:::... Epilógus ...:::

Üdv!
Nos... *torokköszörül* Eljottunk volna idáig? Ilyen hamar? Hihetetlen, mennyit kaptam ettől a történettől, és tőletek, kedves Olvasóim! Negyvenen vagytok. Köszönöm. Majd hétvége felé írok egy rendes elbúcsúzó bejegyzést, de addig is... Élvezzétek ezt a rövid lezárást.
Szipp-szipp.
Ölel,
Svea

*

Nagy pelyhekben szállingózik a hó, amikor hazaérek. A levegő hideg, karcos, kicsit szurkálja is a tüdőmet. De ez az én városom, az én szmogos, gyönyörű városom.

Nem szállok buszra, nem hívok taxit, hanem sétálok egy óriásit. Nem számít, hogy túlságosan csúszik a jégen a csizmám, és még a bőröndömet is húznom kell magam után. Annyira csodálatos a viszontlátás öröme, hogy minden mást elfeledtet.

Az egyetemhez megyek, mert tudom, hogy Path-nek még órája van. Véletlenül azt is tudom, hogy hol, így egyre növekedő izgalommal sétálok a C szárny felé. Tíz percet kell várnom a folyosón, mire vége lesz az órájának, és egyszer csak feltűnik a tömegben. Nem igazán néz körbe, így én kiabálok oda neki.

– Hé, Patrisha! – Azonnal felkapja a fejét, amint felismeri a hangomat, és keresni kezd a tekintetével. Az ablak mellett ácsorogva meg is talál, és teljes erejéből felém veti magát. Sikkant, amikor a nyakamba borul, de hát tőle nem is vártam mást.

Most így, ahogy ölelem, tudatosul csak bennem igazán, mennyire rohadtul hiányzott nekem. A szemem elfutják a könnyek, és el sem akarom engedni.

– El sem hiszem, végre... De te akkor is egy idióta nőszemély vagy, tudsz róla? Annyi mindenről lemaradtál, és... – darálni kezdi a szöveget, és természetes módon kijelenti, hogy ő akkor most ellógja a nap további részét.

Beülünk a kampuszon egy kis kávézóba, ahol hosszú, hosszú órákon keresztül sztorizgatunk. Megtudom, hogy nem igazán kedveli az új lakótársát, viszont őrülten szerelemes Gabe-be, és egyébként minden rendben van velük. Sugárzik az arcáról az öröm. Az enyémről is, tagadhatatlan. Mivel a kis kalandom minden részletére kíváncsi, ömlenek belőlem a szavak. Végtelen számú történet áll rendelkezésemre, de nem akarok egyszerre mindent a nyakába zúdítani. És nekem is vannak kérdéseim.

Félve teszem fel az elsőt.

– Mi újság van Tate-tel?

Path elhúzza egy kicsit a száját, ami jelzi, hogy számított a kérdésre, és nincsenek túl fényes információi.

– Egyedül van. Most már mentősként dolgozik, talált egy jó helyet. Kérdezgetett rólad. Gyakran. És azt hiszem, még mindig...

Intek, hogy ne fejezze be a mondatot. Nem szívesen hallanám.

– Szerintem sosem lesz olyan az életemben, hogy ne legyen fontos nekem. Még mindig bennem van valami. És lesz is. Nem tudom elfelejteni, hogy ki ő nekem.

Path bólint egy aprót. Kicsit fészkelődik, mielőtt rátérne arra, ami igazán foglalkoztatja mind a kettőnket.

– Robinról nem tudok valami sokat, sajnálom. Ha nem lenne Gabe, Tate-ről se tudnék semmit. Annyi viszont biztos, hogy Robin nem jár senkivel.

– Az sose biztos – mondom. Valamiért elkap a szomorúság. Az egy dolog, hogy más emberként tértem vissza, mint ahogy elmentem, de az meg egy teljesen különböző tény, hogy Robin ettől még Robin. Egyáltalán nem biztos, hogy van még mit keresnünk egymás mellett.

– Higgy nekem, ez az. Hívd fel.

Rábólintok. Ez egy jó ötlet, csak mégis annyira félek...

A következő napjaim kicsit összefolynak. Nagy erőkkel keresek albérletet és új munkahelyet, a szabad perceimet pedig Path-tel töltöm. Bulizunk, beszélgetünk, vásárolgatunk. Ő hamarosan hazautazik a téli szünetre, én viszont maradok. Nem arról van szó, hogy ne hiányozna a családom, mert dehogynem, valószínűleg meg is fogom látogatni őket. Sokat kell mesélnem nekik is, miután felborítottam az életüket a hírrel, hogy halasztok az egyetemen. Több bizalmat kapok tőlük, mint amennyit megérdemelnék, ugyanis egyszer sem kérdőjelezték meg a döntésemet, vagy parancsoltak haza. Az már más téma, hogy valószínűleg nem is sikerült volna nekik.

Path azt mondja, talált egy jó kis lakást, de nem tud eljönni velem megnézni, mert nincs rá ideje indulás előtt. Ez egy picit lelomboz, bár azért egyedül is elmegyek. Útközben veszek egy kávét, aztán kérek egy kis útbaigazítást, mert elsőre nem találom meg a címet.

Amikor odaérek, látom, hogy milyen csendes, nyugodt és gondozott a környék. Kisfiúk és kislányok játszanak az egyik ház udvarán, hógolyóval dobálják egymást. Elmosolyodom, aztán megkeresem a 321-es számot, és kicsit leesik tőle az állam.

Hát, ez biztosan nem az, amit én keresek, ugyanis a ház óriási. Csodálatosan gyönyörű a faburkolatok, és a fehér szín keveredésével. Itt egy családnak kellene laknia, nem egy szingli csajszinak. Viszont ha már idáig eljöttem, vetek legalább egy pillantást bentre is. Odalépek a súlyos ajtóhoz, és megnyomom a csengőt.

Állítólag itt van a tulaj, rám vár, de hosszú másodpercekig nem történik semmi. Még egyszer becsengetek, aztán végre nyílni kezd a bejárati ajtó. Kis híján elejtem a kezemben tartott papírpoharat.

Hirtelen magamhoz sem térek, csak bámulok egyenesen előre. Bámulok az ismerős arcra, és érzem, hogy a szívem önálló életre kel a mellkasomban.

Bámulok, és mindennél jobban tudom, hogy végre hazaértem.

Itt az otthon előttem.

Ő az.

Robin csak áll lazán, talpig öltönyben, fél kezével a keretbe kapaszkodik, és rám nevet. Az arca nyugodt, boldog és várakozó is. Legszívesebben a karjai közé vetném magam, ám nem tudok mozdulni. A látványa lehengerel. Annyira. Kibaszottul. Tökéletes.

– Helló, S. – Amikor meghallom a hangját, remegés fut végig rajtam. – Üdv itthon.

Csodálkozó tekintettel hajolok hátra, hogy megnézhessem a házszámot, mire Robin hangosan felnevet. Olyan boldog, olyan idilli ez a nevetés, hogy belefeledkezem a pillanatban. A szám egyébként stimmel, ez az a hely, ahová nekem jönnöm kellett.

– Jó helyen vagy – mondja, és arrébb áll, hogy én is elférjek mellette. – Kerülj beljebb.

Mióta megláttam, nem tudok megszólalni. Csak tátogok, mint egy hal, és igyekszem összekaparni minden józanságomat. Robin meg áll, várakozóan félrebillentett fejjel, és a szeme ismerősen csillog. Az arcára van írva a boldogság.

– Ez valami Copperfield-műsor? Amikor belépek az ajtón, te eltűnsz?

Robin lassan megrázza a fejét.

– Nem megyek innen sehová.

– Nos, ez esetben... – Ahogy ellépek mellette, megérzem az illatát. És azt hiszem, végem van. Minden, ami az elmúlt hónapjaimból hiányzott, ott áll mellettem. Figyelem, biztonság, nyugalom és meghittség, hogy azokról az őrjítően elnyújtott csókokról már ne is beszéljünk.

Szentül hiszem, hogy a homlokomon látszik minden egyes gondolatom, ezért gyorsan ellépek Robin mellől, és körbenézek a lakásban.

A padló sötét, tömör fából készült, akárcsak a bútorok. A falak hófehérek, a nappaliban egy királyi méretű kandalló áll. A parkettán itt-ott vastag szőnyegek nyúlnak el, a plafonról kristályos csillár lóg lefelé. Maga a nagybetűs idill ez a hely. Olyan otthon, ahová egy hosszú munkanap vagy egy hideg, télesti séta után haza akarok érkezni.

Robin összefonja a kezét a mellkasán, és úgy pillant rám, hogy abból világosan látszik, tisztában van az eszmefuttatásommal.

– Köszönöm, de azt hiszem, nem veszem ki. – Próbálok magabiztosnak tűnni, hogy azért mutassak valamicskét halódó önbizalmamból. – Túl...

Egyszerűen nem tudok rosszat mondani erre a lakásra, így inkább be is fejezem a mondatot, Robin viszont érdeklődően vonja fel a szemöldökét. Kitűnően szórakozik rajtam.

– Igazából nem baj. Ugyanis nem kiadó.

– Akkor rosszak a forrásaim.

– A forrásaid nagyon is helyesek – mondja ekkor, és közelebb lép hozzám. A szívem megáll egy pillanatra, mindenemet elönti az izgalom. – Csakhogy rajtad kívül senkit sem szeretnék lakótársnak.

Te. Édes. Istenem.

Elnémítanak a szavai. Leforrázottan állok, és csak nézem őt, ő meg engem. Valami történik közöttünk, tizedmásodpercek alatt. Összekapcsolódunk. Tudom, hogy látja a lelkemet. Tudom, hogy megbocsátott, és még mindig érez irántam valamit. És azt szintén tudja, én hogyan érzek iránta.

– Mi történik most? – kérdezem tétován, mire Robin óvatosan megvonja a vállát.

– A sárga a kékhez passzol.

Ugyanazokat a szavakat idézi, mint Tate. Tehát ezt is tudja, amin csodálkoznom sem kéne, hiszen ő Robin... Aki mindig tud mindent. Mégis váratlanul ér, hogy Tate a bárgyú szövegemet is előadta neki. Abban a pillanatban belém hasít egy gondolat, és a szavak értelmet nyernek: ha összekeverjük a sárgát és a kéket, mi lesz belőle? Na, mi?

Hát zöld.

Mivel nem válaszolok semmit, mert egyszerűen nem tudok, ő folytatja tovább.

– Akartad őt, S, tudom, és ez rohadtul dühített engem, de mégsem akkor szakadt el a cérnám, ahogy mondani szoktad. Hanem amikor visszajöttem, és te nem voltál itt. Nem mondom, úgy mentem el innen, hogy el akarlak felejteni. Csakhogy amikor visszatértem, minden egyes gondolatom te voltál. Én nem ragaszkodom semmihez, és nem függök semmitől sem. Te vagy az egyetlen az életemben, akit igazából akarok. Hogy ez rémisztő? Leszarom. Hogy elrontottuk? Már nem tudok ellene tenni. Hogy elölről kell-e kezdenünk? Igen. És hogy vállalom-e?

Ez az a pont, amikor előrenyúlok, és a mutatóujjamat az ajkára helyezem, így hallgattatom el. Meglepetés csillan a szemében.

– Így nem fogod megtudni a válaszomat – mondja évődő mosollyal, és lehel egy apró csókot az ujjamra.

– Tudod, hogy szeretem a kihívásokat. És szar dolog előre ismerni egy könyv végét.

- * -

Amikor végre magamhoz térek, megnyitom a telefonom böngészőjében a blogomat, és tudom, hogy ezután hosszú ideig semmit sem fogok írni bele.

A szavak súlyosak, és ezúttal nem is az enyémek. Nem én írtam őket, én csak kölcsönzöm.

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik...”

(Bibliai idézet, Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz)