem Tate társaságában, hogy zavarban vagyok miatta. Egy ezredmásodpercig morfondírozok csupán, mialatt rekordsebességgel száguldanak a fejemben a gondolatok, a következőben pedig már cselekszem is. Úgy döntök, hogy nem érdekel semmi.

– Csússz arrébb egy kicsit – szólalok meg nagyon halkan, szinte suttogom a szavakat. Tate ledermed erre, de aztán hamar határoz, mégpedig úgy, hogy teljesíti, amit kérek tőle. Teljesen az ágy szélére mászik, én meg minden erőmet összeszedem, hogy mellékucorodjak. Az ágyába kapaszkodom, felállok, a lábam remeg. Először leülök, kifújom a másodpercek óta bent tartott levegőt, majd az ép oldalamra dőlök le, egyenesen Tate hátához fészkelem magam. Most úgy fekszünk, hogy a sebeink szinte teljesen fedik egymást. A tarkójához fúrom az arcomat, a kezemmel átölelem a derekát, és igyekszem nem sírni. Nem tudom, miért mászom be mellé. Nem tudom, miért olyan erős a közelsége kiváltotta érzés, hogy összefacsarja a lelkemet.

Nem törődöm a fájdalomtól lüktető lábammal sem. Nem érdekel, hogy kényelmetlenül fekszünk. Csak át akarom őt ölelni, mert ebben a bizarr helyzetben szükségem van rá. Szüksége van rám.

– Hogy milyen két nyomi vagyunk – összegzem a nyilvánvalót sírós hangon. Várom a reakciót, de nem történik semmi. Aztán Tate, igyekszik visszafogni magát, mégis nevetni kezd. Rázkódik a fejem alatt a válla. Én is vele nevetek, közben pedig sírok, a könnyeim a pólójába ivódnak. Elhessegetem a gondolatot, miszerint hogy a fenébe lehet, hogy neki van rendes pizsamája?

– Ugye visszajössz? – vált témát. Mintha egy kétségbeesett kisfiú szólna belőle.

– Igen, mindenképpen.

– Ha meggondolod magad... Felajánlhatok egy szobát a nyár hátralevő részére.

– Köszi! – próbálok viccelődni, hogy enyhítsem a sistergő feszkót. – Bár szerintem Robin nem nagyon díjazná azokat együtt, akik összezúzták a verdáját.

Újra röhögünk ezen a képtelen marhaságon, mert persze, hogy Robint ez foglalkoztatja jelenleg a legkevésbé. De így sokkal könnyebb válaszolni. Kenjünk mindent Robinra, helyes, mert nem vagyunk képesek dűlőre jutni magunkkal.

Tate az arcához emeli a kezemet, és egy óvatos csókot lehel a csuklóm belső részére, ahol pulzál a vér az eremben. Néhány pillanatig nem veszi el onnan az ajkát, hanem egyenesen odaszorítja, és tudom, ezzel búcsúzkodunk. Még egyszer a tarkójához nyomom az arcom, beszívom az illatát a haja tövénél, és kínok közepette lassan felülök, majd visszaszenvedem magam a székembe. Tate meg sem mozdul, nem fordul felém, nem szól egy szót sem. Így sokkal egyszerűbb kifordulnom a szobájából és magára hagynom.

Kis híján elsírom magam, annyira megzuhanok, még irányítani is alig tudok. Még jó, hogy Path az ajtó előtt vár, és amikor látja, mi történt velem, szó nélkül visszakormányoz a szobámba. Ellenkezek, mikor segíteni akar felállni, de végül rájövök, hogy már annyi erőm sincs, hogy magamtól feküdjek vissza.

Teljesen kiborulok. Aminek először lesz valaki más is a szemtanúja.

Path az ölébe vonja a fejemet, és a hajamat simogatja, miközben teljesen rám hajol. Zokogok. Ő is sír.

– Miért, Path, miért? Miért? – vinnyogom, mert még normálisan beszélni sem tudok. – Miért mi?

Úgy rázkódom a könnyeimtől, mint egy rongybaba. Próbálok nem fuldokolni. Nem sikerül. A tetves életbe, a tetves életbe! Olyan sok ez nekem, hogy lassan felrobbanok. Sírni és sírni és sírni, ez zakatol a fejemben. Sírni, amíg mindennek vége nem lesz.

Path ott van mellettem. Egészen addig el sem mozdul, míg el nem ejtem az utolsó könnyemet is. Csak ölel szótlanul, megpróbál átölelni a nehézségeken. Igyekszik segíteni, és ez annyira jólesik, hogy kis híján beleborzongok. A hajamba csúsztatja a kezét, a homlokomat az övéhez szorítja. Látom a szemében a segíteni akarást és a belém vetett hitet. Látom, hogy ő nem fog elhagyni, bármily béna leszek is. Ennyi, csak ennyi történik, és számomra mégis a mindennel ér fel.