Félig kész dizivel és menüpontokkal, de megtörve nem - hoztam meg nektek a következő fejezetet. Máris vannak "olvasóim" és érdeklődőim, ami szuper érzés. Sose hagyjatok el! <3 ;)
Csókol Titeket,
Svea E.
*
A mellkasomhoz szorítom a laptopomat, így megyek végig a folyosókon, egyenesen
a könyvtárba tartok. Úgy döntök, ma nem rohanok vissza a koleszba az utolsó
órám után, inkább ott, a csendben írogatok. Nagyon furcsa, hogy az olvasás nem
tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, bár nyilván forgattam már könyveket,
az írás viszont igen. Ez csakis a blogom miatt lehet – az én virtuális menedékem.
Látom, hogy a fiúk tekintete elidőzik rajtam, amint észreveszik, milyen
felsőt viselek. Mivel mindig is imádtam a focit, beszereztem jó néhány mezt,
csak úgy, hordani. Kényelmesek voltak, meg kellően nagy méretűek ahhoz, hogy
eltűnhessen benne az ember. Ma egy térdig és könyékig érő zöldet viselek, fehér
névvel és számozással a hátán.
Befordulok az utolsó sarkon, elérem a nyugis helységet. Beszívom a
jellegzetes illatát, és magamban konstatálom, hogy bizony szeretem ezt a
helyet. Sokan vannak bent, akik jegyzetelnek, tanulnak, vagy felhúzott lábbal
olvasnak: többek jelképes otthona ez a hely. Átvágok az első néhány soron, hátrébb
már lényegesen kevesebben tartózkodnak, rajtam kívül csak hárman. Helyet
foglalok a kedvenc asztalomnál, csendben lerakom a laptopomat meg a kávémat,
kényelmes pózba helyezkedem a párnázott széken.
A karamellás feketémet kortyolgatom, míg arra várok, hogy betöltsön a gép.
Már most, még mielőtt megnyitnám az oldalt, azon gondolkozom, miről írjak. Nem
tartozom a legjobb vagy a legnépszerűbb bloggerek közé, és nem is vágyom rá. Előfordul,
hogy egy hétig nem posztolok semmit, és van, hogy naponta tízszer is.
Tökéletesen elégedett vagyok a kétszáz-háromszáz olvasómmal, még álmomban sem
gondoltam volna, hogy egyáltalán ennyien kíváncsiak lesznek rám. A blogomnak
anno a „Jégkockadrazsé” nevet adtam, ami teljesen értelmetlen, szokatlan, így
jól tükrözi azt, ami benne áll.
Az érettségi után kezdtem írni, amikor minden megváltozott. Nemcsak az
egyetemmel, hanem Jayden-Treyjel is, hisz akkor kezdtem fontolgatni, elhagyom.
Ő nevetségesnek találná a blogom ötletét, az ilyesmi nem tartozik bele az
érdeklődési köreibe.
Betölt a gépem, így csatlakozom a nethez, és azonnal a blogos
kezelőfelületre navigálok. Mielőtt kiírnám magamból a gondjaim, fájdalmaim vagy
örömeim, nem foglalkozom semmivel. Nem érdekes a levelesládám vagy a Facebook
adatlapom, csak a Drazsé létezik. Jelenleg hárman lógnak az oldalon, és ma már
százhúszan megnézték. A délutánhoz képest ez egész jó arány, hazudnék, ha azt mondanám,
nem dob fel a statisztika. Örülök, hogy érdeklem őket, még ha nem is a szó
szoros értelmében. Sóhajtok, és az ujjaimat a billentyűzetre helyezem.
Jár az agyam, a szavak nem jönnek. Illene valamilyen formában megemlékeznem
a tegnapelőtti napról, de nem fűlik hozzá a fogam, valahogy érzem, nem azzal
kéne kezdeni. Felnézek az előttem ülő lányra, aki egy süteményes albumot
lapozgat, biztos egy jó recept után kutat. És akkor kibuknak belőlem a szavak,
kopogni kezdenek az ujjaim.
„Minden sütibe kell egy
csipetnyi sót tenni. Az életben ez a nüánsznyi fűszer a szerelem.”
Rányomok a BLOGOLD! feliratra, és miután látom, hogy a bejegyzés megjelent
az oldalon, rögtön gépelem a következőt.
„Ne ítélj el azért, amit
most mesélni fogok. Nem könnyűvérűségből tettem – hanem szeretetre vágytam, de
a gyorsabbik, felületesebb fajtájából: abból, ami nem bánt, nem okoz sebeket,
mikor múlik.
Tegnapelőtt este csókolóztam
egy fiúval, akinek még csak a nevét sem tudom. Nem is érdekel, ezt megmondtam
neki is. Akkor láttam életemben először, és nem kizárt, utoljára. Több nem
történt, csak megláttuk egymást, táncoltunk (jó, azt szándékosan tettem egy
hülye játék miatt), majd összekapcsolódtunk, és a szánk egymásra talált. Jó volt
vele. Ennyi is jó volt vele.
Meggondolatlan volnék?
Minden bizonnyal. Ellenben fiatal is. Igen, nagyon fiatal, így nem szégyellem,
amit tettem. Jól akartam érezni magam, mint mondtam, törődést kapni egy másik
embertől, egy férfitól. Érezni, hogy kívánatos, csókolni való nő vagyok. Nem
többet, csak a tudatot szerettem volna. Mert erre mindannyiunknak szüksége
van.”
Mélyen be- és kilélegzek, amint megnyomom a piros BLOGOLD! gombot.
Esküszöm, hogy jólesik! Végre elmondtam valakinek, vagy végre elmondtam az
egész világnak, nem számít. Lesz olyan, aki elolvassa a sorokat, és célba talál
nála. Hogy valamelyik mondatomtól, szavamtól talán kinyitja a szemét, és nem
esik ugyanabba a hibába, amibe én.
A fejemre helyezem a fülhallgatómat, és hátradőlök a széken, az oldalon
szereplő bejegyzést nézem. Már öten vannak itt rajtam kívül. Nem félek attól,
hogy valaki olyan talál a virtuális naplómra, akinek nem kellene. Neveket soha
nem írok, képeket nem rakok fel magamról. Pontos helyszínt sem mondok, csak
egyetem, vagy klub. Senkinek nem kell ismernie az arcomat ahhoz, hogy olvasni
tudja a soraimat. Ennyivel védenem kell magamat.
Gyorsan eldöntöm, pötyögök még egy bejegyzést, méghozzá az estére vonatkozó
fogadalmammal kapcsolatban. Path szintén olvassa a Drazsét, bár ezt soha nem vallotta
be nekem, a gépén leltem rá anno a bizonyítékra a „legtöbbet látogatott
oldalak” között.
„Minden lehetséges. Például
az is, hogy leadj néhány kilót, ha attól jobban érzed magad. Én leszek rá az
élő példa. Megcsináljuk, P.!”
Bezárom az oldalt, és végigböngészem az e-mailjeimet, csípőből törlöm az
olyan hangzatos címeket, mint pénisznövelés
akciós áron, nem kielégítő az ágyban?,
mellnövekedés két hét alatt, valamint
buja kalandok. Csak tudnám, hogy ezek
honnan a bánatból találnak rá a címemre? Van még a listában két Ön nyert! témájú, ezek szintén rögtön a
kukában kötnek ki.
Ami az érdekesebb részét képezi a dolognak: írt a húgom, valamint néhány
olvasóm kommentált a Jégkockadrazsén, amiről automatikusan kapok értesítéseket.
Az egyikük, rendszeres véleményíró, csak egy mosolygós fejecskét küldött egy
szívecskével, a másik kifejtette a véleményét az egyik posztról, a harmadik meg
hozzám jött trollkodni. Az utóbbi típust igyekszem mindig humoros hangvétellel
kezelni, de néha nagyon rosszkor találnak meg, és szó nélkül törlöm a
véleményüket. Ma nem áll fenn ilyen probléma, eléggé jó a kedvem, úgyhogy a
humorherold örülhet, a véleménye közönséget kap.
Néhány sorban választ fogalmazok a húgomnak, amelyben elregélem, hogy
minden a legnagyobb rendben van, és faggatom kicsit a suliról. Az utolsó előtti
évet járja a gimiben, ami már elég komoly. A kérdéseimet sosem szüneteltetem,
hisz nekem sokkal jobban megnyílik, mint a szüleinknek, amit nem is csodálok.
Egy órával később úgy döntök, ideje visszaindulnom a koleszba, és
összeszedelőzködöm. Szerencsére ma nem kell melóznom, a hétfőm mindig szabad,
így kényelmes tempóban sétálok vissza. Jó idő van, süt a nap, igazán élvezem.
Nyilván nem ez a leglényegibb dolog, de már most azon jár az agyam, miben
menjek este a kondiba, mennyien lesznek és hogyan fogadnak majd minket. Nem
kergetek őrült álomképeket, hogy megérkezünk, és onnantól kezdve felfordul az
élet, mert Path-tel mi mindent megváltoztatunk. Dehogy. Tisztában vagyok azzal,
hogy új társaságba beilleszkedni, ismeretlen környezetbe menni mindig nehéz.
Path körmöt lakkoz, amikor megérkezem. Egy szó nélkül lépek az ablakhoz,
hogy szélesre tárjam, és friss levegőt engedjek be, ugyanis ez a szag
elviselhetetlen. Soha nem tartoztam a körömlakkozós lányok táborába, még
sminket sem használtam, mielőtt idekerültem volna. Aztán a szobatársam egy
divat- és szépségőrült lett, így össze kellett barátkoznom a
szempillaspirállal, szájfénnyel meg ilyesmikkel.
– Képzeld, Simmons mit csinált ma órán – fog bele, hogy az általa legjobban
utált tanárról meséljen. Ledőlök az ágyamra, előrángatom a táskámból a
csillagászati tankönyvet, miközben sűrű elcsodálkozással és megbotránkozással
hallgatom, amit az oktatóról mesél. Perverz egy öregember.
A Norton egyetem óriási, a legnagyobb a városban. Nem is csoda, hogy
rengeteg szakot indítanak, a képzőművészettől a jogig. Én földrajzot hallgatok,
Path viszont jogot, így nincs is közös óránk.
A hátamra dőlök, és a hasamra támasztom a tankönyvet, így próbálom
memorizálni, amiről a prof ma beszélt. Nehezemre esik koncentrálni, egyáltalán
nem vagyok hangulatban, viszont húszoldalnyi anyagot kell megjegyeznem, úgyhogy
másik üzemmódba kapcsolok. Úgy állok hozzá a dologhoz, hogy minél hamarabb
végzek, annál hamarabb csinálhatom, amit szeretnék. Valahogy muszáj lenyelnem, és
lehetőleg néhány hétig tárolnom magamban.
Mire végzek a száraz és nehéz szöveggel, már szinte kívánom, hogy fussak,
dolgoztassam az izmaimat. Minden rossz csak nézőpont kérdése. Path is befejezi
a jegyzetelést, és olyan mosollyal néz rám, amiből tudom, ugyanaz jár a
fejében, mint nekem. Szinte egyszerre ugrunk fel az ágyunkról.
– Oké, nézd, mit vettem ma! – A szekrényéhez fordul, majd kihúz belőle egy
fehér zacskót. – Nem bírtam neki ellenállni.
Bár csak két méterre állok tőle, mégis felém lendíti a szatyrot. Elkapom,
kíváncsian lesek bele: két kulacsot rejt, legalább kétlitereset, fekete színűt,
amelyeket vagány sárga minta borít.
– Ez király! – lelkesülök fel még jobban, majd kiveszem az egyiket, és
visszadobom neki a másikat. Egy rövid pillanatra megfordul a fejemben, hogy
galád módon üdítőt töltök bele víz helyett, de túlságosan tartok Path
bosszújától, úgyhogy inkább lemondok róla.
Mindketten turkálunk a cuccaink közt, a megfelelő edzős ruha után kutatunk.
Path egy szürke atlétát választ fekete leggingszel, én kék mackónadrágot, bő
pólót és kapucnis pulcsit, mivel fő a kényelem, meg a takarás. Neki
egyértelműen jobb az alakja, így nem is aggódom a kettőnk között lévő különbségeken.
Beledobáljuk a cuccainkat egy nagy sporttáskába, majd indulunk is. Futunk a
kondiig, tíz perc. Szerencsére közel lakunk a város szívéhez, bármi kell,
könnyen megtaláljuk, megkapjuk.
Már az első pillanatban, amint belépek az ajtón, magával ragad a hely
hangulata. Hiába csak a recepción vagyunk, mit sem számít. Balra van egy ajtó, öltözők felirattal, jobbra óriási
üvegfal, amelynek túloldalán a terem egy darabja látható. Futógépek. Szól a
zene, mindent beborít a fény, és a levegőnek erőlködés-szaga van.
A lány, aki maga is edzettnek és izmosnak tűnik, kitöltet velünk egy-egy
űrlapot, majd ad egy tagsági kártyát, amin rajta van az elérhetőség és nyitva
tartás. Kifizetjük a bérletünket egy hónapra, ami korlátlan használattal jár. Erről
is ad egy papírt, majd jó szórakozást kíván, és az öltözők felé biccent.
Odabent három ajtó fogad, egy „női”, egy „férfi” meg egy „privát”. Nem
teketóriázunk sokat, értelemszerűen bemegyünk a nőibe, egy szimpatikus padra
ledobjuk a táskánkat, villámgyorsan átöltözünk, majd a kulacsainkat magunkhoz vesszük,
és a terembe indulunk.
Nagyméretű helyiség fogad, ahogy belépünk. Sok tükör, még több és
különlegesebb edzőgép áll az egyik felében, a másik oldalon pedig egy ring és
bokszszákok várnak. Na, persze, nem minket. Vannak egy jó páran, nők és
férfiak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Majdhogynem eltátom a számat a
csodálkozástól, azt sem tudom, kit-mit nézzek. Innen jön a zene, de nem
tolakodóan. Path-re pillantok.
– Na, és hogyan tovább?
A kétségbeesés legapróbb jelét sem látom rajta, sőt, egyre inkább izgalomba
jön. Kiszúr egy arcot a tömegből, én rosszat sejtek.
– Azt hiszed, most beszartam? – kérdezi. Dehogy hiszem! Nem feltételeznék
ilyesmit róla, soha, de mire
válaszolnék, már elindul. Utánaeredek. Az a baj, hogy későn jövök rá, mit
forgat a fejében.
– Sziasztok! – mosolyog magabiztosan a srácokra. A társaság négy fiút
számlál, akik korunkbeliek lehetnek, és egymás melletti gépeken gyakorolnak.
Izmosak, látszik rajtuk, hogy nem ma kezdték, nem úgy, mint mi. Sejtelmesen
mosolyognak, talán rajtunk, tudja a nyavalya. Mit tehetnék, próbálom adni a
lazát, és úgy vigyorgok, mint egy szexistennő, bár közben egy súlyfölösleggel
küzdő tyúknak érzem magam.
– Ne haragudjatok, hogy megzavarunk titeket, de elkelne egy kis segítség.
Ma vagyunk itt először – nevet halkan Path, mire a srácok jó alaposan
végigmérnek, egyelőre egyik sem válaszol. – Fogalmunk sincs, hol kéne kezdeni.
Akad köztetek vállalkozó szellemű?
Nevetnek, sokat sejtető pillantást váltanak, majd ketten megindulnak
felénk. Az egyikük ismerős, az arcvonásai emlékeztetnek valakire. Igyekszem nem
megbámulni, de szörnyen idegesít, hogy nem tudom, kire hasonlít.
– Tudjátok, csajok – szólal meg a másik –, a személyi edzősködés nagyon
drága dolog.
– Óh, hidd el, nem fogod megbánni – pillant rá letaglózóan Path. Én már ismerem
ezt a nézését, a hímneműek rendre megőrülnek tőle. Összenevetnek, én meg
zavartan állok egy másodpercig. A copfomhoz nyúlok, hogy megigazítsam, jóllehet
tudom, minden rendben van vele. Az ismeretlen ismerősre siklik a tekintetem, és
kicsit meglepődöm, hogy a szeme sarkából engem fürkész. A fiúk egy olyan placcra
kalauzolnak minket, ahol kicsit kevesebben vannak, és akad néhány
négyzetméternyi szabad terület.
Megállunk. Path rám néz, valamit üzenni próbál a tekintetével, viszont nem
értem. Erre elég hamar rájön ő is, és inkább a meghódítottjához fordul. Magától
értetődően magyarázni kezdi, miért van itt, és mit szeretne. Mélyen belélegzek,
mielőtt a nem ismerős ismerőshöz fordulnék, aki háttal áll nekem. Egy
pillanatig nézem az erős karját, tekintetem elidőzik vállán, és szemügyre
veszem hátának minden részletét. Szép, kidolgozott izomzata van. Még mindig nem
fordul meg, és akkor jövök rá, hogy a tükörből vizslat. Ha pirulós lennék, most
aztán lángvörös lenne a fejem.
– Oké, én... – Mellé lépek, miközben egyenesen a tükörbe nézek, és az arcát
figyelem. – Fogyni szeretnék – bököm ki. Elcsodálkozik, felvonja a szemöldökét,
én pedig lassan kibújok a bő pulcsimból, hogy lássa, miről beszélek.
– Rendben, honnan? – kérdezi, miközben pajzán mosollyal az arcán újfent
végigmér. Várjunk csak. Én tényleg
ismerem ezt a tekintetet! De honnan a fenéből? Bátorságot merítek a szavaiból
az enyémekhez, hisz ha ő mer ilyen nyíltan flörtölni velem, hát akkor én sem
játszom a szendét.
És ahogy nézni tud, szent egek... Attól rögtön úgy érzem magam, mint egy
vékony szalaggal átkötött ajándék, amit a fogával kell kibontania.
– Hasból, combból – mutatom az említett részeket, majd megfordulok, a
tükörnek háttal, azonban a sráccal szembe, és a tenyeremet a fenekemre
csúsztatom. – Valamint innen.
Közelről nézek a szemébe, míg ő halvány, ferde mosollyal a hátsómat
stíröli. Felvillan egy emlék. Ennek a srácnak zöld a szeme. Sokkal élesebb,
sötétebb színű, mint a múltkorinak, de akkor is zöld. Ekkor végre ő is belenéz
az enyémbe, centik választják el az arcunkat. Egy icipicit magasabb nálam, a
szánk szinte egy vonalban van. Váratlanul hátrébb lép.
– Mutatok egy-két gépet – biccent a fejével arrafelé, amerről jöttünk. Path-re
nézek, de ő elmélyülten hallgatja az újdonsült „személyi edzőjét”. Nincs más választásom,
kénytelen vagyok az enyémmel tartani. Oldalról figyelem a haját, miközben
egymás mellett lépegetünk. Világosbarna, rövid, a feje tetején kicsit hosszabbra
hagyott, mint oldalt. A jobb szemöldökébe piercinget lőttek, megcsillan rajta a
fény.
Megállunk egy lábgépnél, ahol levesz a súlyokból, beállítja a tizenöt kilót,
és megmutatja, hogyan kell használni. Elmondja, melyik izomra dolgozunk ezzel,
és mennyit tanácsos csinálni belőle. Úgy beszél, mint aki tökéletesen ért a
dologhoz, teljesen átszellemülten avat be. Odafigyelek rá, elraktározom az
információkat, majd megpróbálom a gyakorlatokat, és rájövök, hogy csak nézni
voltak egyszerűek. Neki bezzeg simán siklottak a súlyok! Nem jelentett gondot a
lábával ide-oda tologatni, le-fel emelgetni a súlyos kilókat.
Felszívom magam, mire ő végez a magyarázással, és egyedül hagy. Visszasétál
a haverjaihoz, és folytatja, amit elkezdett, utána már nem néz rám. Oldalról
vagy a tükörből mindig lesem a tekintetét, a zöld szemeket, hátha elkapom egy
pillantását, azonban teljesen közömbös marad.
Nemsokára már egyáltalán nem érdekel, a fülhallgatómmal a fejemen mélyülök bele
a gyakorlatokba, hajtom végre őket lelkiismeretesen, és valósággal izzadok a
zene ütemére. Path-tel néhányszor egymás mellé keveredünk, de neki is másra
kell edzenie, meg nekem is, így nincs túl sok lehetőségünk cseverészni.
Mindenből többet csinálok, mint amit az „oktatóm” elsőre javasolt, így az
edzés végére alig bírok megmozdulni. Csak ülök egy gép padján, várok Path-re,
és próbálok nem elaludni. Kényelmetlenül érzem magam, mert átizzadtam a
ruhámat, és ólmos fáradtság költözött a tagjaimba. Csak tusolni vágyom, aztán
aludni. Kiiszom az újratöltött kulacsom tartalmát, majd a térdem közé hajtom a
fejem, kiengedem a copfból a hajamat, és újra összefogom, ugyanabban a
testhelyzetben. Még a hajgumival babrálok, amikor megérzem, hogy valaki figyel.
Kellemetlenül érint ebben az állapotban, így amint lehet, felkapom a fejem, de
már nem látok senkit. Senki sem néz engem.
Path ekkor mellém ér, ő is hullafáradt, látszik rajta, mire közösen
megegyezünk abban, hogy busszal megyünk haza. Eszünk ágában sincsen
szaladgálni, az jelentené a technikai K. O.-t.
Korholom magam a járműben, amiért egy extra nagy sajtburger és jeges üdítő
körül forognak a gondolataim. Minél inkább szajkózom, hogy nem lehet, annál
jobban kívánom. Szinte már a nyálam is csorog, amikor megérkezünk a koleszhoz. Remeg
a lábam, ahogy leszállok a buszról. Lehet, hogy az első adandó alkalommal
kicsit túl messzire mentem? Nem vagyok hozzászokva ehhez, ennek függvényében
pedig, kénköves pokol lesz a holnapi napom. Halt már bele valaki az izomlázba,
de most komolyan?
Nagyon jó lett. :)
VálaszTörlésDrága Blanka!
TörlésKöszönöm szépen! <3
Juj, ez izgi.... van egy sejtésem, de nem lövöm le a poént :P Várom a folytatást, hozd mihamarabb :)
VálaszTörlésDrága Amber!
TörlésHálásan köszönöm, hogy ezúttal sem feledkeztél meg rólam! A sejtéseidet pedig szívesen meghallgatnám, akár itt, akár privátban (fb, mail).
Puszillak :)
Nagyon jó ! :D
VálaszTörlésKöszi! :D
TörlésÖlel,
Svea