június 04, 2015

:::... Negyedik felvonás ...:::

Üdv Mindenkinek!
Szánom-bánom a kis csúszást, de elszámoltam az időmet, és nem volt lehetőségem blogolni. Most viszont pótolom, kirobbanó formával jövök hozzátok. Köszönöm a 14 feliratkozott olvasót! Tündérek vagytok.
Ölel,
Svea


*

Sorsszerű volt. Igen, ez a legjobb kifejezés a történtekre; az egész förtelmesen sorsszerű volt, mintha valaki elrendelte volna odafentről, hogy így történjen. Csak arra nem sikerült rájönnöm, miért.
Tizenhat éves voltam, másodikos a gimiben, amikor megtörtént. Amikor megismertem Jaydent. Idősebb volt nálam, ami imponált. Én akkoriban nagyon szeretni akartam valakit. Ő talált rám, vagy én rá, még mindig nem tudom, melyik a pontos kifejezés.
Aznap, emlékszem, szörnyen unatkoztam a suliban, idegesítettek a barátnőim az értelmetlen locsogásukkal, ráadásul a hasam is görcsölt. Telefonálni akartam anyának, hogy mentsen ki, aztán hazamenni, és egész délután az ágyamon fetrengeni, sok-sok csokival és fagyival. Nem így történt.
Törin a harmadik padban ültünk Autumnnal, az akkori legjobb barátnőmmel, a legszigorúbb tanárnő óráján. Úgy figyeltünk, mint a kisangyalok, mert a nő a villám-feleltetéseiről volt híres, és szokás szerint, egyikünk sem készült az órára. Szorgosan jegyzeteltem, eljátszottam, hogy minden a legnagyobb rendben van, tudok és ismerek minden adatot, közben pedig azért imádkoztam magamban, hogy valahogy túléljem a napot. Ekkor Autumn elkezdett idióta feliratokat meg rajzokat gyártani a füzetembe, az egyik osztálytársunk mögött megbújva, így a tanárnő nem láthatta. Autumn csábított egy kis rosszalkodásra, tényleg nem akart ártani nekem, nem tudhatta, valójában milyen hangulat uralkodott el rajtam.
Körülbelül az óra feléig bírtam a hülyeségét. A tanárnő éppen egy mondat közepén tartott, amikor megelégeltem a helyzetet, padtársam felé fordultam, és jóval hangosabban annál, mint ahogy terveztem, megkérdeztem:
– Nem tudnád végre befejezni, cseszd meg?
Azonnal vészjósló csend kerekedett. Már abban a pillanatban bántam a meggondolatlanságomat. Autumn a szája elé kapta a kezét, amint a tanárnő elindult felém. Alig mertem felnézni rá.
– Skyler Nash Addison! Azonnal az igazgatónőhöz – mondta ellenvetést nem tűrően. Az osztálytársaim néma részvéttel figyelték, ahogy összeszedtem a cuccaimat. A tanárnő addig megírt egy cetlit, majd elhagytam a termet.
Úgy éreztem, ennél már nincsen lejjebb. Sírógörcs gyötört, és amíg eljutottam az igazgatónő irodájáig, csak háromszor akartam kiugrani valamelyik ablakon. Végül sikerült valahogy összekaparnom minden lelkierőmet, bekopogtattam a titkárságra, leadtam a cetlit, amit nem néztem meg, majd a diri irodája előtt vártam a soromra.
Kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az igazgatónő. Magas, vonzó teremtés volt, de olyan monológokat tudott tartani, hogy az embernek elment tőle a maradék életkedve is. Jártak olyan diákok a sulinkba, akik direkt kimaradtak egy-egy balhéból pusztán azért, hogy ne kelljen végighallgatniuk a litániákat.
Leültünk az asztalához, ő velem szemben, karba tett kézzel várta, hogy előadjam a történetemet. A könnyeimet nyeldekeltem, próbáltam elmagyarázni, mi történt, de rajta nem láttam semmit. Csak ült, és engem fürkészett éles szemével. Mikor befejeztem csapongó, kissé érthetetlen beszámolómat, végre ő is belekezdett az övébe. Még csak az elején tartott a nagy erkölcsi monológnak, amikor bekopogott a titkára, és egy nagyon sürgős ügy miatt kihívta. Fellélegeztem, amikor egyedül maradtam odabent.
Vagyis, csak én hittem azt, hogy egyedül. Valaki ugyanis megköszörülte a torkát mögöttem.
Megugrottam ültömben, majd felpattantam a helyemről, és gyorsan megfordultam. A fiú kábé négy-öt méterre állt tőlem. Fekete volt a haja, kékesfekete, a szeme égszínű. Sötét cuccokat viselt, rojtos farmert, sima pólót és bakancsot. Gunyorosan mosolygott rám, magában jót mulatott rajtam, miközben zsebre dugta a kezét. Egy totális megszégyenülés bőven elég egy napra, szóval ezt már nem hagytam szó nélkül.
– Neked meg mi a frász tetszik? – kérdeztem magabiztosan, kicsit lesajnálóan. Igazándiból nem voltam az, hanem csak annak próbáltam tűnni.
– Semmit, semmit – somolygott a fiú tovább. – Anyám elég fárasztó tud lenni, mi? – biccentett a fejével az ajtó felé. Elakadt a szavam, úgy meglepődtem.
– Hát az biztos – feleltem, mielőtt gondolkoztam volna. Riadtan néztem a fiúra, hogy rosszat mondtam az anyukájáról, de ő hamarabb reagált. Talán kiolvasta a szememből, hogy kétségbeestem.
– Ne aggódj – vonta meg a vállát. – Mindenki ezt gondolja róla. Jayden vagyok.
– Skyler – nyújtottam felé a kezemet valamivel nyugodtabban. – Valójában Skyler Nash, de ne mondd el senkinek.
Mosolygott, ám ezúttal nem gúnyosan.
– Atyaég! Én igazából Jayden-Trey, de kérlek, te is őrizd meg ezt a titkot!
A nevét különösnek találtam. Sőt, őt magát is annak láttam, a minden bizonnyal nem természetes színű hajával, fekete cuccaival együtt. A diri fiával beszélgettem, te jó ég! Még azt sem tudtam, hogy van neki, arra pedig végképp nem számítottam, hogy ekkora hatással lesz rám.
Néhány perc alatt megtudtam róla, hogy nem ebbe a suliba jár, nemsokára érettségizni fog, és nem ápol túl jó viszonyt az anyjával. Ez, igazság szerint, abból derült ki, ahogy fintorgott meg elejtett egy-két félmondatot. Szavakkal nem mondta ki.
Hirtelen visszajött az igazgatónő, a fiú édesanyja, és ott talált minket együtt. Csak hebegett-habogott, majd Jaydent elküldte azzal, hogy máskor folytatják, és miután a fia elhagyta a helyiséget, ő csak nézett engem a csöndben. Kínos volt. Nagyon is. Néhány perc után engem is elengedett, azzal a szöveggel, hogy ne káromkodjak, mert nem illik. El sem hittem, hogy ennyivel megúsztam!
Valamiért mosolyogva jöttem ki az irodából, elpárolgott a korábbi szuicid hangulatom. Reméltem, hogy a folyosón ott találom majd Jaydent, de csalódnom kellett. Még álltam néhány percig, sújtottan a felismeréstől, hogy nem várt meg. Aztán észrevettem a földön egy összegyűrt papírlapot, amit felvettem és kihajtogattam. Nem akartam hinni a szememnek.
„Tényleg ne káromkodj többet. A tanárok füle hallatára ne ;)
J-T”
Megállt a szívem egy pillanatra. Valamiért teljesen biztosra vettem, maximálisan, félreérthetetlenül, hogy nem akkor láttam a különös fiút utoljára.
És nem tévedtem.
Vártam már, hogy mikor bukkan fel újra. Mint egy agymosott tévénéző, aki képes minden valódi programot ignorálni azért, hogy megnézhesse a kedvenc műsorának újabb epizódját. Néhány napig úgy jártam-keltem, hogy őt kerestem a tömegben, az utcákon, a suliban. Persze, nem bukkantam rá. Helyette megtalált ő.
Egy délután lent rajzolgatott a büfében, egyedül ült. Megremegett a térdem egy pillanatra. Valami belső kényszer miatt félredobtam az összes kételyemet és rettegésemet, odamentem hozzá. Mosollyal fogadott, a szemében azt láttam, mintha várt volna rám. Vagy lehet, hogy csak ezt akartam látni.
Beszélgetni kezdtünk, szinte senki nem figyelt oda ránk. Aznap ellógtam életem első óráját, csak azért, hogy vele maradhassak. A későbbiekben azt még rengeteg követte, de ugye, az elsőre mindig kivételesen emlékszik az ember. Ott még nem sejtettem, miféle veszedelem leselkedik rám, mert elvakított a megnyerő külseje, hanyag stílusa és a belőle áradó feszültség.
Hát így kezdődött.
Sosem tudtam eldönteni, valójában szeretett-e valaha. Kapcsolatunk során sokszor ismételgette, de az nem jelent semmit, megtanultam. Ő tanította meg. Néha egészen elhomályosult a pillantása, amikor rám nézett. Olykor megcsillant és sugárzott a szeméből valami, amit én sosem tudtam beazonosítani. Szerelemnek hittem. Vak, féktelen szerelemnek.
Sokáig senki nem tudott ettől az elképzeléstől eltántorítani, pedig próbáltak. Az az igazság, hogy soha nem is sikerült senkinek, csak magamnak: én voltam az egyetlen, aki rámutathatott az igazságra. És az vált életem legpokolibb, legfájóbb és legnehezebb küzdelmévé. A saját álmaimat, hitemet törtem össze.
Az első félévben nagyjából rendben mentek a dolgaink. Szinte minden percünket együtt töltöttük, csókokat adtunk és kaptunk – olykor pedig sokkal többet is. Odaadtam neki magam, teljesen, feltétel nélküli bizalommal. Jól éreztem magam vele, sőt istenien, el nem tudtam volna képzelni mással. Semmit sem tudtam volna elképzelni mással. Nekem csak Jayden létezett. Azt hittem, a legszerencsésebb ember vagyok a földön, nem sokra rá pedig kiderült, hogy a legszerencsétlenebb.
Jayden félbehagyta az egyetemet az első évben, és beállt dolgozni egy autószerelő-műhelybe. A hétvégékre én is vállaltam munkát, egy kis zöldséges üzletben segítettem be. Úgy tűnt, megállunk a lábunkon, kitartunk egymás mellett, jól alakultak a dolgaink. Ez volt a látszat. A barátaim, az a kevés, akik mellettem maradtak, miután teljesen eltávolodtam tőlük, figyelmeztettek, hogy vakvágányon halad az életem. Nem hittem el nekik. Aztán már nemcsak a barátaim mondták, hogy rossz irányba változtam, hanem mások is. Még ekkor sem fordult meg a fejemben, hogy igazuk van. Éltem a bohó, fiatal életünket, miközben teljesen kiszolgáltattam magam Jaydennek.
Csak az ő baráti körébe jártunk el, és csak akkor, amikor ő úgy akarta. A végén már azon is kiakadt, ha valami programot szerveztem a húgommal. Végzetesen féltékeny típus volt, minden helyzetben csak a rosszat kereste és látta meg. Nem tudta, hogy vak hűséget fogadtam neki, miközben ő olykor másnál kereste a vigaszt – ez is a végén vált csak világossá. A mi esetünk a tökéletes példa arra, hogy előfordul az életben olyan is, amikor a rossz fiút nem lehet megszelídíteni.
Keményen sosem ért hozzám, fizikailag nem bántott. Sokkal durvább a lelki terror, amit erőszak helyett alkalmazott: hogy ellenzett és megtiltott mindent, ami neki nem tetszett. Hogy sokszor kellett egyedül ülnöm miatta, amíg ő eltűnt valahová, valakikkel, élni a világát. Azonban ez sem volt elég. Magamban állandóan mentegettem, indokokat találtam a viselkedésére, és ő megszokta ezt, később már elvárta. Ha felemeltem a hangomat, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, amiért esténként sosem volt velem, sokat szórakozott és nézett a pohár fenekére, hogy neki mindent szabadott, nekem meg semmit, ő is ordítani kezdett, de úgy, hogy remegtem félelmemben. Bezárkóztam a fürdőbe, és órákig sírtam miatta anélkül, hogy akár egyszer is felém nézett volna. Nem próbált meg kiengesztelni, engem tartott hibásnak. Ha véget akartam vetni ennek az állapotnak, nekem kellett elnézést kérnem, magamra vállalnom a felelősséget. És megtettem. Általában minden egyes ilyen esetben megtettem, csak béküljünk ki, legyen minden olyan, mint régen. Sohasem lett. Hogyan is lehetett volna?
Kritizált engem, sokszor és sok minden miatt. Szinte semmi sem tetszett neki velem kapcsolatban, egy értéktelen semminek éreztem mellette magam. Jogos a kérdés, ami utólag már bennem is felmerült, méghozzá számtalanszor: mi a büdös francért maradtam én mellette?
Itt a válaszom, ami végtelenül egyszerű és bonyolult: szerelmes voltam. Életemben először, igazán és úgy, ahogy azt a másik fél nem érdemelte meg.
Miután elhagytam, sokáig még őt sajnáltam. Csak jóval később döbbentem rá, hogy valójában örülnöm kellene, hallelujázni, amiért megszabadultam a mumustól. Akkoriban viszont nem tudtam így gondolni, nekem ő Jayden maradt, az első, aki azon a napon felfigyelt rám az igazgatói szobában. Biztosan felkeltette a figyelmét az ártatlanságom, amit ezüsttálcán kínáltam fel neki. Egyszerű játék volt, ő nem veszthetett semmit. Orosz rulett a szívvel, ahol én vesztettem.
Azokban a sötét napokban, miután visszavonhatatlanul egyedül maradtam, megfogadtam, többé senkinek sem mondom azt, hogy szeretem. Később tettem egy erre vonatkozó kiegészítést: szerelemben soha nem fogom kimondani. Mert a szavak szart sem érnek. Tettekkel kell bizonyítani, és ha még egyszer képes leszek bízni egy férfiban, még egyszer ki merem szolgáltatni magam a „szerelem” tetves oltárán, bizonyítani fogom az érzéseimet. Nem üres, semmitmondó szavakkal, nem az igazi énem teljes semmibe vételével. Mert azt megtanultam, hogy a szerelem nem arról szól, hogy te feláldozod magad, a másik meg tojik rá.
De vajon létezik olyan férfi, akivel ez jól működhet? Akivel a vége nem lesz totális kudarc, megsemmisülés? Szaggató fájdalom? Nem tudom. Félek a választól. Mi van akkor, ha Romeo egy szemétláda, és Júlia lelkiekben nyomorult? Vajon így is szeretnék a történetet?
Amikor elhagytam Jaydent, nemcsak belülről változtam meg teljesen, hanem külsőleg is. Egy darabig nem figyeltem oda magamra, ekkor szedtem össze a plusz kilóimat. A hajamat állandóan kontyba gyűrtem a tarkómon, és előfordult, hogy két hétig még a szemöldökcsipesz felé sem néztem. Ami pedig a szőrtelenítést illeti... Amikor sikerült félig-meddig kilábalnom a kráterméretű gödörből, belenéztem a tükörbe. Egyáltalán nem tetszett, amit ott láttam, ezért cselekedtem. Onnantól kezdve sokkal jobban odafigyeltem mindenre magammal kapcsolatban, de ahhoz, hogy ezt el tudjam érni, kellett egy csúnya mélypont is. Ekkor alakíttattam át a frizurámat, cseréltem le a ruhatáram nagy részét, az iskolás lányéból a lazára, és lövettem piercinget a köldökömbe. Még a szókincsem is átformálódott – nem mondom, hogy nem káromkodtam azelőtt is, de azóta sokkal szabad szájúbb lettem, nem totojáztam, kimondtam, ami jött. Néha harsány voltam, viszont nem közönséges, mindig tudtam, hol a határ. Bár a fiúkról, sajnos, nem mondhatom el ugyanezt. Sokan lotyónak bélyegeztek, mert kalandokba keveredtem, hol merészebbe, hol egészen visszafogottba. Én már megtanultam a felét sem elhinni annak, amit a srácok az afférjaikról mesélnek, de sok társam az egyetemről még nem. Na, nem mintha sokat számítana, mert magasról teszek a pletykákra. Jókat szoktam röhögni rajtuk.
Csakhogy ezzel a viselkedéssel sem tudtam hosszútávon átverni magamat. Egy ideig még elhittem, hogy tényleg azért csinálom, mert szabadulni akarok a láncaimtól, végre élni. Jó is volt, egy darabig. Aztán valami hiányozni kezdett, és többé nem tagadhattam a nyilvánvalót. Kétségbeesetten, eszeveszetten vágytam a szeretetre, viszont senkit sem akartam a közelembe engedni. Érezni akartam, hogy szeretnek engem, valahogy, valamilyen módon, de tudni, hogy nem bánthatnak. Nem tehetik, mert nem engedem meg nekik. Szinte meghasonlottam – egy részem ellenezte, amit teszek, míg a másik vágyott rá. Kellett mellém valaki. Mindig kellett. Ha csak rövid időre is, egy kis szórakozásra, akkor annyira. Annál rosszabbul még sosem éreztem magam, mint amikor egyedül voltam. Ezért maradtam annyi ideig Jaydennel, mert elképzelhetetlen volt, hogy nélküle legyek. Egymagamban. Szükségem volt valakire, akire ránézhettem; akihez szólhattam és megölelhettem; akiről azt hihettem, mellettem áll. Kegyetlen hazugság volt, hiú ábrándba ringató balfaszkodás.
Sok idő kellett ahhoz, hogy minderre rájöjjek, és más szemszögből lássam. Egyedül eltöltött, hosszú napok. Meg Path. És a blogom. Nem véletlen, hogy most ezek alkotják az életemet.
„Ma, miközben újfent a múltamon gondolkoztam, arra jutottam, hogy írnom kellene egy memoárt. Valami olyasmi lehetne a címe, hogy „dolgok, amelyek a boldogtalansághoz vezetnek, haladóknak.” Vagy: „tudod, a szerelem könyvekben és filmekben... Az, amelyik nem létezik.” Kasszasiker lenne, nem?
Nyomorultul érzem magam ez emlékek férges utóhatásaitól. Elveszett vagyok. Mentsetek meg.
Mikor veszi már észre valaki, hogy ez az egész csak álca, olcsó kamu? Hogy én is pont olyan vagyok, mint a többi lány? Na, jó, nem pont annyira, de kicsit mégis. Hogy érdek nélküli szeretetre vágyom.
Látod? Fuldoklom. Dobj már egy mentőövet...”

6 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Ahh, muszáj írnom :3 Sky múltja szomorú, és minden egyes sorát át tudtam érezni :( Sajnos kísértetiesen hasonlít az én múltamra, meg tudtam érteni, miért maradt egy ilyen mérgező kapcsolatban... :( Remélem, hogy a testvérekkel minden rendben lesz, bár gondolom, hogy nem :D
    Puszi! :) imádom az írásod :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anett!

      Hálás vagyok, amiért írtál. Jó itt látni egy "új" arcot is. ^^ Sajnálom, hogy ilyesmik történtek veled is. Egyszerűen nem lenne szabad, hogy ez bárkivel is megessen...

      A testvérekről egyelőre nem árulok el semmit, azon kívül, hogy nem lesz minden rendben... ;)

      Ölel,
      Svea

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon jó lett ez a rész is, igazán elgondolkodtató. Sok ember mondja ezekre az emberekre, hogy az ő hibájuk, miért nem mennek el ilyen helyzetekben. Örülök, hogy rávilágítottál a dolog belső szemszögére, hiszen könnyen mondunk véleményt mindenféle tapasztalat és tudás nélkül, legtöbbször tévesen. A Rómeó és Júlia beleírása is tetszett.
    Ez most egy komolyabb fejezet lett, és a blog minden egyes résszel beváltja a hozzáfűzött reményeimet. Ez nem egy tucat blog, nincsenek semmitmondó karakterek, logikátlan és bugyuta történések.
    Örülök, hogy olvashatom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Blanka!

      Én örülök, hogy ilyen "olvasóm" van, mint te! Hálás vagyok minden percért, amit a blogra és a hozzászólásokra szánsz.

      Ölel,
      Svea

      Törlés
  3. Szia!
    Elképesztően jól írsz, és nagyon jó a történet.
    Skyler karaktere teljesen kiforrott, tudni, hogy mit miért csinál. Kicsit magamra is ismertem benne - hasonlóak az érzéseink, az okaink, a tetteink.
    Csak dicsérni tudlak, fantasztikus vagy!
    Várom a folytatást:)
    Puszi, Brooke

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Brooke!

      Most nagyon boldoggá tettél. ^^ Imádom a véleményedet, vagy ötször elolvastam, miután elhittem, hogy én kaptam...

      A folytatást pedig máris hozom!

      Ölel,
      Svea

      Törlés