:::... Ötödik felvonás ...:::

Üdv!

17 feliratkozott olvasóm van, kaptam nagyon jó kritikákat, és elkészült a trailerem is - szóval nagyon boldog vagyok! ^^ Remélem, ti is hasonlóan fantasztikusan vagytok.

Ölel,

Svea

KELTAZÖLD BLOGELŐZETES

*

Rosszul vagyok, ahogy a múltamra gondolok.

Valósággal érzem a torkomban az odaképzelt nehéz, keserű masszát. Persze, valójában nincs ott semmi, csak én akarok hányni tőle, újra meg újra, sírásig. Hiába hittem azt, hogy régóta kiirtottam magamból a kiábrándultságot, még mindig terjed bennem. Jayden az én démonom. Elűzhetetlen. Régen volt, amikor utoljára ennyit gondoltam rá, amikor felidéztem a kezdetet, a megismerkedésünket. Az életem legelbaltázottabb pillanatát.

Talán azért jut eszembe ennyiszer, mert most minden eddiginél jobban vágyom arra, hogy végre szeressenek. Igazán, mélyről, őszintén.

Hallom, hogy Path felkel az ágyából. Csúszkál a mamusza a padlón, egyre közelebb ér. Hiába fordulok el előle, átjön a másik oldalra, és makacsul figyelmet követel magának. Elengedem a mellkasomnál szorongatott sálat, és ránézek. Látok a szemében valami szokatlan elkeseredettséget, és ebből már tudom, hogy elolvasta a legutóbbi blogbejegyzésemet. Hogy tudja, szeretetéhségtől szenvedek.

– Tudod, mit fogunk csinálni? – kérdezi, mire nagyon gyengén megrázom a fejemet. Ma egy fél órával előbb elengedtek a munkahelyemről, valami különleges meeting miatt, ahol nekem nem kellett jelen lennem. Szinte lángolt a cipőm talpa, úgy siettem hazafelé. – Mielőtt a terembe mennénk, teszünk valami jót. Tudod, hogy tartja a mondás: jó tett helyébe... Na, erre van most nekünk szükségünk.

Felülök az ágyban, nem nagyon értem, miről zagyvál. A táskájába dobál néhány cuccot, majd a vékony csizmájáért nyúl, végül megigazítja a kendőjét.

– Path, nekem nincs sok kedvem... – kezdem, de olyan tekintettel néz rám, hogy inkább be is fejezem. Nagy nehezen talpra állok, és összeszedem magam, megigazítom az öltözékem meg a hajam. Biztos nem nézek ki túl jól, tuti látszik rajtam, hogy nyúzott vagyok. Különösebben mondjuk, nem érdekel.

– Ma és holnap van véradás a városban, a Keleti Gimnáziumban. Utána megiszunk egy forró csokit a kedvenc helyünkön, és kihagyjuk az edzést.

– De most különleges diétán vagyok, ilyesmit nem szabadna nekem. Az edzést meg főleg nem szabad ellógnom. Majd visszafogom magam, de akkor is menni akarok.

Komolyan néz rám, kicsit összehúzza a szemét. Azt sem értem, miért ellenkezem, hiszen ismerem Path okait. Engem akar jobb kedvre deríteni, és még arra is hajlandó, hogy a szigorú szabályait áthágja. Ez egy különleges alkalom, amit nekem csendben el kellene fogadnom... Csakhogy rólam van szó. Rólam, aki hajlamos a legrosszabbkor hozni a legrosszabb döntéseket, és aztán furcsán reagálni utánuk.

– Leszarom, hogy mit szabadna neked – jelenti ki ekkor kategorikusan.

Éles a váltás, amit nem bírok ki komoly képpel, kuncogok, ő pedig elmosolyodik. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire hálás vagyok neki. Kell mellém valaki, aki helyre teszi az agyamat, ha arra van szükség. Kétség sem férhet hozzá, hogy erre Path a legalkalmasabb a világon.

Az iskolában, legnagyobb meglepetésünkre, várnunk kell, mivel sokan vannak előttünk. Leülünk egy padra, egy darabig nézelődünk, mielőtt beszélgetni kezdenénk. Path tudja, hogy miért mondok mindig igent az ilyen alkalmakra, ha lehetőségem adódik rá.

Még nagyon régen, amikor a húgom született, komplikáció lépett fel a műtét közben, és anyának vérre volt szüksége. Sokra. Azóta úgy vagyok vele, hogy segítek, amikor tudok, már rendszeres véradónak számítok, a papírjaimat mindig, mindenhová magammal hordom. Nekem csupán egy kis kellemetlenség, amit néhány óra múlva elfelejtek, másoknak az életük múlhat rajta. Arról nem is beszélve, hogy elég ritka a vércsoportom.

„Életet menteni”, amikor az enyém darabokban van, az csodálatos érzés. Hamar helyrebillent lelkileg, Path egy zseni.

Egy kötelezően elfogyasztott szendvics után kijövünk az iskolából, úgy döntünk, gyalog megyünk a Syriusba. Ez a hangulatos kis kávézó a város egyik legszebb terét körbeölelő üzletsor tagja, az ajtaja pont egy kivilágított szökőkúttal szembe nyílik. Nem is csodálkozunk azon, hogy szinte telt ház van, majdnem az összes asztalnál ül valaki, mikor megérkezünk. Idősebbek és fiatalabbak egyaránt élvezik az enyhe késő délutánt, és miután felszabadul egy háromszemélyes asztal, gyorsan elfoglaljuk. Azért járunk gyakran ide, mert itt adják a világ legistenibb forró csokiját. Path fehércsokisat kér, én a kókuszos mellett döntök.

Bemegyek az épületbe fizetni, ahol vanília és fahéj illata keveredik egymással. A berendezés barna és narancssárga színekben pompázik, a fény kevés, csak a sütis pultot önti el teljesen, amúgy visszafogott hangulatvilágítás van. A falon festett képek kergetik egymást: nonfiguratív minták és emberi arcok férnek meg egyazon szomszédságban. Maga a meghittség ez a hely.

Cameron, a srác, aki a rendelésemet intézi, a takarós állvány felé biccent a fejével. A Syriusban szokás a hűvösebb vagy fagyosan hideg napokon is a téren üldögélni, bámulni a mozgást, a sokaságot, ehhez pedig meleg takarókat is biztosítanak nekünk. Lefedhetjük velük a székünket, hogy ne legyen olyan hideg, vagy mi magunk is beleburkolózhatunk. Path ezt eleinte óriási kétkedéssel fogadta, és faggatta is a srácot arról, milyen időközönként és hogyan tisztítják őket. Cameron válasza végül elérte, hogy bízzon a Syriusban, és a feneke alá merje rakni a színes polártakaróikat.

Miután elég szép borravalót adok, két takaróval a hónom alatt elhagyom a helyiséget. Path a zenelejátszójával babrál, amikor megérkezem, és miután lepakolok elé, a székét az enyém mellé húzza. Már szinte teljesen sötét van, de még nincs olyan késő. Néhányan nevetnek mellettünk, egy tinikből álló csoport pedig átvág a téren. Path maga mellé veszi a fekete, méretes poharát, amiből gőzölög a finom édes ital, és az egyik fülhallgatóját a kezembe nyomja. Behelyezem a kis dugót a helyére, a kezemet elsüllyesztem a zsebemben, és várom, hogy Path elindítsa a zenéjét. Már nagyon-nagyon régen nem csináltunk ilyesmit, mintha elfelejtettük volna kiélvezni a pillanatot, hogy barátok vagyunk.

A víz csobog előttünk, a spotlámpák fényei felváltva gyúlnak fel és alszanak ki. Vibrál körülöttünk az élet, mi nem sokat mozdulunk. Azon jár az agyam, hogyan próbáljam szavakkal megörökíteni a pillanatot, visszaadni a hatását. Hogy az olvasóim is láthassák, bár tökéletesen úgysem fog menni. Az élet írja a jó sztorikat, nem én.

„Felejthetetlen pillanatokat mindenkinek!” – ugrik be a következő posztom üldögélés közben. A telefonomról is megírhatnám, de annyira nincs kedvem megszakítani a csendes harmóniát, hogy inkább a zsebemben hagyom a kezemet. Most nem olyan fontos. Szól a zene, a legjobb barátnőm ül mellettem, egy gyönyörű városban élek, isteni forró csoki várja, hogy elfogyasszam. Végre most, de csak most, meggyőződésem, hogy az élet néha tényleg szép.

Nehezünkre esik felállni, felvenni a sporttáskánkat a földről, és az edzőterem felé indulni. Path egyáltalán nem is akar menni, végül az én megszállottságom győzi meg. Tanulok tőle. Ma sokkal több kalóriát engedtem meg magamnak, mint azt szabad lett volna, szóval egyértelmű, hogy legalább az egy nyolcadát megpróbálom ledolgozni. Ez az első pillanat, hogy abszolút nem vonz a terem, sőt inkább taszít. Sokan lesznek, páran talán le is fárasztanak a sületlenségeikkel, amire egyáltalán nem vágyom, izzadni fogok, és még inkább megerőltetem a kezem, ami ezután még két napig sajogni fog. Majd bezöldül a szúrás helye, és lassan elmúlik. Most is tompán nyom, érzem, viszont nem zavar különösebben, csak ha odafigyelek rá.

Egy kidolgozott izomzatú férfi fogad az edzőterem recepcióján, akit eddig még nem láttunk. Nincs túl jó kedve, kicsit flegma és majdnem mindenkivel morog, velünk sem túl kedves. Megfordul a fejemben, hogy odavágok valamit, hasonlóan az ő stílusához, csakhogy most még arra sem futja. Túl jó volt előtte a kedvem, képtelen vagyok gonoszkodni. Helyette egy lehengerlő mosollyal szólok hozzá, ami, látom rajta, eléggé meglepi. Egy pillanatra kiesik a

szerepéből, kedvesen néz rám, majd újra elkomorodik, ám engem nem tud megfertőzni. Jó a kedvem, és akkor is megőrzöm, ha ehhez mindenkire mosolyognom kell. Ez aztán a terror a világgal szemben! Bántsatok, ahogyan csak akartok. Én akkor is mosolygok...

Tekerek egy plusz kört a biciklin, immár egyedül, mert Path elunta, és inkább erősíteni ment. Nincs messze tőlem, néha egymásra pillantunk a gyakorlatok között. Nem vagyok fizikailag a toppon, de azt mondom magamnak, hogy muszáj, mert ettől formálódik a lábam, égnek a kalóriáim, és egy csapásra elszántabb leszek.

Nagyon oda sem figyelek, amikor valaki elfoglalja a mellettem lévő biciklit. Már egy ideje hajtunk, amikor vetek rá egy pillantást. Éppen visszafordulnék, ám rögvest tudatosul bennem, hogy ki ő, és őszinte vigyor telepszik az arcomra.

– Helló, Robin – mondom közömbös hangon, de azért mosolyogok.

– Halihó, S! – Ő meg sem próbálja leplezni, mennyire örül nekem. Elengedi a bicikli kapaszkodóját, teljesen hátradől, és lassabb tempóra vált. Nagyon vékony atléta van rajta, gyönyörűen mozognak alatta az izmai. Többet nem szól, egy hosszabbra nyúlt pillantás után el is fordul, előre szegezi a tekintetét. Rövid bámészkodás után én is követem a példáját, igyekszem nem fixírozni tovább, és a tekerésre koncentrálok. Addig csináljuk ezt teljes csendben egymás mellett, hogy szinte elfelejtkezem a jelenlétéről. Természetessé válik. Ő zenét hallgat, én szintén, alig nézünk egymásra.

Egy pillanatra megszédülök, és lecsúszik a lábam a pedálról. Kis híja van, hogy le ne boruljak a bicikliről. Robin azonnal felugrik, és lesegít a földre. Nagyokat lélegezem, a térdem közé hajtom a fejem, és próbálok nem elájulni. Tényleg nem volt jó ötlet a véradás után idejönni, Path-nek igaza volt. A hülye fejem meg nem hallgatott rá... Íme az eredménye.

– Jól vagy, mi történt? – hallom meg Robin hangját. Már kevésbé szédülök, és a fejem sem zúg. Felnézek rá, és látom, hogy egy bontatlan vizes palackot nyújt felém.

– Kösz. – Elveszem az üveget, és jólesően kiiszom a tartalmát. – Már jól vagyok, csak kicsit elszédültem.

– Azt vettem észre! Ha nem érzed magad jól, pihenni kéne.

Még ebben a kissé ködös állapotban is feltűnik, hogy nem azt mondja, ne csináljam, hanem javasolja, pihenjek. Kedves hangszíne és aggódó pillantása hatással van rám. Természetes nyugalom árad belőle, már majdhogynem úgy érzem, biztonságban vagyok mellette.

Amikor biztosítom arról, hogy rendben vagyok és semmi probléma sem lesz, Robin láthatóan megnyugszik. Path is megjelenik a látóteremben, és jelzi, hogy indulásra kész.

A srác félmosollyal figyel. Nem szól semmit, kicsit zavarba is hoz ezzel. Ilyesféle udvarlással eddig még nem találkoztam. Kérdezhetne annyi mindent, erre fel csak... Áll, és mosolyog.

– Akkor holnap? – kérdezi váratlanul, és lép egyet előre. Nagyon nem értem, mire gondol, de aztán kapcsolok. Neki ez volt a közös program, amit holnap is szeretne folytatni. Velem. A csöndben. Azta!

– Igen, holnap – bólintok, mire búcsút int, és a haverjai felé indul. Ekkor veszem csak észre őket, néhányan közülük engem néznek. Mindegyik arc ismerős, egy pedig különösen.

Megpróbálok nem venni tudomást arról, hogy én vagyok köztük a téma, miközben a lábát nyújtó barátnőm felé indulok.

– Megvan, kitaláltam! – újságolja vidáman. – Kitaláltam, mi kell neked.

Visszanézek a szintén szedelőzködő fiúk társaságára. Nos, lennének tippjeim.

– Igen?

– Aha, tuti ötlet. Ha tönkrementek körülötted a dolgok, olvass valamit. Az mindig segít.

– Elfelejted, hogy én nem te vagyok. Én nem vagyok könyvbolond, nem érzek természetfeletti vonzódást a fedőlapok közé zárt oldalak iránt.

– Látszik is rajtad, hogy még nem olvastál igazán jó könyvet – kommentálja kis éllel a hangjában. Tudom, hogy Path mániákusan rajong az olvasnivalók iránt, ha egy hónapban nem fal fel öt könyvet, akkor egyet se. Egyszer azt mondta, ha tehetné, az összes pénzét rájuk

költené, még csak nem is kávézna. És cipőt se venne. Szempillafestéket sem. Ezek nélkül valahogy nem tudnám elképzelni, de az igaz, hogy könyv nélkül se.

– Dehogynem olvastam, például...

– Az Alice csodaországbant?

Szúrósan nézek rá, és már tudom, mivel fogok visszavágni. Az a mesekönyv tényleg kedves a szívemnek, nem hiszem el, hogy felhasználja ellenem!

– Most ezt mondod, de amikor Johnny Deppre kellett csorgatni a nyálad, akkor nem volt semmi bajod Alice-szel.

– Nem – mondja félig komolyan, félig nevetve –, Johnnyval nem volt semmi bajom. Most sincs, ami azt illeti. Ki nem dobnám az ágyamból, hiába ötven éves.

– Igen – sóhajtok merengőn, ez is az ördögi tervem része. – A botox csodákra képes.

Path nagyon mérgesen és felháborodottan néz rám. Állandóan ezzel húzom az agyát, mert tudom, hogy úgy védi Mr. Deppet, mint egy anyatigris. Képes odáig elmenni, hogy a neten fórumokat bújjon, és mindenkinek megmagyarázza az ő igazát, aki kicsit nem ért vele egyet. Én természetesen elismerem, hogy a pasi zseniális színész, és a külső értékek szempontjából sem utolsó, de nekem túl macsós.

Path egészen hazáig a könyvvel nyaggat, így amikor belépünk az ajtón, az első feladatom, hogy előkerítsem a laptopomat. Szinte ledobálja magáról a ruháit, annyira izgatott lesz, és bevallom, egy kicsit átragad belőle rám is. Levetkőzök, amíg a gép betölt, és egy üveg hideg ásványvízzel letelepszem az ágyamra. Path is mellém kucorodik, és mint egy főnök, adja az utasításokat, hogy mit írjak be a Google-be, hogyan regisztráljak, majd mire kattintsak. Magamban jót mosolygok azon, hogy teljesen felvillanyozza a vásárlás, de eszembe sincs szólni egy rossz szót se, a fejem bánná.

Miután megvagyunk a regisztrációval, beírom az oldal keresőjébe a könyv nevét. Rögtön kijönnek a találatok: e-book verzió, valamint puha- és keményfedeles változat. Path hajthatatlan, a keménytáblásat követeli. Mikor mindennel végzek, ő elégedetten, de fáradtan mosolyog rám.

– Imádni fogod.

Hát, ha nem is lesz így, már csak azért megérte, hogy ilyen lelkesnek és boldognak láthattam. Bármit megtennék neki, amiért korábban – nem először –, kirugdosott a letargiából.

Begépelem a pillanatokról szóló posztomat a Drazséra, amit a téren fogalmaztam meg, majd miután elküldöm, várok egy kicsit. Tervben van egy másik, de nem szeretek percenként írogatni, hagyok egy kis időt a kettő között. Na, azért nem túl sokat.

„Olvassatok könyveket! Bennük a világ.”

Én kelek fel hamarabb, és szinte rögtön úgy döntök, hogy lemegyek az automatához teát venni. Nem érdekel különösebben a külsőm, pizsamában teszem meg a rövid utat, meg mamuszban. Látom néhány csajon, hogy csodálkoznak, mikor rám néznek, és azt gondolják, érdekel a véleményük. Holott nem.

Miután megszerzem a két műanyag poharat, visszaballagok a szobánkba. Path éppen ébredezik, a telefonján nyomja ki a szundit. Csak futólag néz rám, a párnája alá rejti a fejét, de miután lerakom a teáját az éjjeliszekrényére, előbújik. Állok mellette, és csak mosolygok.

– Jó reggelt!

Felmutatja a középső ujját. Nem csalódom benne.

A napom rohanásban telik, szinte mindenhonnan elkések. Óráról, szünetről, ledumált találkáról Meadow-val, az ebédről... Pedig mindent ugyanúgy csinálok, mint szoktam, valami mégsem az igazi. Ide-oda rohangászok, mint egy mérgezett egér, még sincs értelme az egésznek. Nem bosszankodom ezen különösebben, régen megtanultam, hogy az ilyen apróságokon nem éri meg felhúzni magam. Aztán ha elkések, akkor is mi van? Öt perc még nem a világvége.

Korábban úgy terveztem, hogy meló előtt beülök a könyvtárba, ott írom meg a szokásos agymenéseimet, de helyette vissza kell rohannom a koleszba, sürgős női-bajaim enyhítése végett. Nincs a táskámban görcsoldó, valamint egy plusz adag tampon is jól jön, hisz sose lehet tudni.

Hamar felrohanok, összeszedem a szükséges dolgokat, átfutom az e-maileket, de nem posztolok semmit, éppen nincs hozzá kedvem, átveszem a felsőmet, mert nem érzem benne jól magam, és indulok vissza a városba. Azt tervezem, hogy sétálok egy megállót, mivel vidáman és melegen süt a nap, és amúgy is, van még időm. Ez az első, hogy ma nem kell sietnem.

Leérek az épület elé, amikor lefékez mellettem egy fehér dobozos kocsi. Próbálom kikerülni, miközben az oldalán virító feliratra siklik a tekintetem: hisz ez a futár! Még csak nem is biztos, hogy hozzám jött, de azért izgatottan kerülöm meg az autót, hogy megkérdezhessem tőle. Mosolygok, amikor kilépek a takarásból, csakhogy amikor meglátom a kézbesítőt, földbe gyökerezik a lábam. Meg a szívem is hevesebben dobban. Mielőtt a futár észrevenne, becsapja a kocsiajtót, és elindul az épület felé, kezében telefonnal. Aztán oldalra pillant, így meglát, és képtelen eltűntetni előlem a mosolyát, hiába igyekszik. És huh, milyen dögös az a mosoly... Azért megpróbálok nem csak ezzel foglalkozni, amikor beszélgetni kezdünk.

– Helló – mondja Batman, vagyis... Robin testvére, a „nem-tudom-nevét-fiú”.

– Szia – köszönök, és a kezében tartott csomagra pillantok. Nem tudom innen kibogarászni a címzettet, de nagyon könyv alakja van. – Keresel valakit? – kockáztatom meg.

– Igen, egy nagyon fura nevű lányt. Valami Sienna, vagy... – lapoz bele a papírjaiba. Óh, igen, kösz. – Meg is van. Skyler Nash.

Utálom hallani a második keresztnevem. Fogalmam sincs, a szüleim hogyan választhatták pont ezt, vagy egyáltalán miért, így érthetően nem is hangoztatom. Azokat az alkalmakat kivéve, amikor űrlapokat töltök ki.

– Ismered? – kérdezi. – Itt van a száma is, felhívhatom, csak...

– Ja, igen – bólintok, közelebb lépek, mialatt a tekintetem az övébe mélyed. „Palackzöld” szeme vonz. – Elég jól.

– Klassz – mosolyog. Elmélázok azon, hogy mégis hányan használják ezt a szót a mai világban? – Akkor...

Várom a mondat befejezését, ám ahogy telnek a másodpercek, rájövök, hogy az nem lesz. Felvilágosítanám, hogy én vagyok, akit keres, ha nem sejteném, hogy már rájött. Hisz csak állok és nézek, oké, a vibráló szemébe, de akkor is. Ez nem normális reakció.

– Itt van a csomagod – mondja. Ezzel eldönti a dilemmát, és átnyújtja a könyvet papírokkal együtt. Mielőtt elvenném, előhúzom a pénztárcámat.

– Köszi! Nem is reméltem, hogy ilyen hamar ideér.

– Gyorsak vagyunk – közli biztatóan, miközben a motorháztetőn aláírom az átvételi elismervényt. Nem bírom ki, hogy ne nézzem meg a nevét. Direkt lassan firkálom oda az enyémet, miközben vadul keresem az övét. Aztán megtalálom a bal felső sarokban: Tate McCarthy.

– Legközelebb is titeket választalak akkor – biztosítom. – Már ha tetszeni fog a sztori annyira, hogy rendeljek még bármit is.

– Mi az? – bök a barna zacskó felé a fejével. Átnyújtom a pénzt, mire matatni kezd az övtáskájában a visszajáróért.

– Egy új regény, elég romantikus... Nem tudom, igazság szerint, mennyire fog tetszeni. A barátnőm ajánlotta.

Tate vigyorog. Úgy, mint aki mindent tud, mint aki mindent ért. Szívesen előrukkolnék valamivel, de abból, ahogy kérdezte, mit rejt a csomagom, könnyedén levonom a következtetést. Még ha nem is biztos, hogy imád olvasni, az tuti, hogy nem irodalmi analfabéta.

– Köszönöm, Tate – mondom, amikor végzünk, és a táskámba pakolom a cuccaimat. Nem értem, miért használom rögtön a keresztnevét. Azt meg végképp nem, hogy miért esik olyan átkozottul jól.

– Szívesen, Skyler.

Arról, ahogy ő is kimondja az enyémet, hirtelen eszembe jut valami.

– Figyelj... Valószínűleg ez furcsán fog hangzani – lépek közelebb, és váltok bizalmaskodó hangnemre –, de megkérhetlek, hogy ne említsd meg Robin előtt a nevemet?

Ő csak néz. Engem, hülyének. Látszik rajta. Összevonja a szemöldökét, és nappali fényben észreveszem, hogy van néhány halvány szeplője az orra körül. Alig észrevehetőek. A szemöldök-piercingje csillog. Valahogy már nem érzem azt a kis kémiát kettőnk között.

– Ez csak természetes – mondja. Modoros lesz, és ez nem jó jel. Valami megváltozik. Szűzkurvának néz, eléggé sejtem. Olyan nőnek, aki csak eljátssza, hogy partnerek a férfivel, közben pedig röhög a markában, mert tudja, hogy a végén úgyis átveri szerencsétlent. Tiltakozni akarok, de bennem ragadnak a szavak. Gondoljon, amit akar! Ezzel eddig is így voltam, és nem most fogok változtatni rajta. Hátrébb lépek, mintha észre sem vennék az egészből semmit. Mennyire szánalmas ez a színjáték! Viszont ha ő bedől neki, akkor nincs is okom foglalkozni vele.

– Hát, akkor kösz! – Gyorsan hátat fordítok neki, és a melóhelyem felé indulok. Érzem, hogy figyel, a szemével követi a lépteimet, az utamat.

Van a levegőben valami, ám figyelmen kívül hagyom. Anno lefektettem azt az alapelvet, hogy tilos olyan férfival kezdeni, aki nem elég okos ahhoz, hogy átlásson azon a képen, amit magamról mutatok.

Aznap az irodából, amikor éppen senki sem figyel, két posztot töltök fel a blogomra. Az első:

„Végre elhiszem egy pasinak, hogy az 1-2 (munka)nap az tényleg annyit is jelent. Futárok, rulz.”

A másik szintén Tate-hez kapcsolható, ám az elsőnél sokkal összetettebb, komolyabb. Én már megtanultam, hogy nem szabad elsőre ítélni. Nemcsak azért, mert nem tudod, hogy milyen ember a másik valójában, hanem a titkai miatt sem. Én olyan dolgokat cipelek magamban, amelyek sok embert nyomorulttá tennének. Pont ezek miatt viselkedem úgy, ahogy. És ki nem állhatom, hogy valaki éppen ezért ítéljen el engem. Úgy, hogy fogalma sincs rólam. A történetemről.

„NOH8”