:::... Hatodik felvonás ...:::

Üdv!

Kezdeném az ujjongással: 23-an vagyunk! Te jó ég! Köszöntök itt mindenkit! <3 A napokban kaptam néhány új kritikát, linkeltem is őket, van oldalt az információk között egy ilyen menüpont. Csemegézzetek! :)

Ölel titeket,

Svea E.

*

„Mióta felkeltem, folyamatosan tejes kávét kívánok majonézes kukoricával és krumplival, kiegészítve egy kis bacönös chipsszel. Ilyen káosz amúgy az élet is?”

Hülye egy napom van. Furán érzem magam, éhes is vagyok. Nem tudok jól lakni, hiába eszem a diétás szendvicseket, puffasztott rizseket és teljes kiőrlésű cuccokat, csak még éhesebb leszek tőlük. Felborult a bioritmusom, vagy mi a bánat? Egyre csak egészségtelen, a régi életemben előszeretettel fogyasztott kaják járnak a fejemben, és ez most sokkal súlyosabb, mint általában szokott lenni. Háborog a gyomrom, még szerencse, hogy nem hangosan, csak nekem nyögi panaszait. Olyan hipnotizáló hatása van, hogy szinte rávesz, vegyek valamit a büfében, valami kis bűnöset, úgyse derül ki. Párszáz kalória ide, vagy oda... De tudok neki parancsolni. Egyelőre. Ezzel az új életformával máris leadtam két kilót, habár ez látványban még nem mutatkozik meg. Lelkesen küzdök a felesleggel, nem fogok elgyengülni. Még azért sem!

Az esti edzésen, ismeretlen okból kifolyólag, folyamatosan Tate-et kutatom a tekintetemmel. Egész nap idióta voltam, idiótaságok jártak a fejemben, erre, tessék, most is az vagyok. Nem kellene, hogy érdekeljen a csendesebb testvér, az élénkebb szemű fiú, hagynom kellene a francba. Korábban kristálytisztán kiolvashattam a tekintetéből, hogy mi a véleménye rólam. Bennem mégis lobog a bizonyítási vágy, hogy nem írhat le ennyire egyszerűen, és ez szembemegy minden elvemmel.

Robin egyedül érkezik. Térdig érő sportnadrág van rajta, meg kifakult póló. Egyből felém indul, mire kicsit lassabban kezdek tekerni a bringámon. Az ő viselkedése elég egyértelmű. Látom rajta, hogy érdeklődik irántam, mit szeretne, hisz nem is titkolja. Ekkor tudatosul bennem, hogy kicsit hosszabb a haja, mint az öccsének. Sötétebb is.

Mikor mellém ér, hozzám hajol. Az egyik keze a nyakamra téved, ezzel egyidejűleg egy puszit nyom az arcomra, nem sokkal az ajkam mellé. Robbannak közöttünk az energiák, a vonzás felerősödik, és egyszerűen tudom, hogy ő is ezt érzi. Elmosolyodom.

Robin egy törölközőt dob a bicikli vázára, és komótosan hajtani kezd. A szemem sarkából figyelem, kábé másfél percenként ő is ugyanígy tesz. Megszakíthatnám ezt a némajátékot, ezt a bizalmas, kedves évődést, ami köztünk megy, de félek, akkor elszállna a varázsa. Pont ez benne a legjobb, hogy csak hallgatunk, és vagyunk egymás mellett, semmi komoly.

Néha elindul felém az egyik keze, majd gyorsan visszahúzza. Nem tolakodó, sőt alig észrevehető a mozdulat, nem tűnne fel, ha nem fixíroznám annyira. Meg akar érinteni engem. Leállok, és teljes egészében felé fordulok, várok arra, vajon mi lesz a következő lépése. Ő is lassabban teker, és először csak a fejét fordítja felém. Közel van az arcunk a másikéhoz, mindketten halványan mosolygunk. Váratlanul kitör belőlem a nevetés az abszurd helyzet miatt, és a számat harapdálva lehajtom a fejemet. Robin az államhoz nyúl, és óvatosan felfelé irányítja az arcomat. Ezúttal sokkal közelebb van hozzám, mint az előbb. A mutatóujja simogat. Jólesik. Eszembe jut, hogyan csókolt a kocsinak döntve, és azt akarom, hogy megint megtegye. Emlékszem, akkor az ajkával kikapcsolta az egész világot, miközben mégsem vesztettem el a fejemet.

Ezúttal nem hagy magamra rövid idő után, és Path sem keresi a társaságomat. Az egész edzést együtt csináljuk végig, ki-ki a maga gyakorlatait, folyamatosan vigyorogunk a másikra. Nem egy alkalommal látom, hogy a tekintete elidőzik a testemen, jó alaposan szemügyre veszi a domborulataimat, mégsem csinálja közönségesen. Tetszik neki, amit lát, tudom. Egy ideje könnyű olvasnom az emberi viselkedésből, valahogy átlátok a szitán. Velem született képességem, amit a Jayden-korszakban előszeretettel hagytam figyelmen kívül. Azóta viszont sokkal jobban odafigyelek rá, még néhány könyvet is elolvastam az emberi testbeszéddel és lélektannal kapcsolatban. Érdekel a pszichológia, de csak ez az „egyszerűbb” fajtája, azt tanulni már sok lenne, és tartok tőle, el is vesztené a varázsát.

– Be kell vallanom valamit, S. – Még ez a fura rövidítés is jól hangzik Robin szájából. – Szeretnék veled tölteni egy kis időt ma este.

Meglepődöm, felvonom a szemöldököm. Velem szemben áll, zsebre vágott kézzel, a zavar legkisebb jele nélkül. Számítottam a szavaira, mégis meglepetésként ér, hogy ilyen hamar, ilyen nyíltan bevallja.

– Attól függ, milyen minőségben szeretnéd tenni – mondom halál komolyan. Egy pillanatra mintha kicsit megrendülne, nem tudná, mi legyen a következő lépés, aztán gyorsan kitalál valamit. Hiába, szeretem zavarba hozni az embereket.

– Két edzőtermi ismerős tesz egy kései sétát a városban.

– Szóval csak sétálni akarsz? – A hangom kihívó. Kíváncsi vagyok, mit reagál rá.

– Azt azért nem mondtam...

Felnevetek, szinte mindenki ránk néz egy pillanatra. Tetszik ez a fajta udvarlás, nem nyomul rám, mégis kifejezi, mit szeretne, egy csipetnyit talán még romantikus is. Végül rábólintok, örül neki. Én is örülök.

Látom, hogy Path már készülődik, a levezető nyújtógyakorlatokat csinálja, amikor elindulok felé. Néhány méterről rám néz, egyenesen a szemembe, és úgy mosolyog, hogy abból rájövök, tudja, valami történt. Leülök mellé a földre, nagyvonalakban elmesélem, hogy sétálok egyet Robinnal, ezért most egyedül kell távoznia, és nem tudom, hogy mikor érkezem majd, de vigyázni fogok magamra. Félrebillentett fejjel hallgat, figyel, emészti a hallottakat. Nem fog semmi olyasmit mondani, amivel kétségeket keltene bennem, az nem az ő stílusa. Még akkor sem, ha nem tetszik neki Robin.

– Vigyázz magadra – nyugtázza rejtelmes arckifejezéssel. Elköszönünk egymástól, ő kifelé indul, én vissza Robinhoz. Egy haverjával beszélget éppen, aki furcsa pillantással üdvözöl, viszont nem szól semmit. Nem érdekel különösebben, Robin pedig észre sem veszi. A csávó megtarthatja a gondolatait magának.

– Tíz perc múlva találkozzunk a bejárat előtt – suttogja a modern hercegem, amint mi is az ajtó felé indulunk. Egy bólintással veszem tudomásul, aztán benyitok az öltözőbe. Sietve kapkodom magamra a ruháimat, fekete harisnyát, rövid szoknyát, kötött pulcsit és bokacsizmát, majd megigazítom a hajam, pontosabban kiengedem és kifésülöm, végül fújok magamra néhányat a parfümömből. Lehet, hogy tizenkét perc is eltelik, mire végzek, de nem különösebben aggasztom magam a késés miatt.

Robin odakint vár, egyedül. Vékony, fekete dzsekiben, farmerben és tornacipőben. Úgy megyünk el az autójáig, hogy egy szót sem szólunk egymáshoz. Egy kicsit kínos a csend. Eszembe jut, hogy megpróbálom kideríteni, vajon Tate beszámolt-e a kis találkozónkról, de szinte rögtön ki is űzöm a fejemből. Nem valószínű, hogy megtette, ellenben ha mégis, hát az sem számít.

Robin beindítja a kocsit, sebességbe teszi, és már indulunk is. Lassan gördül ki az aszfaltszürke Range Rover a helyéről. Bekapcsolja a rádiót, így sokkal jobb, hogy nem csak a csendet kell hallgatnunk. Még egy ilyen stílusosan kipofozott, ám nem mai darab verdában is.

– Szóval, mit csinálsz a városban? – pillant felém futólag, amikor elfordul egy kereszteződésben. Sejtettem, hogy kérdezősködés lesz a vége, ez egyértelmű a megismerkedés fázisában, bár nincs túl sok kedvem magamról mesélni. Az igazság az, hogy nem tervezek hosszú távra. Ebben a pillanatban jól érzem magam, de ennyi az egész. Nem gondolok arra, hogy milyen jó lenne holnap is vele lenni, kocsikázgatni, mert az nem én vagyok. Többé már nem.

– Főként egyetemista vagyok – vallom be. – És fogyókúrázom.

Ez az! Ezzel könnyen elterelhetem a figyelmét, és milliószor szívesebben beszélgetek a súlyfeleslegemről, mint az életemről, érzéseimről és emlékeimről. Annak még nincs itt az ideje, és az is lehet, hogy nem lesz sosem. Robin felnevet. Nem tudom, miért találja ezt viccesnek, de mire rákérdeznék, már mondja is.

– Őrült vagy – a hangja szelíd, nagyon gyöngéd. Ezen a tónuson úgy elcsodálkozom, hogy muszáj ránéznem. Az utat figyeli. – Nem tudom, milyen félkegyelmű tanácsolta ezt neked, de egy jó nagy idióta lehet.

Félig-meddig mosolygok csupán, valahogy nem akar összejönni. Próbálkozom, de a megszokott görbület helyett inkább csak egy grimaszra futja. Először rá akarom vágni, hogy nem pasi miatt csinálom. Másodszorra is, aztán valahogy értelmet nyernek a szavak. Ha most éppen nem is Jayden-Trey miatt teszem meg dolgokat, változni miatta kezdtem el. Mindenféle tekintetben, így valahogy ebben is. Mintha meg akarnám neki mutatni, hogy tudok bomba nő lenni nélküle is, sőt egyenesen az vagyok. Hogy leszarom a véleményét, miközben mégis miatta kezdtem el az egészet.

– Átlátok ám rajtad – váltok gyorsan témát, de nem igazán tudom összeszedni a gondolataimat. – Ezt csak azért mondod, hogy elbűvölj. „Nekem jó vagy így, te gyönyörű vagy, blablabla” később pedig jönnek a kifogásolnivalók. „Le kéne adnod néhány kilót, nem tetszik a hajad színe, mi ez a nadrág rajtad?, már nem kívánlak.” Ja, ismerem a dörgést.

– Ezzel most azt mondod, hogy csak addig tetszel nekem, amíg meg nem kaplak?

Megváltozik a légkör, már nem annyira meghitt, baráti köztünk a hangulat. Feszültség telepszik a levegőbe, mint egy vita előtt.

– Azt mondom, hogy ez a tapasztalatom.

Hallgatunk. Kivilágított épületek, lakóházak, buszmegállók maradnak el mellettünk. Terek, padok, emberek, senkit sem ismerek. Nem igazán tudom, merrefelé járunk, de bízom Robinban, hogy nem fog megfojtani és a csomagtartóban elszállítani, hogy aztán egy zsákban bedobhasson a folyóba.

Nemsokára megállunk egy bevásárlóközpont parkolójában, ahol kocsijuk és motorjuk mellett álldogálnak néhányan. Mind fiatalok, jókedvűek, azt gondolom, hozzájuk igyekszünk, de Robin tőlük távol választ helyet. A hátsó ülésen matat, előhúz egy flakon vizet, és felém nyújtja. Iszom belőle, majd visszaadom neki, ő is nagyokat kortyol.

Kinyitja a kocsiajtót, kicsit felhangosítja a zenét az autóban, ami eddig csak zümmögött. Várakozóan rám néz, de nem mond semmit, én pedig rámosolygok. A feszültség lassan, de biztosan eltűnik, újra nyugodttá válok, bár nem kicsit izgat a helyzet. Bármi megtörténhet a következő pillanatban, még csak az elején vagyunk mindennek, itt nincsen tét, se semmi, lehet játszadozni, kalandozni bátran. Ezt szeretem, erre van szükségem. A flörtre, a határok feszegetésére, érzelmek nélkül.

Késő van, mindjárt tíz óra, mégsem foglalkozom ezzel. Nem érdekel, hogy keveset fogok aludni, és nehéz lesz a holnap reggel. A pillanat megéléséért mindent.

Egy ismerős szám hangzik fel a rádióban, mire bátran odanyúlok, és még hangosabbra veszem. Egy őrült ötlet vezérel, amikor csillogó szemmel Robin felé fordulok. Olyan az arckifejezése, mintha sejtené, mit forgatok a fejemben.

– Táncoljunk! – nézek rá kérlelően. Elvigyorodik, nem totojázik sokat, szinte kiugrik a kocsiból. Utána lendülök.

A csomagtartó mögött megállunk, egymással szemben. Felém nyújtja a kezét, amibe belekapaszkodok, így kerülök hozzá közelebb. Mozogni kezdünk a zenére, de ez most nem olyan, mint a klubban, ez sokkal visszafogottabb. Nem is táncolunk igazándiból, mintha direkt az ütem mellé lépnénk, de csak röhögünk rajta. Megpörget, majd a derekamat fogja, és így folytatja tovább. Mindenki minket néz, a két idiótát, amint bugiznak egy parkolóban, valami másodrangú popslágerre. Mi csak rázzuk és nevetünk, rázzuk és nevetünk, néha fordítva. Megáll a világ.

Egyszer Robin túlságosan kipörget, és így nagyobb erővel kell visszahúznia magához, ami következményekkel jár. Például, hogy jóval közelebb kerül az arcom az övéhez, mint eddig. Szinte meg sem érkezem hozzá, amikor már felém hajol, és ajkát az enyémre nyomja. Még mozgunk lassan, teljesen elveszítjük az ütemet, miközben a szánk egybeolvad, és újra

ugyanazt érzem, mint a múltkor. Kikapcsol a csókja és felmelegít, teljesen a hatása alá kerülök. Nem leszek követelőző és vad, nem akarok szexet mindenáron, csupán jólesik vele lenni.

Visszaülünk a kocsiba, és legnagyobb döbbenetemre Robin nem próbálkozik semmivel. Nem téved el a keze, nem próbál hátrahúzni az ülésre. Még finoman csókol egy darabig, aztán a nyakamba hajtja a fejét, és sokáig ott marad. Nem igazán értem, hogy miért. A haját simogatom a tarkójánál, ami ösztönösen jön. Csak ölel engem, mélyeket lélegzik, beszívja a bőröm illatát, és ennyi. Az utálatos énem azt gondolja, milyen giccses egy pillanat ez, de gondolatban gyorsan leütöm. Ez nem giccses, ez meghitt. És különös – sosem számítottam volna ilyesmire. Először érzem úgy, mintha Robin valami hasonló helyzetben lenne, mint én: keres valakit, akivel enyhítheti a magányát. Nem akar ő szerelemittas Romeót játszani, csak egy kis törődésre vágyik anélkül, hogy ártanának neki. Vagy az is meglehet, hogy iszonyat elfáradt, és úgy döntött, ma az én nyakamban keres menedéket. Óvatosan megcsókol a fülem alatt, mielőtt elhúzódna tőlem. Elengedem a tarkóját.

Szó nélkül nézzük egymást. Halk hangon megkérdezi, merre lakom. Elmondom a kolesz címét, amit ő egy bólintással vesz tudomásul. Miközben újra átvágunk a városon, az jár az eszemben, hogy ez a fiú még a nevemet se tudja. Sőt, szinte semmit sem rólam, de olyan bensőségesen ölelt meg az előbb, ahogy Jaydennek egy fél év alatt sem sikerült. Lehet, hogy valójában nem is kell ismernünk egymást ahhoz, hogy pillanatokat tudjunk adni? Cserélni? Kölcsön kapni? Néhány másodpercnyi felejtést, menedéket nyújtani, mert lehet, hogy a másiknak éppen arra van a legnagyobb szüksége?

Robinnal közösen úgy segítünk egymáson, hogy szinte nem teszünk semmit, csak hagyjuk, hogy a lelkeink összetalálkozzanak, és ugyanarra a ritmusra rezdüljenek.

Robin elindítja a melegítést a kocsiban, és ettől meg a csendtől kezdek elálmosodni – már tizenegy is elmúlt. Nagyokat ásítozom, és ahogy behunyom a szemem, újra bűnös dolgok jelennek meg előttem, sok csoki és üdítőital, keksz meg chips. Rossz vagyok.

– Mi jár a fejedben? – kérdezi a legjobbkor.

– Nem akarod tudni.

– Dehogynem – mosolyog. Hát jó.

– Pudingos gofri.

– Tessék? – most már nevet. Határozottan.

– Én szóltam!

– Meg nutellás palacsinta és muffin tejszínhabbal, ugye?

Ő tovább szórakozik, de nekem nagyot kell nyelnem a szavai hallatán. Atyaég! Hogy mik nem jutottak eszembe eddig!

– Ne vígy engem kísértésbe – nézek rá komolyan.

– És gonosztól is szabadítsalak meg? – kérdezi hivatalos hangnemben, bár zihálva az elfojtott röhögéstől.

– Kérlek szépen – folytatom, miközben már a kolesz előtt parkol.

– Kösz – szólal meg. Tudom, mire érti. Bólintok, felkapom a cuccaimat.

– Én is köszönöm a táncot.

Mosolygunk egymásra még néhány pillanatig, majd nyom egy puszit az arcomra, mielőtt kiszállok mellőle. Nem csókol meg, de jobb is. Nem illene most ebbe a helyzetbe. Az ajtóhoz botorkálok, a kulcsomat keresem, és Robin addig nem megy el, míg el nem tűnök az épületben. Felmegyek az emeletre, csöndben osonok, nehogy felébresszek valakit. Némán nyitok be a szobánkba, hangtalanul teszem a lábaimat egymás elé, amikor hirtelen felkapcsolódik a villany. A mozdulatba merevedek, úgy várom, mi lesz a fejlemény, de csak Path néz rám álmos tekintettel. Törökülésben ül az ágy közepén, a takarója összegyűrten lóg le a földre. Odalépek, megigazítom.

– Milyen volt? – ennyit kérdez csak.

– Jó – a tömör válasznál többre nem futja, ami nem baj, mert neki most ennyi is elég. Holnap majd alaposan kifaggat, én pedig énekelni fogok, mint egy kismadár.

Valahogy elvánszorgok a fürdőig, és gyorsan lezuhanyozom, majd magamra kapok valamit az üres helyiségben. Pizsamagatya meg póló, fehérnemű sem kell. Az igazság az, hogy azért, mert olyan ásítozó káosz van a fejemben, hogy bugyit nem hoztam magammal.

Visszafelé slattyogok, amikor eszembe jut, hogy akartam írni valamit a blogomba, de nem marad erőm elővenni a gépet, a telefon apró gombjaihoz meg nincs idegrendszerem, ezért hagyom az egészet. Ma a világnak az én hülyeségeim nélkül kell álomra hajtania a fejét. Ez egyszer megmenekültek.