május 22, 2015

:::... Harmadik felvonás ...:::

Üdv Mindenkinek!
Tudom, hogy kellett rá várni, de végre itt a friss! Elég eseménydús lesz, és pár kérdésre is választ kaptok benne. KÖSZÖNÖM, a kattintásokat és kritikákat, a 11 feliratkozót! <3 Imádlak titeket!
Ölel,
Svea E.

*

„Nem akarok többé rólad álmodni.”
Megnyomom a BLOGOLD!-ot, miközben beszívom az ajkamat.
Tudom, hogy ez lehetetlen kérés, mint például a zebrának azt mondani, hogy mossa le a csíkjait, vagy Skyler Addisonnak azt tanácsolni, hogy ne akarjon állandóan csokit enni.
A takaróm alá bújva tanyázok az ágyamon, laptoppal a mellkasomon. Még nagyon korán van, alig tíz perce riadtam fel. Az első gondolatom az volt, hogy ki kell írnom a kínt magamból, egyenesen fel a blogra, mert attól mindig jobb lesz. Jobb is, egy icipicivel. De csokira vágyom. Elképzelhetetlen és durva mértékű vágyat tapasztalok magamon, a megvonás legalább annyira kellemetlen, mint egy nőgyógyászati vizsgálat. Végem van!
Valahogy enyhülnek a kellemetlen érzések bennem. Megnyugtat, hogy csak egy rossz álom volt, egy újabb lidérc, semmi több. Már nem zihálok. Biztonságban tudom magam – a testemet és a lelkemet egyaránt. Ez a legfontosabb, a lelkem, amit többé soha nem engedek, hogy elvegyenek tőlem. A magamé maradok. Ha mást nem is, ezt megtanultam, miután elhagytam Jaydent. Csak azzal nem számoltam, hogy milyen sokáig fog kísérteni...
Összeszedem magam, és bár lenne még egy fél órám fetrengeni, mégis a fürdőbe indulok. Felkapom a neszesszeremet meg a kis törölközőmet, és fájó végtagokkal elcammogok odáig. Mindenem húzódik, sőt, olyan helyeken is izomlázat érzek, ahol azt sem tudtam, hogy izmom is van. Kész kínszenvedés a mozgás, a készülődés. Az azért feldob valamelyest, hogy mire visszaérek a lakosztályunkba, Path már gőzölgő kávéval vár. Az automatából van, felismerem a papírpoharat. A kávéillat egészében betölti a kis helyiséget, megállok egy pillanatra, és mélyen beszívom. Nem vagyok függő, vígan meglennék nélküle, ha nem szeretném annyira az illatát és az ízét.
Úgy meredünk Path-tel egymásra a poharaink fölött, mint két zombi. Kialvatlanok vagyunk, fáradtak és elgyötörtek, ami nagyon kemény kombináció. Ráadásul stresszel a mai csillagászat-előadás is, mivel ez az utolsó a témakört lezáró zéhá előtt. Na, nem mintha nem tanulnék (egy keveset) mindig az órákra, de az ilyen alkalmak kellemetlenül érintenek. Kit nem?
Path hosszasan kifújja a levegőt, mielőtt megmozdulna, szenvedő arcot vág. Nagyon szívesen felugranék a helyemről, hogy mindennemű bűntudat nélkül kinyilatkoztassam: „megmondtam, hogy ez lesz”, és csak azért nem teszem, mert én szintén ugyanolyan ramatyul festek. Mosolyogni viszont tudok, azokat az izmokat nem érte tegnap túl nagy terhelés.
Lassan összeszedjük magunkat (tényleg nagyon lassan), és a suli felé indulunk. A lépcsők okoznak némi problémát, így felváltva morogjuk el a szitkainkat, miközben visszafogottan röhögő koleszosok nyargalnak el mellettünk. Igazán hangulatos pillanat – már azon gondolkozom, mit lehetne erről blogolni.
Ráadásul az idő is rossz, szemerkél az eső. Még jó, hogy a kedvenc kabátomat viselem, így védve vagyok, bár az óriási kapucnit tartanom kell a fél kezemmel, ha látni akarok alóla valamit.
Felszállunk a buszra, tömegnyomor van. Csak három megállót megyünk, de az is egy örökkévalóságnak tűnik. Már előre megbeszéljük, milyen taktikával jussunk el az ajtóig, és szálljunk le. Azért csináljuk, hogy feldobjuk kicsit ezt a hétköznapi, unalmas reggelt. A sor végére állok, Path mögöttem van. Amikor mindenki eltűnik előlem, nagy lendületet veszek, a kezemmel segítem a műveletet, és egyszerűen leugrom a járműről. A többi utas megdöbben. Path néhány másodperc múlva követ, és hallom, ahogy kuncog, de amint megfordulok, hogy lássam az arcát, már nem nevet. Hanem ordít.
– BASZD MEG! – üvölti. A háta mögött, a még mindig nyitott buszajtóra siklik a tekintetem, és nem füllentek, amikor azt mondom, mindenki néma csöndben bámul minket. – A LÁBAM!
Path a buszmegálló széléhez evickél, és a vékonytalpú csizmába bújtatott lábát masszírozza. Valaki előrehajol az utasok közül, és megkérdezi, jól van-e.
– Nem, baszki, nem vagyok jól! – vágja rá, és olyan tekintettel néz, amitől az ürge megrémül, a buszajtó pedig becsukódik, és a jármű elrobog. A döbbenet első hulláma után alig bírom visszafogni a nevetésemet, a szám elé kapom a kezemet. Path még mindig káromkodik.
– Mi történt? – nyögöm ki nagyon nehezen.
– Te tudod, milyen érzés, mikor a teljes súlyod a hideg és kemény betonhoz veri a lábadat? A kurva élet. Ez nagyon fáj.
– Tudsz járni? – kérdezem egy árnyalatnyival kétségbeesettebben. A röhögés még mindig rajtam van, viszont legalább már nem olyan erős a késztetés.
– Ja, bár ezt még holnap is érezni fogom. – Végre felegyenesedik, komolyan a szemembe néz. – Te, meg a kretén ötleteid...
Már tudom, hogy nincs baj. Ha ilyen szavakat használ, akkor megmenekült a világ, Path nem fog felrobbanni a dühtől, túl vagyunk a nehezén. Azaz nevethetek, és meg is teszem, úgy robban ki belőlem, mint barátnőmből a káromkodás.
– Azért... te is beleegyeztél... – mondom elfúlóan.
– Nem hiszem el, hogy mindig én szívom meg.
Elindulunk az egyetem felé, most már teljesen jókedvűen, röhögünk, kielemezzük az előbbi eseményeket. Path azért kicsit húzza és fájlalja a lábát, de megígérem neki, hogy a „kretén ötletem” miatt kiengesztelem valamivel.
Bár mindenem feszít, a buszmegállós eset miatt egész nap jó a kedvem. Váltok néhány szót az ismerősökkel, odaülök közéjük, és az egyik jó barátnőmnek, Meadow-nak a csokimat is odaadom, mivel én jelenleg úgysem ehetném meg. Óra után még a csillagászat-profra is rámosolygok, és biztosítom róla, milyen érdekes órát tartott. Nem maradok ott nyalizni, azt sem várom meg, hogy reagáljon rá, azt viszont még elkapom, ahogy az öregnek felcsillan a szeme.
Jó a napom. Jól alakulnak a dolgaim, még a rémálmot is sikerül teljesen kiverni a fejemből. Végigülök még két órát, szorgosan jegyzetelek és memorizálok, majd lemegyek a kantinba enni valamit. Bár nehezen visz rá a lélek, de párolt csirkét választok rizzsel. Körülbelül semmi íze az egésznek, ám muszáj kiegyensúlyozottan és egészségesen táplálkozni, ha azt szeretném, hogy legyen értelme és látszata az edzéseknek. Választok néhány gyümölcsöt is, majd miután eltűntetem a tányéromról az adagom nagy részét, előveszem a táskámból a gépemet. Szeretnék egy kicsit blogolni és netezni a meló előtt, ezzel elütni a rendelkezésemre álló egy órát.
Bámulom a kezelőfelületet, valahogy nem jönnek a szavak. Aztán bevillan a reggeli jelenet... Átültetem ezt a momentumot ebbe a nyamvadt, színtelen életbe, ami körülvesz minket, a monotonitásba. A magányba, a rohadó emberi lelkekbe. Néhány napja valakin az egyik előadásról láttam egy aranyos feliratú pólót. Azt kapcsolom a mai napomhoz.
„Tegyél meg egy rohadt nagy szívességet, és mosolyogj!”
A melóm elég unalmas, a főnököm egy perverz, aki folyamatosan titkos randikra csábítgat a felesége háta mögött, ámbár egész jól fizet. Nem gebedek bele a munkába, nem kell átvágnom a fél városon hozzá, szóval mosollyal viselem a viszontagságokat. A belvárosban dolgozom, egy magas, üvegezett épületnek a hatodik emeletén, a marketing osztályon. Irodai kisegítő vagyok, vagy elterjedtebb néven titkárnő, azaz jó sok kávét főzök, nyomtatok, telefonálok, határidőnaplót vezetek, dokumentumokat írok és szerkesztek a számítógépemen, valamint illedelmesen hárítom a főnököm próbálkozásait. Keddtől péntekig négy órában, enyém a délutános műszak. A kolléganőm egy kisgyermekes, egyedülálló anyuka, aki csak délelőttönként tud bejárni, amíg a gyerek bölcsiben van, így tökéletes párost alkotunk. Olcsóbbak vagyunk együtt, mint egyetlen személy teljes munkaidőben, valamint (én legalábbis), bizonyos extrákkal rendelkezem a főnökúr szemében. Körülbelül harmincöt-
negyven év körüli magas, sportos testalkatú férfi öltönyben, merev járással. Sokaknak bejön, én kivétel vagyok.
Sötétedik, mire felállok az asztalomtól, és türelmetlenségemben nem szabályosan kapcsolom ki a gépemet, hanem a nagy gomb hosszan nyomásának segítségével. Néha csinálok ilyeneket a fénymásolóval is, mert egy kész örökkévalóság, mire kikapcsol, így csak kirántom a dugaszt a konnektorból. Ennyi csintalanság nálam is belefér. Rendet rakok az asztalon, kivágom a szemetet, és öltözködni kezdek, amikor feltűnik Brendan, a főnök. Jaj nekem.
– Hé, Skyler! – vigyorog rám, elgondolása szerint ellenállhatatlanul. Már tudom, hogy mit akar kérdezni, mindig ugyanazzal jön: az itallal a közeli pubban. Amikor elkezdi a mondatot, már bocsánatkérő mosolyt öltök, és nemsokára szavalni kezdem, hogy programom van mára a barátnőmmel. Nem szeretném részletesen taglalni, de ő mégis faggat, és amíg a nyakam köré tekerem a sálam, elmondom, hogy kondizni járunk egy edzőterembe. Elkerekedik a szeme, majd hamiskás mosollyal bizonygatni kezdi, hogy pedig nekem arra aztán semmi szükségem nincs. Le kell nyelnem a kényszert, hogy ne forgassam a szemem, olyan átlátszó a dumája. Hetykén vállat vonok inkább, félig belemenve a sablonos játékba, és nagyon gyorsan búcsút intek. Holnap találkozunk, ígéri. Vagy inkább fenyeget.
Path készenlétben vár. Mosoly terül szét az arcán, és látom, már nem is emlékszik a reggeliekre. Hála az égnek! Gyorsan átöltözök, összedobálom a levetett gönceimet, nem érdekel, hogy különösebb rendben álljanak. Mivel kissé bemelegedtek az izmaim, nem esik nehezemre a mozgás, kezd megint elkapni a tegnapi kedv. Felkötöm a hajam, mellényt és sálat húzok, majd belenézek a táskámba, ellenőrzöm, minden megvan-e. Indulásra készek vagyunk.
Úgy döntünk, hogy az eső miatt (ami csak kifogás), nem futunk a teremig, hanem buszra szállunk. Ezúttal kulturáltan, értelmes emberi lények módjára szállunk le róla, atrocitás nélkül. De azért mindketten kuncogunk.
Ugyanaz a nő fogad az előtérben, aki tegnap. Kedvesen mosolyog, váltunk néhány szót. Mivel mögöttünk újra nyílik az ajtó, és mások is jönnek, nem tartjuk fel sokáig. Szinte rohanunk, hogy lerakjuk a cuccokat, aztán rádolgozzunk feszülő izmainkra. Hatalmába kerít a hely hangulata. Halkan duruzsoló zene, sóhajtások hangja, nevetések és „egy-két-há-négy” számolások, dagadó izmok, patakokban folyó verejték vegyül itt. Van benne valami sajátos, ami magával tudja sodorni az embert.
Belépünk a terembe, és előzetes megbeszélés nélkül mindketten a tegnapi srácokat keressük. Most többen vannak, nem is találjuk őket. Mivel kihagytuk a futást, a szobabiciklikhez megyünk, és tíz percig tekerünk, néhol őrült tempóban. Én kényelmesen elkerekezgetnék a lassú, megszokott iramomban, de Path halkan mormoló hangja („gyorsabban, mert dombra megyünk!” és „te most a Tour de France-on vagy!”, meg „üldöz egy kutya, siess már!”) megakadályoz benne.
A taposógép következik, hogy formálja a fenekünket. Ez kellemes, jóval egyszerűbb, mint biciklizni, kicsit kifújjuk magunkat. Sorban kipróbáljuk az egyszerűbb gépeket, forgatjuk jobbra-balra a csípőnket, megtornáztatjuk minden izmunkat, mielőtt belekezdenénk a kemény edzésbe. Pont úgy, ahogy tegnap, szétválunk, és mindketten a saját gyakorlatainkat csináljuk. Leveszem a pulcsimat, mielőtt leülnék a tegnapi fiú által csak „evezőnek” nevezett géphez. Megnézem a súlyokat, hát persze, hogy rengeteg van rajta, így kevesebbre veszem. Leülök a földre, a lábamat a pontos tartásba állítom, és húzni kezdem magam felé a súlyokat. Nem egyszerű, az izmaim sikítva tiltakoznak. Be kell hunynom a szemem, annyira kellemetlen.
Nem nagyon nézek körbe, ahogy sétálgatok a gépek között, végzem a gyakorlatokat, és ez okozza a vesztemet. A tükör előtt lazítok éppen, amikor valaki megszólít. Az ismerős hangra felkapom a fejem.
– Szia, kámfor-lány! – köszön, és mosolyog. Úristen, ő az! Próbálok lazának tűnni, miközben válaszolok. A szívem hevesebb tempóra kapcsol.
– Szia, táncos-srác.
Mellém lép, csodálkozva végigmér. Én is ugyanígy teszek, és magamban megjegyzem, hogy jól áll neki a borosta. Szinte körbejárjuk egymást, úgy térképezzük fel a másikat. Nevetséges a szituáció, és mielőtt tehetnék valamit, amitől még kínosabb lenne, megszólal.
– Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogsz felbukkanni. Ez a sors!
– Hát igen, én sem... – kezdek bele, de akkor meglátom Path-et. Ő is meglátja. Barátnőm is meglát minket, és összevonja a szemöldökét.
– Azt hittem, már leléptél – intézi hozzám a szavait, majd sokat sejtető mosollyal a sráchoz fordul. – Helló.
– Megjött a Macskanő – néz a barátnőmre szemtelen vigyorral, utal Path múltkori szövegére. Feszülten várom a reakcióját, még jó, hogy hamar kiderül, nincs mitől tartanom, ugyanis barátnőm jóízűen nevet. Én is mosolygok.
– Oké, és akkor te ki vagy?
– Nos... – vakarja meg a fiú a tarkóját. Az alkarján, a könyöke belső részénél felvillan egy tetoválás. Nem látom annyi ideig, hogy ki tudjam venni, mi az. – Robin vagyok.
– Hmm. Végre egy nem annyira mainstream szuperhős. Tetszik – bólintok felé magabiztosan. Furán néz rám, mintha egy pillanatra zavarba jönne. Át is helyezi a súlyát az egyik lábáról a másikra, ami pont annak a jele.
– Igazság szerint ez a nevem.
Döbbenten nézek rá, aztán Path-re, aki csak somolyog. Visszafordítom a figyelmem a szuperhős felé, aki most már talpig kínban van, látszik rajta, hiába próbálja palástolni. Rá akarom vágni, hogy menj már!, azonban érzem, hogy igazat mond.
Robin! – kiabálja ekkor valaki a terem másik feléből, mire ő elvigyorodik. Felemeli a kezét, és a hüvelykujjával a háta mögé mutat.
– Hallottad. – Hátralép. – Megkeresel, mielőtt lelécelnétek?
Gondolkozás nélkül bólintok. Rám kacsint, mielőtt visszamenne a haverjaihoz. Leforrázva állok egy pillanatig, a tornacsukám orrára meredek. És közben kiráz a hideg.
– Az a helyzet – kezd Path halkan magyarázni –, hogy szerintem te most nagy szarban vagy.
Felkapom a fejem, egyáltalán nem értem, miről beszél.
– Ne legyél már ilyen feltűnő, te jó ég! Kezdd nyújtani a lábad, és közben nevess. Gyerünk, nevess már! – parancsol rám olyan hangon, amitől máskor a frász jönne rám, de most ideges heherészésbe kezdek, miközben a térdemre rakom a tenyerem, és lenyújtom a jobb, majd a bal lábamat is. – Na, így. Folytasd ezt a mozdulatsort, amíg a történet végére nem érek.
Ő is nevetgél, én meg egyáltalán nem értek semmit. Azt gondolom, hogy megőrült, egészen addig, míg a szavai értelmet nem adnak a viselkedésének.
– Ez a srác volt a buliból, láthatóan emlékszel rá. Azonban tegnap volt itt egy másik alfahím is, aki hatással volt rád, látszott rajtad. Na, az a rossz hír, hogy most is itt van.
– Hol? – rémülök meg, belefagyok a mozdulatomba. Path-nek kell figyelmeztetnie, hogy folytassam tovább a nevetgélést meg a nyújtást.
– Ez a még rosszabb hír. Lassan állj fel, feltűnés nélkül, és fordulj meg. A bokszzsákok irányába nézz.
Felkapja a kulacsát a földről, követem a példáját. Felállok, és miközben a számhoz emelem az üveget, megfordulok. Lassan körbenézek a termen. A zsákoknál meglátom őket.
Egymás mellett állnak.
Szinte egyforma magasak.
És, bassza meg!, tagadhatatlanul hasonlítanak egymásra.
Hogy a fenébe nem kapcsoltam azonnal, hogy testvérek? ROHADTUL TESTVÉREK! Annyi árulkodó jel volt, simán tudnom kellett volna. Befejezem az ivást, és Path-re nézek.
– Nos... Ez érdekes lesz – kommentálja ördögi vigyorral.
Nagyon koncentrálok, hogy ne figyeljek rájuk. Minden erőmmel ezen vagyok, viszont elég nehéz legyűrni a késztetést, miközben azt érzem, hogy folyamatosan figyelnek. Nem, nemcsak, hogy figyelnek, hanem felfalnak a szemükkel. Nem tudom, melyikük az, Batman-e vagy Robin, esetleg mindkettő. Na, jó, ez gonosz vicc.
Úgy edzek, hogy fejben nem vagyok ott. A zöld szemekkel foglalkozom, azoknak a tulajdonosaival. Már abból rá kellett volna jönnöm, rokoni kapcsolatban állnak egymással, hogy valamilyen módon mindketten felkeltették a figyelmemet. Ugyanis ilyesmi átok ritkán történik. Kevés az a férfi, akiben valami elsőre meg tud fogni, legyen az egy szó, egy mozdulat, vagy hogy milyen jól áll rajta az ing. Ám ha egyszer valami megtetszett, onnantól vége. Meg kell szereznem.
Akadt már fiúval dolgom anélkül, hogy tetszett volna. Egyszerűen megtörtént, és kész. Nem volt rossz, de hamar elfeledtem. Viszont arra is volt precedens, hogy imádtam egy fiút, ő pedig a bolondját járatta velem, szépen fogalmazva. Akkor melyik a jobb?
Ahogy közeledünk az edzés végéhez, és Robin pajkos pillantásaival jelzi, hogy még nem végeztünk egymással, hevesebben ver a szívem. Tudom jól, ez azt jelzi, izgalmi állapotban vagyok, mert megkezdődött a vadászat.
Már méterekről kiszúrjuk egymást. Lassan közeledünk a másik felé. Robin lazán zsebre dugja a kezét, és kissé félrebillenti a fejét. Fekete tréningnadrág és atléta van rajta, ami nagyon jól áll neki. A bőre bronzosabb, mint az enyém, olyan, mint aki egész évben a Riviérán sütteti magát. Megállunk, körülbelül egy méter a távolság. Dübörgően érzem a jelenlétét, a tekintetét magamon. Kellemesen bizsereg a bőröm.
– Elárulod a nevedet? – kérdezi szelíden.
Mosolyogok, megrázom a fejem.
– Tudod, hogy az nem számít. Még a tiéd sem, bármilyen különleges is.
– Kösz. Az apám kardoskodott mellette, akkoriban tombolt az óriási képregény-őrület.
– Legalább van egy sztorid, amit előadhatsz a kínos pillanatokban.
– De ha nem árulod el, akkor hogyan hívjalak? – kérdezi, nem sokat törődik az előző kijelentésemmel.
– Hmm. Maradjunk az S-nél, rendben? Csak aztán ne faggass!
– Azt nem ígérhetem – rázza meg mosolyogva a fejét, majd a hátam mögé pillant. – Holnap, ugyanitt?
– Én itt leszek, mivel küldetésem van. A többi csak rajtad múlik.
Érzem rajta, hogy tetszik neki, amit mondok. Helyes, mert nekem meg ő tetszik. Egy lépéssel megkerül, és amikor elhalad mellettem, a kezét hozzáérinti az enyémhez. Micsoda energiák robbannak köztünk már ennyitől is! Tudom, hogy ő is érzi, ám nem szól semmit, még csak vissza sem néz. Az ajtóban észreveszem a testvérét, aki a telefonjával bíbelődik, és lazán támaszkodik egy szobabicikli kapaszkodójának. Semmi különöset nem veszek észre rajta. A fivérével együtt kilépnek az ajtón.
Amikor végre a gépem közelébe kerülök, és megírok egy blogposztot, a hirdetések között rátalálok egy érdekes oldalra. Az Underground színek nevet viseli, és mindent meg lehet találni rajta, amit az ember el tud képzelni. A viccestől egészen a meghökkentőig, széles a skála.
Tudom, hogy kicsit beteg dolog tőlem, de eszembe jut valami, és kíváncsian nézek utána a zöld árnyalatoknak. Legalább egy fél órát eltöltök az informálódással, például megtudom, hogy létezik olyan szín, mint „zombizöld” vagy „hányászöld”, és úgy érzem, nem halok meg tudatlanul. A random színgenerátor viszont kiveri a biztosítékot az olyan találatokkal, mint geometrikus kadmiumsárga, moláris mandulavirág, és a kedvencem, ortogonális palomino, jelentsen bármit. Mint valami kötőhártyás megbetegedés.
Két szó viszont valósággal visít azért, hogy észrevegyem. Rájuk klikkelek, megvizsgálom őket alaposabban, és rájövök, hogy ezek a színek hasonlítanak leginkább bizonyos szempárokhoz.
Az egyik nyugodt, visszafogott, világos. Keltazöld.
A másik erős, sötét, élénk. Palackzöld.
Tudom, hogy egy idióta vagyok, amiért ilyesmivel foglalkozom, és fejcsóválva bezárom az oldalt palominóstól, palackostól, keltástól együtt.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett ez a rész is, és imádom, hogy te nem annyival rendezed le az egész napot, hogy nem történt semmi, mert rengetegen ezt csinálják, csak hogy ugorhassanak már a cuki fiús részre. :) És a keltazöld magyarázata is nagyon tetszett. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Blanka!

      Igyekszem alaposan beszámolni minden egyes rezdülésről, pont azért, amit te említettél. :) Én sem szeretem, ha az írók egyszerűen "lerázzák" az olvasót, és nem mutatnak meg mindent, amit kell.

      A magyarázatot - sőt magát a cím szavát - én mai napig imádom, örülök, hogy te is!

      Örülök, hogy írtál ^^

      Ölel,
      Svea

      Törlés