:::... Második felvonás ...:::

Félig kész dizivel és menüpontokkal, de megtörve nem - hoztam meg nektek a következő fejezetet. Máris vannak "olvasóim" és érdeklődőim, ami szuper érzés. Sose hagyjatok el! <3 ;)

Csókol Titeket,

Svea E.

*

A mellkasomhoz szorítom a laptopomat, így megyek végig a folyosókon, egyenesen a könyvtárba tartok. Úgy döntök, ma nem rohanok vissza a koleszba az utolsó órám után, inkább ott, a csendben írogatok. Nagyon furcsa, hogy az olvasás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, bár nyilván forgattam már könyveket, az írás viszont igen. Ez csakis a blogom miatt lehet – az én virtuális menedékem.

Látom, hogy a fiúk tekintete elidőzik rajtam, amint észreveszik, milyen felsőt viselek. Mivel mindig is imádtam a focit, beszereztem jó néhány mezt, csak úgy, hordani. Kényelmesek voltak, meg kellően nagy méretűek ahhoz, hogy eltűnhessen benne az ember. Ma egy térdig és könyékig érő zöldet viselek, fehér névvel és számozással a hátán.

Befordulok az utolsó sarkon, elérem a nyugis helységet. Beszívom a jellegzetes illatát, és magamban konstatálom, hogy bizony szeretem ezt a helyet. Sokan vannak bent, akik jegyzetelnek, tanulnak, vagy felhúzott lábbal olvasnak: többek jelképes otthona ez a hely. Átvágok az első néhány soron, hátrébb már lényegesen kevesebben tartózkodnak, rajtam kívül csak hárman. Helyet foglalok a kedvenc asztalomnál, csendben lerakom a laptopomat meg a kávémat, kényelmes pózba helyezkedem a párnázott széken.

A karamellás feketémet kortyolgatom, míg arra várok, hogy betöltsön a gép. Már most, még mielőtt megnyitnám az oldalt, azon gondolkozom, miről írjak. Nem tartozom a legjobb vagy a legnépszerűbb bloggerek közé, és nem is vágyom rá. Előfordul, hogy egy hétig nem posztolok semmit, és van, hogy naponta tízszer is. Tökéletesen elégedett vagyok a kétszáz-háromszáz olvasómmal, még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyáltalán ennyien kíváncsiak lesznek rám. A blogomnak anno a „Jégkockadrazsé” nevet adtam, ami teljesen értelmetlen, szokatlan, így jól tükrözi azt, ami benne áll.

Az érettségi után kezdtem írni, amikor minden megváltozott. Nemcsak az egyetemmel, hanem Jayden-Treyjel is, hisz akkor kezdtem fontolgatni, elhagyom. Ő nevetségesnek találná a blogom ötletét, az ilyesmi nem tartozik bele az érdeklődési köreibe.

Betölt a gépem, így csatlakozom a nethez, és azonnal a blogos kezelőfelületre navigálok. Mielőtt kiírnám magamból a gondjaim, fájdalmaim vagy örömeim, nem foglalkozom semmivel. Nem érdekes a levelesládám vagy a Facebook adatlapom, csak a Drazsé létezik. Jelenleg hárman lógnak az oldalon, és ma már százhúszan megnézték. A délutánhoz képest ez egész jó arány, hazudnék, ha azt mondanám, nem dob fel a statisztika. Örülök, hogy érdeklem őket, még ha nem is a szó szoros értelmében. Sóhajtok, és az ujjaimat a billentyűzetre helyezem.

Jár az agyam, a szavak nem jönnek. Illene valamilyen formában megemlékeznem a tegnapelőtti napról, de nem fűlik hozzá a fogam, valahogy érzem, nem azzal kéne kezdeni. Felnézek az előttem ülő lányra, aki egy süteményes albumot lapozgat, biztos egy jó recept után kutat. És akkor kibuknak belőlem a szavak, kopogni kezdenek az ujjaim.

„Minden sütibe kell egy csipetnyi sót tenni. Az életben ez a nüánsznyi fűszer a szerelem.”

Rányomok a BLOGOLD! feliratra, és miután látom, hogy a bejegyzés megjelent az oldalon, rögtön gépelem a következőt.

„Ne ítélj el azért, amit most mesélni fogok. Nem könnyűvérűségből tettem – hanem szeretetre vágytam, de a gyorsabbik, felületesebb fajtájából: abból, ami nem bánt, nem okoz sebeket, mikor múlik.

Tegnapelőtt este csókolóztam egy fiúval, akinek még csak a nevét sem tudom. Nem is érdekel, ezt megmondtam neki is. Akkor láttam életemben először, és nem kizárt, utoljára. Több nem történt, csak megláttuk egymást, táncoltunk (jó, azt szándékosan tettem egy hülye játék miatt), majd összekapcsolódtunk, és a szánk egymásra talált. Jó volt vele. Ennyi is jó volt vele.

Meggondolatlan volnék? Minden bizonnyal. Ellenben fiatal is. Igen, nagyon fiatal, így nem szégyellem, amit tettem. Jól akartam érezni magam, mint mondtam, törődést kapni egy másik embertől, egy férfitól. Érezni, hogy kívánatos, csókolni való nő vagyok. Nem többet, csak a tudatot szerettem volna. Mert erre mindannyiunknak szüksége van.”

Mélyen be- és kilélegzek, amint megnyomom a piros BLOGOLD! gombot. Esküszöm, hogy jólesik! Végre elmondtam valakinek, vagy végre elmondtam az egész világnak, nem számít. Lesz olyan, aki elolvassa a sorokat, és célba talál nála. Hogy valamelyik mondatomtól, szavamtól talán kinyitja a szemét, és nem esik ugyanabba a hibába, amibe én.

A fejemre helyezem a fülhallgatómat, és hátradőlök a széken, az oldalon szereplő bejegyzést nézem. Már öten vannak itt rajtam kívül. Nem félek attól, hogy valaki olyan talál a virtuális naplómra, akinek nem kellene. Neveket soha nem írok, képeket nem rakok fel magamról. Pontos helyszínt sem mondok, csak egyetem, vagy klub. Senkinek nem kell ismernie az arcomat ahhoz, hogy olvasni tudja a soraimat. Ennyivel védenem kell magamat.

Gyorsan eldöntöm, pötyögök még egy bejegyzést, méghozzá az estére vonatkozó fogadalmammal kapcsolatban. Path szintén olvassa a Drazsét, bár ezt soha nem vallotta be nekem, a gépén leltem rá anno a bizonyítékra a „legtöbbet látogatott oldalak” között.

„Minden lehetséges. Például az is, hogy leadj néhány kilót, ha attól jobban érzed magad. Én leszek rá az élő példa. Megcsináljuk, P.!”

Bezárom az oldalt, és végigböngészem az e-mailjeimet, csípőből törlöm az olyan hangzatos címeket, mint pénisznövelés akciós áron, nem kielégítő az ágyban?, mellnövekedés két hét alatt, valamint buja kalandok. Csak tudnám, hogy ezek honnan a bánatból találnak rá a címemre? Van még a listában két Ön nyert! témájú, ezek szintén rögtön a kukában kötnek ki.

Ami az érdekesebb részét képezi a dolognak: írt a húgom, valamint néhány olvasóm kommentált a Jégkockadrazsén, amiről automatikusan kapok értesítéseket. Az egyikük, rendszeres véleményíró, csak egy mosolygós fejecskét küldött egy szívecskével, a másik kifejtette a véleményét az egyik posztról, a harmadik meg hozzám jött trollkodni. Az utóbbi típust igyekszem mindig humoros hangvétellel kezelni, de néha nagyon rosszkor találnak meg, és szó nélkül törlöm a véleményüket. Ma nem áll fenn ilyen probléma, eléggé jó a kedvem, úgyhogy a humorherold örülhet, a véleménye közönséget kap.

Néhány sorban választ fogalmazok a húgomnak, amelyben elregélem, hogy minden a legnagyobb rendben van, és faggatom kicsit a suliról. Az utolsó előtti évet járja a gimiben, ami már elég komoly. A kérdéseimet sosem szüneteltetem, hisz nekem sokkal jobban megnyílik, mint a szüleinknek, amit nem is csodálok.

Egy órával később úgy döntök, ideje visszaindulnom a koleszba, és összeszedelőzködöm. Szerencsére ma nem kell melóznom, a hétfőm mindig szabad, így kényelmes tempóban sétálok vissza. Jó idő van, süt a nap, igazán élvezem.

Nyilván nem ez a leglényegibb dolog, de már most azon jár az agyam, miben menjek este a kondiba, mennyien lesznek és hogyan fogadnak majd minket. Nem kergetek őrült álomképeket, hogy megérkezünk, és onnantól kezdve felfordul az élet, mert Path-tel mi mindent megváltoztatunk. Dehogy. Tisztában vagyok azzal, hogy új társaságba beilleszkedni, ismeretlen környezetbe menni mindig nehéz.

Path körmöt lakkoz, amikor megérkezem. Egy szó nélkül lépek az ablakhoz, hogy szélesre tárjam, és friss levegőt engedjek be, ugyanis ez a szag elviselhetetlen. Soha nem tartoztam a körömlakkozós lányok táborába, még sminket sem használtam, mielőtt idekerültem volna. Aztán a szobatársam egy divat- és szépségőrült lett, így össze kellett barátkoznom a szempillaspirállal, szájfénnyel meg ilyesmikkel.

– Képzeld, Simmons mit csinált ma órán – fog bele, hogy az általa legjobban utált tanárról meséljen. Ledőlök az ágyamra, előrángatom a táskámból a csillagászati tankönyvet, miközben sűrű elcsodálkozással és megbotránkozással hallgatom, amit az oktatóról mesél. Perverz egy öregember.

A Norton egyetem óriási, a legnagyobb a városban. Nem is csoda, hogy rengeteg szakot indítanak, a képzőművészettől a jogig. Én földrajzot hallgatok, Path viszont jogot, így nincs is közös óránk.

A hátamra dőlök, és a hasamra támasztom a tankönyvet, így próbálom memorizálni, amiről a prof ma beszélt. Nehezemre esik koncentrálni, egyáltalán nem vagyok hangulatban, viszont húszoldalnyi anyagot kell megjegyeznem, úgyhogy másik üzemmódba kapcsolok. Úgy állok hozzá a dologhoz, hogy minél hamarabb végzek, annál hamarabb csinálhatom, amit szeretnék. Valahogy muszáj lenyelnem, és lehetőleg néhány hétig tárolnom magamban.

Mire végzek a száraz és nehéz szöveggel, már szinte kívánom, hogy fussak, dolgoztassam az izmaimat. Minden rossz csak nézőpont kérdése. Path is befejezi a jegyzetelést, és olyan mosollyal néz rám, amiből tudom, ugyanaz jár a fejében, mint nekem. Szinte egyszerre ugrunk fel az ágyunkról.

– Oké, nézd, mit vettem ma! – A szekrényéhez fordul, majd kihúz belőle egy fehér zacskót. – Nem bírtam neki ellenállni.

Bár csak két méterre állok tőle, mégis felém lendíti a szatyrot. Elkapom, kíváncsian lesek bele: két kulacsot rejt, legalább kétlitereset, fekete színűt, amelyeket vagány sárga minta borít.

– Ez király! – lelkesülök fel még jobban, majd kiveszem az egyiket, és visszadobom neki a másikat. Egy rövid pillanatra megfordul a fejemben, hogy galád módon üdítőt töltök bele víz helyett, de túlságosan tartok Path bosszújától, úgyhogy inkább lemondok róla.

Mindketten turkálunk a cuccaink közt, a megfelelő edzős ruha után kutatunk. Path egy szürke atlétát választ fekete leggingszel, én kék mackónadrágot, bő pólót és kapucnis pulcsit, mivel fő a kényelem, meg a takarás. Neki egyértelműen jobb az alakja, így nem is aggódom a kettőnk között lévő különbségeken. Beledobáljuk a cuccainkat egy nagy sporttáskába, majd indulunk is. Futunk a kondiig, tíz perc. Szerencsére közel lakunk a város szívéhez, bármi kell, könnyen megtaláljuk, megkapjuk.

Már az első pillanatban, amint belépek az ajtón, magával ragad a hely hangulata. Hiába csak a recepción vagyunk, mit sem számít. Balra van egy ajtó, öltözők felirattal, jobbra óriási üvegfal, amelynek túloldalán a terem egy darabja látható. Futógépek. Szól a zene, mindent beborít a fény, és a levegőnek erőlködés-szaga van.

A lány, aki maga is edzettnek és izmosnak tűnik, kitöltet velünk egy-egy űrlapot, majd ad egy tagsági kártyát, amin rajta van az elérhetőség és nyitva tartás. Kifizetjük a bérletünket egy hónapra, ami korlátlan használattal jár. Erről is ad egy papírt, majd jó szórakozást kíván, és az öltözők felé biccent.

Odabent három ajtó fogad, egy „női”, egy „férfi” meg egy „privát”. Nem teketóriázunk sokat, értelemszerűen bemegyünk a nőibe, egy szimpatikus padra ledobjuk a táskánkat, villámgyorsan átöltözünk, majd a kulacsainkat magunkhoz vesszük, és a terembe indulunk.

Nagyméretű helyiség fogad, ahogy belépünk. Sok tükör, még több és különlegesebb edzőgép áll az egyik felében, a másik oldalon pedig egy ring és bokszszákok várnak. Na, persze, nem minket. Vannak egy jó páran, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Majdhogynem eltátom a számat a csodálkozástól, azt sem tudom, kit-mit nézzek. Innen jön a zene, de nem tolakodóan. Path-re pillantok.

– Na, és hogyan tovább?

A kétségbeesés legapróbb jelét sem látom rajta, sőt, egyre inkább izgalomba jön. Kiszúr egy arcot a tömegből, én rosszat sejtek.

– Azt hiszed, most beszartam? – kérdezi. Dehogy hiszem! Nem feltételeznék ilyesmit róla, soha, de mire válaszolnék, már elindul. Utánaeredek. Az a baj, hogy későn jövök rá, mit forgat a fejében.

– Sziasztok! – mosolyog magabiztosan a srácokra. A társaság négy fiút számlál, akik korunkbeliek lehetnek, és egymás melletti gépeken gyakorolnak. Izmosak, látszik rajtuk, hogy nem ma kezdték, nem úgy, mint mi. Sejtelmesen mosolyognak, talán rajtunk, tudja a nyavalya. Mit tehetnék, próbálom adni a lazát, és úgy vigyorgok, mint egy szexistennő, bár közben egy súlyfölösleggel küzdő tyúknak érzem magam.

– Ne haragudjatok, hogy megzavarunk titeket, de elkelne egy kis segítség. Ma vagyunk itt először – nevet halkan Path, mire a srácok jó alaposan végigmérnek, egyelőre egyik sem válaszol. – Fogalmunk sincs, hol kéne kezdeni. Akad köztetek vállalkozó szellemű?

Nevetnek, sokat sejtető pillantást váltanak, majd ketten megindulnak felénk. Az egyikük ismerős, az arcvonásai emlékeztetnek valakire. Igyekszem nem megbámulni, de szörnyen idegesít, hogy nem tudom, kire hasonlít.

– Tudjátok, csajok – szólal meg a másik –, a személyi edzősködés nagyon drága dolog.

– Óh, hidd el, nem fogod megbánni – pillant rá letaglózóan Path. Én már ismerem ezt a nézését, a hímneműek rendre megőrülnek tőle. Összenevetnek, én meg zavartan állok egy másodpercig. A copfomhoz nyúlok, hogy megigazítsam, jóllehet tudom, minden rendben van vele. Az ismeretlen ismerősre siklik a tekintetem, és kicsit meglepődöm, hogy a szeme sarkából engem fürkész. A fiúk egy olyan placcra kalauzolnak minket, ahol kicsit kevesebben vannak, és akad néhány négyzetméternyi szabad terület.

Megállunk. Path rám néz, valamit üzenni próbál a tekintetével, viszont nem értem. Erre elég hamar rájön ő is, és inkább a meghódítottjához fordul. Magától értetődően magyarázni kezdi, miért van itt, és mit szeretne. Mélyen belélegzek, mielőtt a nem ismerős ismerőshöz fordulnék, aki háttal áll nekem. Egy pillanatig nézem az erős karját, tekintetem elidőzik vállán, és szemügyre veszem hátának minden részletét. Szép, kidolgozott izomzata van. Még mindig nem fordul meg, és akkor jövök rá, hogy a tükörből vizslat. Ha pirulós lennék, most aztán lángvörös lenne a fejem.

– Oké, én... – Mellé lépek, miközben egyenesen a tükörbe nézek, és az arcát figyelem. – Fogyni szeretnék – bököm ki. Elcsodálkozik, felvonja a szemöldökét, én pedig lassan kibújok a bő pulcsimból, hogy lássa, miről beszélek.

– Rendben, honnan? – kérdezi, miközben pajzán mosollyal az arcán újfent végigmér. Várjunk csak. Én tényleg ismerem ezt a tekintetet! De honnan a fenéből? Bátorságot merítek a szavaiból az enyémekhez, hisz ha ő mer ilyen nyíltan flörtölni velem, hát akkor én sem játszom a szendét.

És ahogy nézni tud, szent egek... Attól rögtön úgy érzem magam, mint egy vékony szalaggal átkötött ajándék, amit a fogával kell kibontania.

– Hasból, combból – mutatom az említett részeket, majd megfordulok, a tükörnek háttal, azonban a sráccal szembe, és a tenyeremet a fenekemre csúsztatom. – Valamint innen.

Közelről nézek a szemébe, míg ő halvány, ferde mosollyal a hátsómat stíröli. Felvillan egy emlék. Ennek a srácnak zöld a szeme. Sokkal élesebb, sötétebb színű, mint a múltkorinak, de akkor is zöld. Ekkor végre ő is belenéz az enyémbe, centik választják el az arcunkat. Egy icipicit magasabb nálam, a szánk szinte egy vonalban van. Váratlanul hátrébb lép.

– Mutatok egy-két gépet – biccent a fejével arrafelé, amerről jöttünk. Path-re nézek, de ő elmélyülten hallgatja az újdonsült „személyi edzőjét”. Nincs más választásom, kénytelen vagyok az enyémmel tartani. Oldalról figyelem a haját, miközben egymás mellett lépegetünk. Világosbarna, rövid, a feje tetején kicsit hosszabbra hagyott, mint oldalt. A jobb szemöldökébe piercinget lőttek, megcsillan rajta a fény.

Megállunk egy lábgépnél, ahol levesz a súlyokból, beállítja a tizenöt kilót, és megmutatja, hogyan kell használni. Elmondja, melyik izomra dolgozunk ezzel, és mennyit tanácsos csinálni belőle. Úgy beszél, mint aki tökéletesen ért a dologhoz, teljesen átszellemülten avat be. Odafigyelek rá, elraktározom az információkat, majd megpróbálom a gyakorlatokat, és rájövök, hogy csak nézni voltak egyszerűek. Neki bezzeg simán siklottak a súlyok! Nem jelentett gondot a lábával ide-oda tologatni, le-fel emelgetni a súlyos kilókat.

Felszívom magam, mire ő végez a magyarázással, és egyedül hagy. Visszasétál a haverjaihoz, és folytatja, amit elkezdett, utána már nem néz rám. Oldalról vagy a tükörből mindig lesem a tekintetét, a zöld szemeket, hátha elkapom egy pillantását, azonban teljesen közömbös marad.

Nemsokára már egyáltalán nem érdekel, a fülhallgatómmal a fejemen mélyülök bele a gyakorlatokba, hajtom végre őket lelkiismeretesen, és valósággal izzadok a zene ütemére. Path-tel néhányszor egymás mellé keveredünk, de neki is másra kell edzenie, meg nekem is, így nincs túl sok lehetőségünk cseverészni.

Mindenből többet csinálok, mint amit az „oktatóm” elsőre javasolt, így az edzés végére alig bírok megmozdulni. Csak ülök egy gép padján, várok Path-re, és próbálok nem elaludni. Kényelmetlenül érzem magam, mert átizzadtam a ruhámat, és ólmos fáradtság költözött a tagjaimba. Csak tusolni vágyom, aztán aludni. Kiiszom az újratöltött kulacsom tartalmát, majd a térdem közé hajtom a fejem, kiengedem a copfból a hajamat, és újra összefogom, ugyanabban a testhelyzetben. Még a hajgumival babrálok, amikor megérzem, hogy valaki figyel. Kellemetlenül érint ebben az állapotban, így amint lehet, felkapom a fejem, de már nem látok senkit. Senki sem néz engem.

Path ekkor mellém ér, ő is hullafáradt, látszik rajta, mire közösen megegyezünk abban, hogy busszal megyünk haza. Eszünk ágában sincsen szaladgálni, az jelentené a technikai K. O.-t.

Korholom magam a járműben, amiért egy extra nagy sajtburger és jeges üdítő körül forognak a gondolataim. Minél inkább szajkózom, hogy nem lehet, annál jobban kívánom. Szinte már a nyálam is csorog, amikor megérkezünk a koleszhoz. Remeg a lábam, ahogy leszállok a buszról. Lehet, hogy az első adandó alkalommal kicsit túl messzire mentem? Nem vagyok hozzászokva ehhez, ennek függvényében pedig, kénköves pokol lesz a holnapi napom. Halt már bele valaki az izomlázba, de most komolyan?