október 12, 2015

:::... Tizenhatodik felvonás ...:::

Üdv!
Hétfő van bár sokan utáljuk most azért mégis örüljetek velem egy kicsit ennek a felvonásnak! ^^
Ölel,
Svea


*

Úgy vetek egy utolsó pillantást a kórházi szobámra, mint a kedvenc játszósarkomra az oviban hazamenetel előtt. Ez a kis zug megvédett, amikor nekem arra volt szükségem, menedéket nyújtott.
Robin becsukja az ajtót, majd mögém lép, pontosabban a kerekesszékem mögé, és végigvezet az épületen. Anyáék már lent várnak, tombolnak az örömtől. Nekik sem lehetett éppen fáklyás menet ez a kórházasdi, de én még annyira tele vagyok a saját bánatommal és nyűgömmel, hogy nem tudok az övékkel is foglalkozni. Egyelőre még nem.
Kiérünk az autóhoz, és rögtön elfog a szédülés. Nem akarok beülni. Nem akarom kitenni magam újra ennek a veszélynek. Rettenetesen félek, úgy szorítom a karfát, hogy elfehérednek az ujjperceim.
Robin úgy tesz, mintha semmit sem venne észre az egészből, amiért dühös vagyok rá. Nem foglalkozik a káromkodásommal sem, amikor beemel a hátsó ülésre. Legszívesebben ráordítanék, olyan pipa vagyok, de nem tehetem meg mindenki előtt, ezért inkább belemélyesztem a körmeimet a vállába. Felszisszen, de akkor sem húzódik el.
– Nem lesz semmi baj – próbál megnyugtatni. Nem igazán jön neki össze. Forog velem a világ. – Skyler, kérlek szépen. Biztonságban leszel, hidd el nekem.
– Jó – vágom rá, hogy mondjak valamit. Persze hinni továbbra sem hiszek neki. A kezembe ad egy vizes flakont meg egy kis zacskóba rejtett pirulát, amin a doki kézírása virít. Felvont szemöldökkel nézek Robinra, aki csak megvonja a vállát.
– Receptre. Ne félj bevenni, napokig ilyenen éltél – közli, amivel marhára nem nyugtat meg. Bár, végül is, igaza van. Remegő kézzel elveszem a tasakot, és gyorsan eltűntetem a tartalmát, hamarosan érzem is, hogy jobb lesz. Ez biztosan az a dilibogyó, ami félelmetes szinten lenyugtat. – Nem fogsz elfeledkezni a megfelelő táplálkozásról sem, ugye?
Hát igen. Az a néhány felesleges kiló, ami rajtam csücsült, a kórházi napok hatására eltűnt rólam. Csakhogy milyen áron?
Felnézek Robin aggodalomtól csillogó keltazöld szemébe, és haloványan elmosolyodom. Amikor rendeződik a szívverésem, és már nem akarok belepusztulni a rémületbe, sokkal jobban érzem magam. Örülök, hogy törődik velem. Hogy ő mindig mellettem van.
– Akkor hétvégén...? – hagyom nyitva a mondatot.
– Akkor hétvégén – hajol hozzám, és megcsókol.
Megbeszéltük, hogy a nyár végéig minden második hétvégén meglátogat majd, nem engedi, hogy elfelejtkezzem róla. Persze, ez csak álca. Együtt akarunk lenni, ennyi az egész. Nyom még egy utolsó puszit a számra, becsukja az ajtómat, odasétál a szüleimhez, vált velük néhány szót, majd tőlük is elköszön. Én csak őt nézem, míg ki nem gördülünk a parkolóból, és még azután is kifelé bámulok, keresem a kocsik szélvédői mögött. Hiába, természetesen, hiszen úgysem lehet ott.
Anyáék felváltva lelkendeznek egy sort arról, hogy de jó lesz nekünk otthon. Gigantikus kártyapartikat fogunk rendezni, esténként házimozizunk és sütit sütünk. Addig taglalják a közös programjainkat, hogy elszenderedem a hátsó ülésen. Egyszer csak elnémul minden és mindenki.
A biológiai vekkerem pontosan akkor ébreszt, amikor a házunk elé gurulunk be. Tehát három órát átaludtam. Király. Apu óvatosan hátrafordul, majd izgatott sutyorgásba fog anyuval. Álmosan nyitogatom a szememet a délutáni napfényben, amikor meglátom a feliratot a bejárati ajtónk fölött.
„Köszöntünk itthon, Skyler!” áll színes betűkkel a szalagon, ami alatt a húgom álldogál. Gyors léptekkel elindul felém, felrántja a kocsiajtót, nem érdekli, hogy még félig alszom, és jól megölelget. Konkrétan a fülembe sikít, amitől egyből észhez térek. Szinte pattog örömében, annyira boldog. Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról!
Apu segít kiszállni a kocsiból, a másik oldalamon a húgom támogat. Szerencse, hogy nem emeletes a házunk, mert jó nagy szívás lenne. A konyhába megyünk, körbeüljük a nagy étkezőasztalt, míg anyu mindenféle ételt pakol elénk. Látom, hogy a kedvenc helyükről rendeltek, amit csak különleges alkalmakkor szoktak megtenni. Nézem a sok salátát, szendvicset, hidegtálat, és arra gondolok, mennyire nincsen étvágyam, mégis mosolyogva pakolok ezt-azt a tányéromra. Miközben falatozunk, minden szempár kutatóan mered rám. Megáll bennem az ütő, hogy ekkora figyelem irányul felém, és kezdek zavarba jönni. Vajon milyen monológot várnak tőlem?
– Mindenki jól van? – töröm meg a csendet, mire szinte egyszerre kezdenek el helyeselni, igenlő válaszokat adni, egymást túlharsogni. Esküszöm, tiszta kertvárosi Addams family.
– Akkor jó – nyugtázom, és beleszúrom a villámat egy töltött krumpliba, de érzem, hogy a tekintetek újra rám ragadnak. Felemelem a fejem, és egyesével végignézek a családom tagjain. Ez komolyan nem mehet így tovább! Eddig sem voltam normális, de ha így folytatjuk, akkor tuti, hogy zárt osztályra kerülök. Eltolom magam elől a tányért, és felkönyökölök, ami illetlenség, de ők most igazán nem foglalkoznak ilyesmivel. Veszek egy mély levegőt. – Oké, rendben. Mire vagytok kíváncsiak?
Egy leleplezett bűnbanda arckifejezésével néznek rám. Azt gondolták, hogy nem látok át a szitán, holott már az első pillanatban feltűnt, nincs rendben valami. A nyilvánvalóktól eltekintve.
– Ne haragudj ránk, kicsim, csak nem mondtatok semmit sem a kórházban, főleg te nem, majd’ beleőrültünk az idegességbe. Szeretnénk ismerni az egész történetet, ennyi az egész – mosolyog rám anyu, és előrehajol, hogy megszoríthassa a kezemet. Jogos a kérésük, hisz tényleg nem tájékoztattuk őket különösebben, illetve, ha mondtunk is valamit, annak a fele se volt korrekt. Tehát itt az ideje tiszta vizet tölteni abba a bizonyos... hát, ahogy a helyzetet elnézem, tartályba.
Veszek egy mély levegőt. Itt a legfőbb ideje, hogy hangosan is kimondjam a dolgokat, magamnak is beismerjem őket. Eddig úgy voltam vele, hogy inkább homokba dugtam a fejemet: ha nem gondolkoztam rajta, nem is volt probléma. Csakhogy eljött az igazság pillanata. Nincs több önámítás, hazugság, megfutamodás.
– Robin és Tate testvérek, mint azt bizonyára tudjátok már. Azelőtt, nos... Tate-tel nem kedveltük egymást valami túlzottan, Robinnal viszont nagyon is. Ő az, akivel én... – De gáz ilyet kimondani a családom előtt, te jó ég. Az más, mikor egyértelművé válik előttük, de így, hogy én szavaljam el az egészet... – Szóval ő a barátom egy ideje. Amikor a baleset történt, Tate-tel hozzá igyekeztünk, mert szüksége volt ránk. Mindketten pánikoltunk, stresszeltünk, nem figyeltünk oda eléggé. A következményeket nyilván ismeritek... – mosolyodom el keserűen. – Azóta pedig sok minden lett más. Odabent Tate és én összenőttünk. Kikapcsoltuk egymást, ha együtt voltunk, nem gondoltunk arra a sok szarra... Nagyjából ennyi.
Rájuk nézek, bólogatnak. Valamivel könnyebb a mellkasom, hogy ezt kiadtam magamból, de annyival rosszabbul is érzem magam. Súlyos csendet vonnak a szavaim maguk után. Pillanatok alatt lesz kellemetlen a szituáció. Végül anyám szólal meg:
– Ne káromkodj!
Mielőtt felröhögnék ezen a képtelen helyzeten, elnézést kérek, és a tesóm segítségével a szobámba botorkálok. Nem csukom be az ajtómat, mert nem szeretném elszigetelni magam tőlük, és távol akarom tartani az irtózatos csendet. Ronnie lehuppan mellém, átölelem a vállát. Ha valaki, akkor ő igazán hiányzott a távollétem alatt.
Benyomja a tévét, aztán bevackolja magát mellém. Meg se szólalunk, és ettől sokkal jobban érzem magam. Valami hülye kvízműsor van adáson, valójában oda se figyelünk. Én még mindig kábult vagyok, és annyira jólesik fetrengeni a kényelmes ágyamban, hogy hamarosan átkapcsolok a szundi-üzemmódba, és a pihenésen kívül már semmi sem érdekel.
A következő két napot szinte egyhuzamban átalszom. A lábam gyógyulgat, az étvágy továbbra is elkerül, amit azért nem annyira bánok. Próbálok több időt tölteni a családommal, és igazi beszélgetéseket folytatni velük, de néha ez kegyetlen nehéz. Azért, mert nincsen témánk. Elszoktunk egymástól, legtöbbször csak kínban ücsörgünk, amíg nem jön egy felkiáltás, hogy ki kér banánturmixot?, és akkor attól jobb egy picit. Mert legalább van beszédtémánk, még ha az a turmix is. Nem hazudom azt, hogy ez nem fáj. Igenis fáj. Borzasztó idegennek érezni magamat a családomban, amikor nem hagytam el őket, csak az életemet mentem élni. Átkozott egy érzés. Ismerős az arcuk, a hangjuk, millió emlékem van róluk, és mégsem tudom, kik ők ma, mik foglalkoztatják őket, mi képezi az életüket. Eddig ez miért nem tűnt fel soha?
Azért jó dolgot is látok abban, hogy ez a tömérdek szabadidő rám szakadt – legalább tudok újra a blogommal foglalkozni. Válaszolok néhány kedves olvasónak, aki őszintén érdeklődik felőlem, de természetesen nem mesélem el a balesetet, vagy az azt követő hercehurcát. Hogy ne kelljen erre gondolnom, és még ezen a szent helyen is ezzel foglalkoznom, marhaságokat posztolok. Olyasmit, ami nem érdekel senkit, ami tök nagy idiótaság, értelmetlen káosz. Megvonom a vállam, legalább még így is van valami friss. Ami a rohadtul meglepő az egészben, hogy ez sokuknak tetszik is. Én komolyan nem értem ezt a világot.
Péntek este, miközben arra várok, hogy Robin végre megérkezzen, és velem töltse a hétvégét, hirtelen csipogni kezd a telefonom. Mióta híre ment, hogy itthon vagyok, és mi történt velem, szinte elárasztanak a kedvesnek szánt jókívánságaikkal azon ismerőseim, akiket ezer éve nem láttam. Aranyos tőlük, csak cseppet sem érdekel. Azt sejtem, hogy megint valami gimis évfolyamtárs küldött gyógyulj meg hamar szövegű üzenetet, ám rövidesen kiderül, óriásit tévedek. Meglátom a feladó nevét, és a gyomrom ki akar szökni a torkomon. Megugrik a pulzusom, mert ez az eset kísértetiesen hasonlít egy korábbira, ami tönkrevágott mindent körülöttünk.
Néhány pillanatig a kezemben szorongatom még a készüléket, mielőtt úgy döntenék, megnézem, mit rejt a Tate-től jött virtuális boríték.
Olyasmi áll benne, amitől megremegek, és körbefordul velem a világ. Rohan felém az érzés, hogy bőgjem el magam, közben mégis felfelé ível a szám széle. Iszonyat fura érzés, azt sem tudom, mit csináljak. Végül bepötyögöm a választ.
„Te is hiányzol nekem.”
A kezemet tördelem, miközben felülök az ágyon, és várom, hogy válaszoljon. Ahogy viszont múlnak a másodpercek, rájövök, hogy nem fogja megtenni. Így nem, hogy ez a helyzet köztünk. Hogy rendellenesen, már-már bizarrul vágyunk a másik társaságára, mert a lelkünket foltoztuk össze, amikor a testünk sérült.
Én a bátyjának vagyok a barátnője, és semmi több. Szóval Tate nem fog elkezdeni sztorizgatni arról, mi történt vele, mióta egyedül van, hogy milyen érzések dúlnak benne, hisz ő nem ilyen. Lehet, hogy akarná, de akkor sem fogja megtenni. Velem szeretne lenni, és én is sóvárgok őutána. Csakhogy... azért egyáltalán nem mindegy, milyen helyzetben is vagyunk. Szívás ez az egész.
Valaki kettőt koppant az ajtómon, mire felkapom a fejem. Felülök, egyre könnyebben megy ez a mozdulat, és kikiabálok, hogy szabad. Résnyire kinyílik az ajtó, aztán nem történik semmi. Összevonom a szemöldökömet, úgy szólok ki valamivel hangosabban.
– Te most szórakozol?
Erre halk kuncogás a felelet, és szinte rögtön meg is jelenik a nyílásban egy kissé borostás fej, kócos barna haj. Robin zöld szeme felcsillan, ahogy meglát, és már nem bújócskázik tovább, hanem egyenesen megindul felém. Meglódul a szívem, és rögtön elönt a nyugalom. Meg a boldogság.
Egy pillanat műve az egész, hogy felkapjon az ágyról, és a mellkasához szorítson. Alulról néz a szemembe, én most néhány centivel feljebb vagyok. Olyan közel van, és annyira jó az
illata... Óvatosan bánik velem, puhán rak le az ágyra, majd teljesen hozzám hajol, és lágyan megcsókol. Még ezt sem meri úgy csinálni, ahogy azelőtt, az ajka finoman támad az enyémre.
A mellkasának döntöm a fejem, hallgatom, hogyan ver a szíve; szinte csak ez történik közöttünk. Azokra az időkre emlékeztet, amikor még nem voltunk együtt, csak táncoltunk a végtelenségig, aztán összebújtunk.
– Mesélj valamit, kérlek – még az ajkam is alig mozdul, ahogy elsuttogom a szavakat. Hallani akarom a hangját.
– Vettem egy új kocsit a héten – mondja, és tudom, hogy mosolyog közben. – A meló szar volt, majdnem otthagytam a sok milliárdost a picsába egy tárgyalás közepén. Nem volt idegrendszerem hozzájuk. A szüleink Tenerifére utaztak, kipihennivalójuk van. És – egyszerre halkká válik bársonyos hangja –, nekem egész héten ti jártok a fejemben.
Valamiért görcsbe rándulok, vasmarokkal tart a kellemetlen érzés. Meg akarok szabadulni tőle, ám nem sikerül. Sehogy sem.
– Hogy... – dadogok, de még ebben is elakadok. Képtelen vagyok befejezni a mondatot. Robin viszont, mint ahogy azt már annyiszor tette, kitalálja, hogy a testvérére célzok.
– Elég ramatyul. De úgy néz ki, a jövő héten végre hazajöhet.
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Legalább ennyi. Pontosan tudom, milyen rémálom lehet ez most Tate-nek, de valamivel azért tényleg jobb a kórháztól távol lenni. Csak itthon, a családdal. Nem mozdulni ki a lakásból, nem fogadni látogatókat. Szinte ugyanazt a monoton életet élni, mint odabent, tűk, nővérek és orvosok nélkül. Meg azért a katéter se hiányzik.
– Remélem, rendbe jön.
– Én remélem, hogy mindketten rendbe jöttök.
Robin egy kicsit megemelkedik alattam, pozíciót vált, és a nyakamat kezdi puszilgatni a hajam alatt. Nem támad rám, nagyon lassan csinálja, és esküszöm, igyekszem kikapcsolni az agyamat, de nem sikerül. Kiráz a hideg, mert jólesik, nagyon jólesik, amit velem tesz, de úgy érzem, képtelen vagyok rá. Nem érhet hozzám, mikor én sem érnék magamhoz a helyében. A lábam nagyon csúnya, hiába kötözték be, és látszik rajtam, hogy megviselt vagyok, karikás szemmel és egészen sárgás arcszínnel. Amikor a keze betéved a pólóm alá, muszáj, hogy megállítsam. Szabályosan rosszul leszek, rosszul leszek magamtól. Amikor egyedül vagyok, könnyebb nem gondolni arra, hogy megnyomorodtam, de amikor Robin hozzám ér, hánynom kell a gondolattól is. A gondolattól, hogy már nem vagyok elég jó.
– Robin – fuldoklom ki a nevét magamból, erre ő rögtön megmerevedik, tekintetével az enyémet keresi. Simogat vele. Nekem már sok ennyi gyengédség, nem tudom elviselni. Egyszerűen az ölébe kucorodom, és sírok, mert nem bírok túllépni ezen a gondolaton. Nem bírom elfogadni, hogy mi történt velem, hogy többé nem leszek ép. Mostantól már látható sebeim is vannak.
Teljesen magamba fordulok. Hosszú órákig fekszem az ágyon, labdává gömbölyödöm, már amennyire a lábam, a kurva lábam engedi, és laposakat pislogom. Zsebkendőt szorongatok, mert néha elerednek a könnyeim. Robin sík ideg tőlem vagy miattam, a fene se tudja, és én képtelen vagyok megnyugtatni őt. Fáj így látnom.
Ez a legrohadtabb önzőség a részemről. Nem elég, hogy tudom, mardossa a bűntudat és az aggodalom értünk, én még rá is dobok egy lapáttal. Nesze, tessék, te akartad! Ilyen kiállhatatlanul viselkedem, amikor szüksége lenne rám. Utálom saját magamat, amiért egy gyenge roncs vagyok.
Robin az ágy mellett, a hátam mögött ül a szőnyegen, karjával a bokámat simogatja. Szinte már várom, hogy rákezdjen.
– S, kérlek szépen – mondja nagyon ellágyult, kérlelő hangon. – Beszélj hozzám, vagy veszekedj velem, azt se bánom, csak kérlek, kérlek szépen, lépjünk túl ezen! Nem tarthat ez sem örökké. Én itt vagyok, hallod? Itt vagyok neked. De ezt nem szabad tovább csinálnod, mert mindenkit kikészítesz vele. Legfőképpen magadat, S. Én újra táncolni akarok veled...
Az utolsó mondatot szinte suttogja, amitől elszakad a cérnám. Megindulok lefelé a lejtőn, és már nem látok, nem hallok, mert beszív az a nyamvadt fekete lyuk, amiben úgy fáj, hogy kis híján beledöglök.
Összeszorítom a szememet, nem értem, hogyan tudnak kifolyni a könnyek; összezárom az ajkamat, és mégis mintha sikoltanék. Egy merev, elbaszott görcs vagyok. Érzem Robin kezét magamon, és nem tudom, honnan szedem össze az erőmet, hogy ellökjem. Most annyira utálom magamat, hogy nem bírnám elviselni, amint hozzám ér.
Megint lehúzzák a rolót. Képszakadás van, ami feketébb mindennél, amit korábban ismertem.
Sok idő telik el így, azt tudom. Kiver a víz az erőlködéstől, nedves az arcom a könnyektől, csak egy éjjeli lámpa világít már a szobámban. Nem ettem, nem ittam, nem aludtam, teljesen totálkáros vagyok. Éjjel van, és Robin délután óta nem mozdul el mellőlem. Tudom, hogy ébren van jelenleg is, bár nem nézek rá, azt nem bírnám ki. Csak érzem, hogy figyel. Szem- és fültanúja volt a megvadulásomnak, annak az érzelmi káosznak, amit már elég régóta nem szabadítottam rá a világra. Nos, most kijött, és kegyetlenül szétszaggatott bennem mindent. Ha ez önmagában nem lenne elegendő, a lábam is fájni kezd.
Azt hiszem, egy újabb roham készül rám törni, amikor meghallom a hangját. Annyira halk és rekedt, hogy szinte már recseg.
Robin énekel.
Nekem.
Mindezek után.
– We were both young, when I first saw You, I close my eyes and the flashback stars...
Összeszorult torokkal elmosolyodom, mert ismerem ezt a dalt, és az életben nem feltételeztem volna, hogy ő is. Egy nyálas szám ebben a képtelen, egyáltalán nem romantikus helyzetben. A hangja messziről hoz vissza, lassan térít magamhoz. Behunyom a szememet, hosszú órák óta először tovább, mint egy pislogás. Az ismerős hang a fülembe táncolja magát.
Robin is észreveszi, hogy kezdek feléledni, mert már közelebbről hallom őt. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy az ismerős érzés átjárjon. Pont erre van szükségem. Amikor ahhoz a részhez ér, hogy „you never have to be alone”, már egyenesen a fülembe énekel. Egy pillanatig aggaszt csupán, hogy tiszta mocsok vagyok, mielőtt befészkelem magam a karjai közé.
Ő énekel, énekel, csak énekel tovább nekem, én pedig végre álomba zuhanok.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hát, most mit mondjak? Az előző részhez nem írtam, mert brutákisan sokkoltál. Annyira szépen vitted a szálat, hogy majdnem elbögtem magam. Ez a rész megint nagyon profi munka lett. Hihetetlen, hogy mennyire át tudod adni az érzelmeket. Tetszik, hogy nem kapkodod el a dolgokat, hanem szépen viszed végig a baleset következményeit. Csak így tovább! Imádom, amit csinálsz! Türelmetlenül várom a következő részt!
    Puszi: Klau

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Klau!

      Annyira kedves vagy, nem tudom elégszer megköszönni. <3

      Ölellek! ^^

      Törlés
  2. Sziia!
    Imádtam szokás szerint ezt a részt is. Nagyon jó lett. Tényleg nagyon jól írsz. Kíváncsian várom a folytatást. :)

    Viki^^ :*

    VálaszTörlés