május 02, 2015

:::... Első felvonás ...:::

Rámeredek a kezemben tartott joghurtos-vaníliás csokoládészeletre, és nyelek egy nagyot. Hú, csessze meg, hogy így éhezem rá! Az ujjaim közé veszem, és mélyen beszívom az illatát, mielőtt beleharapnék. A kalóriában igen busás édesség már a számhoz közeledik, amikor meghallom Path figyelmeztető hangját.
– Azt mondtad, kibírod.
Kifejezéstelenül nézek rá, a bűntudat legkisebb jele nélkül. Na, és aztán? Mondtam én már annyi mindent, aminek még a negyede se volt igaz. Egy dög vagyok, még szép, hogy füllentek néha!
– Hazudtam.
– Igen, az a szokásod. De megbeszéltük, Skyl! Most tegyél nekem szent és megszeghetetlen esküt, hogy hétfőtől minden egyes nap edzeni fogunk, sőt – tartja fel a mutatóujját –, még a diétára is ráfanyalodsz.
– Oké. Míg a kedvenc csokimat majszolom, szentül és megszeghetetlenül ígérem, hogy hétfőtől minden egyes nap edzeni fogunk. És... lesz diéta is.
Csak néhány napja tértünk vissza a tavaszi szünetről, és Path ezen alkalomból teljesen új életet kíván kezdeni. Eltervezte, hogy edzőterembe fogunk járni, én pedig lelkesen, nagy egyetértésben bólogattam. Ő erősíteni szeretné a testét, fejleszteni az állóképességét, nekem meg illene leadnom néhány kilót. Az elmúlt fél évben nagyon elkanászodtam ilyen szempontból; a combom megvastagodott, a hasamra némi felesleg pofátlankodott, amit viccesen csak melegítőnek csúfolok. A poénkodástól függetlenül rettenetesen zavar, nem szeretek belenézni a tükörbe, és látni, hogy van. Viszont ezzel egyidejűleg súlyos akaratgyengeségben is szenvedek, így eddig nem bírtam rávenni magam a rendszeres testmozgásra. A koplalásra meg főleg nem.
Path arrébb löki az ágyán vaskos, jogi könyveit, mire néhány papír kiszóródik belőlük, de ő nem törődik ezzel különösebben. Ma este nem a tanulásnak szenteljük az időnket, hanem a szórakozásnak. Minden valószínűség szerint be fogunk csiccsenteni. Reszkethet a világ.
– Azt tudod, hogy nem ihatsz csokilikőrt, ugye? – pillant rám, miközben előrántja az ágya alól a bőröndjét. Összevonom a szemöldökömet.
– Magyarázd meg, kérlek.
– Az a szelet édesség még oké, elmegy, de több hasonlót te ma be nem juttatsz a szervezetedbe, az holt ziher.
– Akkor mit igyak, vizet?
– Szerintem kitalálunk majd valamit – mondja cipzárazás közben. Vadul matatni kezd a táskájában, kendők és különböző kiegészítők emelkednek a magasba. Halkan motyog valamit a színekről, de nem értem.
Tudom, hogy már lezártnak és eldöntöttnek tekinti az italos témát, ezért nem firtatom tovább. Hagyom, hadd élje ki magát abban, hogy rendezkedhet, és megmondhatja másoknak, jelen esetben nekem, sőt legnagyobb részt nekem, mit csináljanak. Még akkor is, ha eszem ágában sincsen megfogadni a tanácsait, bár neki erről nem szükséges tudnia.
Kiemel a bőröndből egy világoskék nadrágruhát, amelynek hátán hosszú cipzár díszeleg. Egész különleges hatást kelt a hol bővülő, hol szűkülő fazonnal. Két dobverővel gyorsan összetűzi a haját, amivel hangyányit azért meglep.
Itt, a Norton Egyetemen barátkoztunk össze, miután az első szemeszterben a szobatársam hazaköltözött, Path pedig hallotta ezt a hírt, és becuccolt hozzám. Akkor is leszarta, hogy ki mit gondolt az akciójáról, meg most is. Ferdén néztem rá, amikor egyszer csak megjelent az ajtóban, és előadta, miért jött, de hamar összebarátkoztunk. Azóta úgy élünk, ahogy éppen aktuális kedvünk tartja: általában hibákkal, noha szívből.
– Na, mi lesz már? Letusolsz végre, amíg én felöltözök, vagy még egy fél óráig ücsörögsz ott ábrándos tekintettel?
Végül is igaza van, úgyhogy felkapom a neszesszerem meg a törölközőm, és miközben vágok neki egy grimaszt, kilépek az ajtón. Még hallom, ahogy nevet.
Van kedvem bulizni, van kedvem kikapcsolódni, van kedvem élni. Énekelek a tusolóban, az a dal megy a fejemben, amit ma az ebédlőben hallottam. A refrén ütemére kenem be a testem a habfürdővel. Hamar végzek, bár jólesik a meleg vízsugár alatt ácsorogni, azonban tudom, hogy Path monológja nem fogja simogatni a lelkemet, ha nem húzok vissza időben.
Olyan gyorsan csomagolom ruhákba magam, ahogyan csak tudom. Végigpillantok magamon, és a súlyfölöslegem azon nyomban elborzaszt. Lehet, hogy rossz ötlet a feszülős nadrág, inkább kezeslábasban kellene mennem?
Path engem figyel az arcára írt kifejezéssel, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mi járkál a fejemben.
– Jó ez a cucc – állapítja meg mintegy mellékesen, bár ő is tudja, én is tudom, milyen fontos szerepe van.
Igyekszem hamar összekapni magam, szerencsére a frizurámmal nem kell sokat szöszölnöm; a hajam nagyjából a vállamig ér, a végei felé egyre szőkül. Feltűnő, de közel sem annyira, mintha kék lenne. A fülem fölött rövidre nyírt, ami a színénél általában egy leheletnyivel jobban kiveri a biztosítékot. Egy hullámcsat, és már kész is, még fésülködni sem szoktam nagyon. Egy punk-rockerrel éltem évekig, volt kitől tanulnom.
Hamarosan Path is befejezi a sminkelést mellettem. Felkapjuk a kabátokat, aztán lenyargalunk a kolesz elé, ahol várunk néhány percet a taxira.
Lassan haladunk át a sötétbe burkolózó városon. Az utcai lámpák fényében, az épületek kivilágításában és a kocsik fényszórójának pászmájában jól szemügyre tudok venni mindent. A parkokban csoportokba verődnek, úgy beszélgetnek és bandáznak a korunkbeliek, az utcákon sokan vannak, köztük andalgó, egymás kezét szorongató párok. Egy pillanatra megérintem az ablaküveget, és összeszorult torokkal emlékezem arra, miért vagyok itt, ki ez az új lány, és mitől változott ekkorát. Hogy felejteni vágyom.
A sofőr megáll a klub parkolójában, pillanatok alatt fizetünk és kiszállunk. Hangos, dübörgő zene támadja a dobhártyákat. Néhányan a Baze bejárata előtt ácsorognak, cigiznek, nevetnek vagy csak várnak valakire, mi egyenesen a bejárat felé indulunk. Az már önmagában is sokat elárul a helyről, hogy belépéskor nem kérnek igazolványt.
Sokan vannak, ismerősöket egyelőre nem látok. A hosszú pulthoz sétálunk, ketten bevágódunk egy félembernyi helyre, de a csávó, akit csöppet összeszorítunk, nem szól egy mukkot sem, miután alaposan végigmér minket. Kopasz, tele van tetkókkal és minimum harmincöt éves – nem az esetem.
Path megszólítja az egyik csapost, vagy konkrétabban szólva inkább ráordít a szerencsétlenre, aki éppen az „Idegeneknek belépni TILOS” ajtó felé igyekszik. A pasi egy pillanatra megszeppen, majd zavart tekintettel felénk lép, és megkérdezi, mivel szolgálhat. Path, mintha paragrafusokat mondana fel, úgy sorolja a rendelést, végül átnyújtja a bankjegyeket. Felmérem az italokat; ez az este hosszabb lesz, mint sejtettem.
Átmegyünk egy másik helyiségbe, ahová jóval halkabban tolakodik be a zene, és egy-két biliárdasztal csábít játékra. Path levágja a tálcát az egyetlen üres asztalra, nem foglalkozik azzal, hogy az egyik szék támlájára egy bőrdzsekit terítettek.
– Ez kell nekünk – mondja, és kibújik a kabátjából. Lendületesen felkap két felest, az egyiket a kezembe nyomja, a másikat ő szorongatja. Magamon érzem néhány ember tekintetét, és biztosra veszem, hogy Path szintén, mindez mégsem foglalkoztatja különösebben. Ettől némiképp jobban érzem magam, erőt ad valamilyen formában, és magasról teszek én is a bámulókra. Biztos van mit nézniük. – Igyunk arra, hogy dögösek vagyunk.
Nevetnem kell, a pohár remeg a kezemben. Ennek a nőnek eltereli valaha valami a figyelmét? Alig hiszem.
A hívogató italra nézek, mielőtt koccintanánk. Tequila lehet, citrom és só nélkül, amit még sosem próbáltam így, „à la nature” formában. Path azonban szereti a kihívásokat. Összeérintjük a poharunkat, majd egy mély levegővétel után lehúzom a tartalmát, ami rögtön végigégeti a torkom. Az ásványvizes üveg után nyúlok, és kiiszom a felét, Path meg erőteljesen fintorog. Amikor újra egymásra nézünk, mégis ezt mondja:
– Finom, nem?
Az hát.
Nem telik el öt perc sem, miután kényelmesen elhelyezkedünk egymással szemben, megjelenik az asztalunk mellett egy fiatal pasi. Ránk köszön, viszonozzunk. Biliárdozni hív, de nemet mondunk. Elkeseríti, bár azért bátran tovább stíröl, mintha nem viselnék ruhát. Path vesz egy mély levegőt, és ebből tudom, támadni készül.
– Mondd csak – szól negédesen –, a nem szócskának melyik része az, amelyiket képtelen vagy értelmezni?
A csávó arcáról eltűnik a vigyor, mormol valami bocsánatkérést, amit alig hallunk a zene miatt, majd végre továbbáll. Nem bírom visszafogni a nevetésemet, erősen rázkódik a vállam. Path eközben végignéz a helyiségben lévőkön, de látom rajta, senki sem keltette fel az érdeklődését. A teletöltött poharak felé int, ismét, és a magasba emeli az övét. Sóhajtok egyet, mert már előre érzem a maró ízt a számban.
– Most igyunk arra, hogy megtörhetetlenek vagyunk!
Hmm. Szent igaz.
Nem telik el sok idő, mikor Path félrebillenti a fejét, és közli, hogy játszani szeretne egy játékot. Nüánsznyit tartok a gondolattól, mivel ismerem őt, és ezért tudom, milyen játékokon szokott pörögni az agya. Ezt mind-mind azért csinálja, hogy élményekkel gazdagodjunk, éljünk, használjuk ki, amink van. Ez az ő filozófiája, ami lassan átragad rám is, és a lényeg abban áll, hogy lassan. Nekem sajnos még nem az az első gondolatom, hogy páros lábbal ugorjak.
– Menjünk át a másik terembe! – indítványozza Path, és a harmadik helyiség irányába int a fejével, ahol ütemes zenére kígyóznak az emberek.
Átvillannak az agyamon a lehetőségek, mégsem mondok nemet. A két elfogyasztott tequila és a kalandvágy felpezsdít, azonnal összeszedem magam, utána indulok. Vigyorogunk, ahogy a zenére csörgő tömeg irányába tartunk. Már a lábamban érzem a ritmust, és tudom, nem kell sok idő, hogy a tér közepére vonuljak, és kimozogjam magamból a feszültséget.
– A játék lényege annyi... – kezével körbemutat a helyiségen –, hogy kiválasztunk egymásnak egy alfahímet, majd a másiknak kötelező odamenni hozzá, és felkérnie.
Megszorítom a kezemben tartott ásványvizes üveget. Ez egy olyan vad ötlet, minden bizonnyal átgondolatlan is, amire nem mondhatok nemet. Nem akarok nemet mondani. Három évet töltöttem el úgy az életemből, a fiatalságomból, hogy nem mentem bele szinte semmiféle őrültségbe. Három évig éltem burokban, egy fiú által keltett buborékban, amiről azt hittem, az a normális. Évekig nem szórakoztam igazán, nem néztem semmit és senkit, csak őt. Évekig hagytam, hogy kihasználjon és úgy rángasson valaki, ahogyan csak akar. Többé ez nem fordulhat elő.
Felszívom magam.
– Én kezdem – vigyorog Path.
Próbálom követni a tekintetét. Ide-oda cikázik a helyiségben, fordul jobbra, majd balra, de senkit sem néz hosszabb ideig, így felesleges próbálkoznom. Inkább azzal foglalom el magam, hogy lehetséges alany után nézek az ő számára. Azon dilemmázom, hogy dögös, szemrevaló pasit válasszak-e, hogy barátnőm jól szórakozzon, vagy legyek lelketlen, és szívassam meg egy kicsit? Kérdésemre maga Path adja meg a választ.
– Ott, fehér pólóban, a fekete hajú csaj mellett, az ablak előtt. Vigyorog, mint a vadalma. Egész kacéran, teszem hozzá.
Csak a fehér pólót látom, meg a lány fejét, és már ennyiből tudom, kiről beszél. Bólintással veszem tudomásul, majd a felé a magas izomkolosszus felé biccentek, aki tőlünk néhány méterre támaszt egy bárszéket.
– Csald táncra a barna medvét! – biztatom, amit ő egy gyilkos pillantással nyugtáz. Veszek egy mély levegőt, és elindulok a srácom felé.
Ahogy egyre közelebb érek, úgy látok többet belőle, és bizony isten, tetszik a kép. Nálam csak néhány centivel lehet magasabb, viszont sportos, kidolgozott izmait a pólója sem képes elrejteni. A haja rövidre nyírt, talán szőkésbarna, nem tudom megállapítani a villódzó fények miatt. Barna nadrágot és magas szárú sportcipőt visel. Nem is rossz, hümmögök magamban.
Amikor a közelükbe érek, úgy teszek, mintha egyedül ropnám, amíg kieszelem a haditervet. Nem keltek feltűnést, úgyhogy még közelebb araszolok. A mozgásuk sokat elárul róluk: nem tapadnak egymásra, nem akarják felfalni a másikat, úgyhogy valószínűleg nem járnak.
Hirtelen ott terem előttem az alkalom, a srác túlságosan kipörgeti a lányt, aki így kicsit eltávolodik tőle. Munkálkodik bennem az alkohol, mit sem törődöm a páros női tagjával, és odasimulok az idegenhez. Még a sötétben is látom a zöld szemében felvillanó döbbenetet. Nem áll le a mozgása, az enyém sem, így a kezemet a nyaka köré fonom, ő pedig az övével belekapaszkodik az alkaromba. Valami ismerős, lassabb ritmusú R&B zene dübörög.
Érzem magamon a lány pusztító tekintetét. A fiú oda sem figyel. Tehát nyertem, nem a barátnője, csak az lett volna, vagy ki tudja. Most viszont én bújok az izmos mellkashoz őhelyette – és valami dolgozik bennem az alkoholon kívül. Ennek a srácnak jó illata van. Tetszik nekem.
Kitűnően táncol, egy ütemre velem, ám olyan stílusban, hogy be kell harapnom az ajkamat. A nyakamra teszi a kezét, és megfordít, de nem erőszakosan. A tenyere a hajamba téved, majd a csípőmre vándorol, az arcát a vállamra hajtja. Finoman megharap. Együtt hullámzunk, miközben érzem, hogy gyakorlatilag felfal hátulról.
Nyolcasokat írok le a derekammal, amivel tudom, fokozom a hatást. Meg is érzem, ahogy az ujjai belém markolnak. Egy rövid pillanatra eszembe villan, hogy még a nevét sem tudom, és lehet, valójában egy pszichopata gyilkos, de úgy tud táncolni, és annyira jó vele, hogy nem érdekel. Hisz erről szól az új életem! Hogy vakmerő legyek, fékezhetetlen. Tapasztaljak meg mindent, mielőtt újra úgy döntenék, megállapodom egy férfi mellett. Ami, jelenlegi helyzetemből kiindulva, a távoli jövőben történik majd meg.
Hirtelen megérzem, hogy az idegen ujjai az enyémek köré kulcsolódnak, ellép mögülem, és az ajtó irányába húz. Természetesen nem fogok elmenni vele sehova, de jó lenne, ha normális fényben is szemügyre vehetném. Erősen kilöki az ajtót, majd a parkoló járgányok felé irányít, ahová a lámpák fénye tökéletesen odasüt, és néhányan dohányoznak is arrafelé. Nem rezelek be.
Megállunk egy aszfaltszürke Range Rover mellett, majd a srác elengedi a kezemet, a hátammal óvatosan nekidönt a kocsinak, és egész egyszerűen felnyársal a tekintetével. Többször is végignéz a lábamon, a mellkasomon, majd utoljára hagyja a szememet. Az övé zöld, világos, nagyon vonzó. Értelmes ez a pasi, látszik belőle. Két kézzel, a tarkómnál a hajamba túr.
– Ki vagy te?
– Számít az? – kérdezek vissza, a hangom kicsit rekedtes.
Félrebillenti a fejét, úgy néz rám, miközben leheletnyivel közelebb hajol. A száját nézem, a formás, rózsaszín ajkát, és azt akarom, hogy csókoljon meg. Ő egy idegen férfi. Egy vonzó idegen férfi, akitől csókot akarok kapni.
Ami pillanatokkal később meg is történik. Nem ront nekem. Nem követelőzik. Óvatosan simogatja meg a nyelvével az alsó ajkamat, aztán a felsőt is, majd a száját az enyémre tapasztja, és a nyelve utat talál az enyémhez. Csak csókolózunk, miközben én kemény karjába kapaszkodom, ő pedig a hajamat túrja, tovább nem megyünk, valahol bennem mégis elszabadul a pokol.
Nem vagyok jó kislány, ő pedig biztosan nem a jó fiú, mégis megőrizzük a hidegvérünket. Nem tapogatjuk egymást, nem kezdeményezünk szexet. Ez most így kellemes. Csupán jól érezzük magunkat. Valahogy sikerül abbahagynunk egy pillanatra, mialatt végigsimítom a kezem a mellkasán.
Amint van lehetőségem jobban szemügyre venni az arcát, bátran megteszem. Lerí a srácról, hogy tisztában van testi adottságaival, és valójában jóképű is. Az orra nem görbe, a füle nem áll el, a jobb szemöldöke fölött apró sebhely látszik. A bőre napbarnított, az arcvonásai határozottak, de ez nem teszi őt barátságtalanná, amihez nagyban hozzájárul széles mosolya. Kivillannak fehér fogai.
– Ki volt az a lány?
– Áh, az öcsém nője – legyint. Nem mintha félnék a haragjától, vagy valami, csak gondoltam, megérdeklődöm, mibe rondítom bele. – Hogy hívnak? – A hangja évődő. A világoszöld szeme izzik. Közelebb húzódik hozzám.
– Jelentéktelen a nevem, és nem érdekel a tiéd sem.
Meglepődik a válaszon, az arcára van írva. De ahelyett, hogy elrohanna, és magára hagyná ezt a zakkant nőszemélyt, itt marad. Tudom, mit lát bennem. Ismerem ezt a nézést, találkoztam már vele néhányszor. Tudom, hogy arra gondol, kaland vagyok, egy olyan nő, akit fel kell fedezni, meg kell szelídíteni. Közelebb hajol, hogy újra megcsókoljon, amikor egy ismerős hang megállítja a mozdulatban.
– Helló! – mondja a kelleténél hangosabban Path. Az idegen rákapja a tekintetét. – Olyan területre tévedtél, kis barátom, amit én őrzök. És nagyon durva tudok lenni.
Mindketten nevetünk, Path meg komoly ábrázattal méreget minket. Amikor elunja, közli, hogy „nem viccelek”, amitől még inkább kacagunk.
– Oké – mondja a srác, és hátrébb lép tőlem. A keze még a derekamon marad pár pillanatig. – Akkor jobb, ha megyek. Alaposan rám ijesztettél.
– Ajánlom is – válaszolja barátnőm, akinek már hallatszik a hangján, hogy mosolyog. Mellém lép, ő is a kocsinak dől, hallgatjuk az ismeretlen távolodó lépteit. – Sajnálom, hogy megzavartalak titeket, de keresni kezdtelek, aztán idetévedtem, és amikor megláttalak, már mondanom kellett valamit.
Kuncogok, ő szintén.
– Bármilyen meglepő is, ezúttal tudtam, hol a határ. Csak nyálat cseréltünk, ennyi az egész.
– Leírást nem kérek, láttam a szememmel! – lök oldalba. – Neked legalább sikerült, mert én jól választottam. Barnamedve, vagy inkább orosz medve barátunk egy büdös szót nem beszél angolul, bár ettől függetlenül cuki volt. Azért mégis, azt hiszem, legközelebb inkább magamnak is én választok.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Svea E.
    Mindig is szerettem az efféle stílusban íródott sztorikat, de a tiéd túltesz mindenen! :)
    Remekül írsz, nagyon jó a történet és rettentően várom a folytatást!
    Remélem nem bánod, hogy gyarapodtál egy újabb olvasóval :)
    Várom a folytatást! Üdvözlettel:
    Amber

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Amber!
      Nagyon kedves tőled, rettenetesen örültem, amikor megpillantottam a hozzászólásodat. A dicséreteid sokat jelentenek, sőt, imádom őket ^^
      Dehogy bánom, hogy "gyarapodtam veled", sőt! Remélem, tetszeni fog, amit itt találsz majd, és maradsz is.
      Puszillak,
      Svea

      Törlés
  2. ÁÁÁÁÁÁÁÁ én most találtam rá a blogodra,és.....IMÁDOM. Nagyon jól írsz,gratulálok. Teljesen beletudtam élni magam,és az ilyet szeretem ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Drága! Köszi! Csak remélni merem, hogy a többi fejezettel is így leszel majd! Ölel,
      Svea

      Törlés