:::... Huszonhetedik felvonás ...:::

Üdv!
Utolsó előtti felvonás... Vérzik a szívem...
Ölel Titeket,
Svea

*

Szinte egész éjjel ébren vagyok, nem tudok elaludni. Egyedül a reggelt várom, hogy beszélhessek Path-tel, és a kezembe vegyem végre az életemet. Amikor hazaért, nem akartam letámadni a sztorimmal, inkább úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam, hogy motyogott magában valamit, miközben levetkőzött, aztán percekkel később már szundított is.

Hatkor viszont már nem bírok magammal. Letusolok, felöltözöm, és felkeltem Path-et is. Iszonyúan kivan, fáj a feje, másnapos.

Én csak ülök a saját ágyam szélén, és nézem őt. Hamarosan ki fogom akasztani, ezért megpróbálom kiélvezni az utolsó perceimet a haragja előtt. Amíg megpróbálja összeszedni magát, rámosolygok. Aztán csak úgy kibuknak belőlem a szavak.

– El akarok menni innen.

Path megdermed. Amikor lassan, vontatottan felém fordul, látom a szemét. Semmi jót nem ígér. Úgy tudok olvasni belőle, mint egy könyvből, és bizony isten, most elég rossz fejezethez értem.

– Mit? – kérdez rá, hátha rosszul hallotta.

– Halasztok egy félévet.

– Nem halasztasz – korrigál. Több ez, mint szimpla megállapítás. Egyenesen kényszerítés-szaga van.

– Path – sóhajtom a nevét lágyan, amire kifakad.

– Nem, baszki! Nem mehetsz el innen, nem hagyhatsz itt csak úgy!

– Ez nagyon önző hozzáállás.

– Leszarom!

Egy hosszú pillanatig a szemébe nézek, mielőtt elnevetném magam.

– Pont ezekkel a válaszokkal bizonyítod be, hogy nincs rám szükséged.

– Te megőrültél, esküszöm. – Felugrik, a mutatóujját rám szegezi. – Megbolondultál, most azonnal hívom is a pszichiátriát.

Annyira aranyos tőle ez a fajta viselkedés, hogy teljesen ellágyul a szívem.

– Mindig is te voltál az erősebb. Nekem volt szükségem rád, és nem fordítva.

– Aha, hát nem tudtam, hogy ez egy verseny – jegyzi meg csípősen. – Ha esetleg közölted volna, hogy teperjek jobban...

– Kérlek szépen, beszéljük ezt meg úgy, mint két felnőtt.

Ekkor eltörik nála a mécses. Path áll még egy pillanatig, ugyanolyan arckifejezéssel, aztán a szemét elöntik a könnyek, és elsírja magát.

– Miért? – kérdezi, majd leroskad az ágyára. Szeretném átölelni, olyan elveszettnek tűnik.

– Mert meg kell találnom magam, és azon a helyen nem tudom, ahol elvesztettem.

– Te kibaszott nagy bölcs – hüppögi.

– Ez nem bölcsesség – felelem szomorkás mosollyal. – Ez csak a kudarcaimból egyenesen következő megállapítás.

– Kudarcaid? Hány van, amiről nem is tudok?

Sóhajtok egy nagyot, és kibököm végre, amit még nem tud.

– Tegnap este elküldtem Tate-et. Ennyi volt.

– Mi van? – megdöbben. Kézfejével letörli az arcát. – Én végig azt hittem, hogy őt akarod. Annyira egymásra kattantatok...

– Én is azt hittem. De kinyitottam a szemem, és feltűntek a dolgok, amelyek korábban nem.

– Kifejtenéd? – kérdezi kissé hisztérikusan.

– Azért vonzódom hozzá, mert olyan, mint én. Mert a fénye csábít, de közben... Közben az annyira ragyogó, hogy elnyeli az enyémet. Előbb-utóbb katasztrofális vége lenne az egésznek. Egymás torkának ugranánk. Az ő sebe és az én sebem egyforma, éppen ezért csak további hegeket szülne.

– Ezt nem tudhatod.

– Tényleg nem. Csak érzem.

– És akkor mi van Robinnal?

A név hallatán markolgatni kezdi a szívemet a rémséges fájdalom.

– Senkinek sincsen két fele, Path.

– Nem értelek.

– Olyan nincs, hogy mindkettő. Vagy a tüzet választod, vagy a vizet. Nem tudsz mindkettővel lenni egyszerre.

Hallgatunk néhány pillanatig. Path a szavaimat emésztgeti, és amikor újra a szemembe néz, érzem, hogy valami megváltozott.

– Ezért mész el – suttogja. – Mert elvesztetted őt, és vele együtt magadat is.

Már az én szememben is gyűlnek a könnyek.

– Még megpróbálhatjátok újra, még visszajöhet... – próbálkozik, hogy valamivel maradásra bírjon. Bánatosan megrázom a fejemet.

– Egyelőre biztosan nem. Most meg kell találnom azt a lányt magamban, aki újra képes szeretni. Tudod, milyen nehéz ez? Mióta Robin elment, semmi sincs rendben velem, és ez csak most tűnt fel. Először azt kell megkeresnem, aki én vagyok. És még ha akkor is úgy érzem majd, hogy rá van szükségem, megkeresem őt is.

– És hova mész? Mihez kezdesz? Hol fogsz lakni? Egyáltalán...

– Kérlek – hallgattatom el. – Ne kérdőjelezz meg engem. Csak egy rövid időről van szó, aztán visszajövök, és újra egyetemista leszek. Megint itt leszek melletted, hogy elviseljem a nyűgjeidet.

Ekkor könnyei közepette a nyakamba borul. Már én sem tartom magam tovább, kisírok mindent, ami ki akar törni.

Sokáig nem térünk magunkhoz. Még tovább maradunk szótlanok. Ez a változás ledönt minket a lábunkról, nehéz elfogadni.

„A múlt megfertőz.” – posztolom később a blogomba.

„A jövő meggyógyít.”

„A jelen meg... Arról egyelőre fogalmam sincs.”

Bágyadt, kókadt vagyok egész nap. Az egyetlen pozitívum a zéhá: na, ez a nem semmi állapot, amikor már egy zárthelyinek örül az ember. Megítélésem szerint több mint nagyon jól sikerült. Büszkén írtam tele a papíromat, néha már zsibbadt a kezem, olyan gyorsan akartam a tudásomat szavakba önteni. Néha kell ilyen is.

Kezembe fogom a kávémat, és leülök a kedvenc padomhoz az ebédlőben, amikor elég bátran rám mosolyog egy ismeretlen srác. Világosszőke haja az álla alá ér. Egész helyes a maga jófiús módján. Meglepődöm a kezdeményező gesztusán, de azért visszamosolygok. Nem először és nem másodszor történik ilyesmi, ezúttal valahogy mégis más. Kortyolgatom a kávémat, egy magazint lapozgatok, és igyekszem hétköznapinak érezni magam. Ezek az apróságok hiányoznak a mindennapjaimból, ahol állandóan csak dráma és gyötrődés fogad, némi feszült hangulatú szituációval.

Nem pillantok fel, de látom, hogy a szöszi srác felém közeledik. Kólás üveget billegtet a kezében, a másikkal meg a válltáskáját igazítja a helyére.

– Leülhetek? – kérdezi, mire bólintok. Visszafogottan mosolyog. – Kösz. Dylan vagyok, és egyébként együtt járunk gazdaságtanra.

Lehet, hogy láttam már valamikor, csak mostanában olyan elfoglalt voltam saját magammal, hogy az a csoda, ha észrevettem valaki mást is.

– Szia, Dylan gazdaságtanról, én Skyler vagyok – mutatkozom be, bár közben az jár a fejemben, mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez.

– Örvendek – mondja újdonsült ismerősöm, majd letekeri az üveg kupakját, és beleiszik, de közben nem veszi le rólam a szemét. A színe szürke, nagyon különleges.

– Én is! – Összecsapom a magazinomat, aztán elsüllyesztem a táskámban. Fáradt és túl antiszociális vagyok most az ismerkedéshez. Azon morfondírozom, hogyan bujtassam ezt normális köntösbe, amikor Dylan ráeszmél, hogy éppen indulni készülök.

– Én is edzésre megyek, nem gond, ha...?

– Nem, persze. – Tulajdonképpen örülök, hogy felajánlotta ezt, mert nem kell semmi kínosat mondanom.

Átvágunk a fél szárnyon. Útban a parkoló felé Dylan bevallja, hogy azért szólított meg, mert tetszik neki a hajam. Hát még ilyet se hallottam túl sokszor. Annak ellenére, hogy folyamatosan érzem, próbálja befűzni az agyam, egész jól elbeszélgetünk. Megtudom, hogy az egyetemi kosárcsapatban játszik, de ez semmiféle reakciót nem vált ki belőlem.

– Én meg nem – mondom, mire nevetni kezd.

Odaérünk a parkolóban ahhoz a részhez, ahol neki a kosárpálya, nekem meg a buszmegálló felé kell fordulnom.

– Örülök, hogy beszélgettünk, és remélem, találkozunk még! – búcsúzkodik. Én is biztosítom valami hasonlóról, aztán a munkahelyem felé veszem az irányt, hogy hivatalosan is felmondjak.

- * -

Másfél héttel később minden készen áll az utazásra. Telepakoltam egy kisebb méretű bőröndöt, és összeszedtem az összes fontos cuccomat. Path megígérte, hogy vigyáz a többire, így aggodalomra nincs semmi okom. Na, nem mintha máskülönben olyan nagyon gyötrődő lennék. Elfogadtam, hogy most ennek van itt az ideje.

Az egyetemen maradásom utolsó előtti napján Path a Facebookon böngészik éppen, amikor rábukkan egy új helyre. A nyitásuk miatt különleges akcióik vannak, amiket feltétlen ki kell próbálnunk, mert „arra van most szükségünk.” Csak a szememet forgatom, de persze belemegyek a dologba. Path mutat pár fényképet is a helyről, hogy feltüzelje a kedvemet. Az az igazság, hogy kábé annyira foglalkoztatnak jelenleg ezek a dolgok, mint a kvantumfizika. Viszont ha emlékezetem nem csal, még sosem mondtam úgy istenigazából ellent Path-nek, és ez általában bevált. Jó hatással vannak rám az ötletei, a lelkesedése, úgyhogy ezúttal is beadom a derekamat. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy valószínűleg utoljára tehetjük ezt meg. Azt viszont előre leszögezem, hogy nem fogok berúgni, és hajnalig mulatni, maximum egy-két ital fér bele. Path azonnal kisangyallá változik, ha kompromisszumokról van szó.

Nem öltözök ki, valójában még át sem. Elégnek ítélem meg a szerelést, amit viselek, sok farmert világos felsővel és kiegészítőkkel. Egyébként is, ahogyan elnéztem a helyet, inkább az a nyugodtan lógós fajta, nem pedig a vadul pörgős.

Busszal megyünk, bár nincs messze a hely. Egy szűk kis utcabéli, vörös téglás épület az, amelynek falait borostyán fedi. A cégér, ami a hely nevét hirdeti, szándékosan réginek tűnik, hogy passzoljon az összképbe.

Bent akusztikus zene szól, és akkora bárpult fut végig a helyiségen, amekkorát még életemben nem láttam. Alul és felül beépített körlámpák világítják meg; számtalan ilyen helyezkedik el a padlón is. A berendezés ízléses, főleg fabútorokból áll, még érezni a jellegzetes illatukat, az asztaloknál lampionok adják a világítást. A megnyugvás ez a hely egy fáradt nap után – teljesen elvarázsol.

A pultnál Path meleg, teás-boros italt rendel, én pedig gyümölcsös turmixot. Leülünk egy asztalhoz, és rögtön megosztjuk egymással abbéli benyomásunkat, hogy imádjuk a helyet. Annyira belemerülünk a méltatásába, hogy fel sem tűnik, amikor a fiatal nő, akivel a pultnál beszélgettünk, egy tálcán kihozza nekünk a rendelésünket. Sejtelmesen mosolyog, mire azonnal befogjuk a szánkat, mint akiket tetten értek. Jól érzem magam itt, és ismét nem bánom, hogy engedtem Path akaratának.

– Angyalom! – hasítja át a teret ekkor a becenév. Megmerevedem, hirtelen eszembe sem jut, hol hallottam utoljára, Path meg idegesen fészkelődik előttem, kicsit még el is pirul. Megfordulok, hogy lássam, mi okozza ezt a mérhetetlen zavart nála, és minden eszembe villan, ahogy meglátom Gaberielt. Azon az ominózus medencés bulin ismertem meg, amikor együtt csörögtünk.

– Azt hiszem, már elmondtam neked, hogy mi lesz, ha nem állsz le erről! – Állok fel, hogy egy baráti öleléssel üdvözöljem a szőke srácot.

– Jó, jó, bocsánat – vigyorog. – Csak légy kíméletes.

Ekkor újra eszembe jut Path furcsasága, és visszafordulok az asztalunk felé, hogy bemutassam őket egymásnak. De a tény, hogy ők már bizony ismerősök, és nem is akármilyenek, hidegzuhanyként ér.

– Gaberiel, hadd mutassam be a legjobb...

– Micsoda meglepetés, Patrisha! – mosolyog rá Gaberiel, és odalép hozzá, hogy adjon két puszit az arcára. – Gaberiel vagyok.

Csak ebben a pillanatban sikerül helyére illesztenem a darabokat. Úgy vigyorgok, mint egy kisgyerek karácsonykor. Path titokzatos lovagja nem más, mint Gaberiel. Az a srác, aki jó barátja Tate-nek.

– Én nem is tudtam, Skyl – üt meg Path csevegési hangnemet, de én észreveszem, hogy csak leplezni próbálja a feszültségét. – Hogy ismered az egyik oktatót az önvédelmi tanfolyamomról.

– Hát én sem tudtam, hogy ez a díszpinty itt valami komoly dologgal is foglalkozik – nevetem el magam, mire mindketten rám merednek. Path hitetlenkedik, Gaberiel pedig szokása szerint, kicsit megjátssza magát.

– Ezt azért kikérem magamnak! – néz nagyon ártatlanul a srác, amitől csak még jobban nevetnem kell. Ekkora véletlent! Nem is létezik.

– Jó, jó – szedem össze magam, majd beszélgetni kezdünk teljesen ártalmatlan témákról: milyen az egyetem, hogy tetszik ez a hely, jártunk-e már ebben meg abban a klubban, és mennyire nagyon finom az a boros lötty, amit Path kortyolgat. Meg sem fordul a fejemben, hogy ezeken kívül más is szóba kerülhet.

De kerül.

– Na, és a jó öreg McCarthy-tesók hogy vannak mostanában?

Még szerencse, hogy nem kortyoltam bele a turmixomba, mert most tuti félrenyelnék. Ők mindig is fájó pontjai lesznek az életemnek.

– Az igazság az, hogy... – Hirtelen elhallgatok, mert tényleg nem tudom, mit kéne mondanom. Természetesen azt, ami a valós helyzet velük, csakhogy én azt nem ismerem. – Hogy nem tudom, Gabe. És ez kicsit ki is akaszt.

– Ó – változik meg az arca rögtön. Valószínűleg most esik le neki, hogy ha így áll a helyzet, akkor szakítottunk Robinnal. – Sajnálom.

Na, mit mondtam?

– Ne tedd – mosolygok rá, de rettentően felszínes az egész. – Megesik az ilyesmi.

– Én is hallottam Tate-től, hogy egy kicsit kuszák most a dolgai, de nem igazán ment bele. Annyit tudok, hogy magába van zuhanva, Robinról viszont még ennyit se.

Elnémítanak és fájdalmat okoznak a szavai. Persze nem ő tehet róla. Az, hogy Tate maga alatt van, és Robin még mindig nem tért vissza, csakis nekem köszönhető.

– Asszem... Asszem, én most megyek – találom meg végre a beszédkészségemet. Path riadtan felkapja a fejét, és ő is szedelőzködni kezd, de megállítom. – Nem, nem, te maradsz. – Előveszem azt a hangot, amit ő szokott alkalmazni, amikor meg akar félemlíteni.

– De ez az utolsó előtti... – kezdene bele a tirádába, csakhogy megállítom.

– Path, kérlek. Most nem én vagyok a legfontosabb.

– Tudhatnád már, hogy nem létezik olyan...

– Tudom – szakítom félbe. – Nagyon jól tudom. Viszont megérdemled ezt. Nem veszem el tőled is az esélyedet a boldogságra.

Elfordulok tőle, és megölelem Gabe-et, majd elköszönök tőlük. Gyorsan hagyom el a meghitt kis bárt, és bevetem magam a városba, hogy elköszönhessek tőle. Bejárom a kedvenc helyeimet, a fontos pillanataim helyszíneit. Valami nagyon nehéz a mellkasomban, és nem tudok mit kezdeni vele.

Utoljára hagyom a tengerpartot. Az éjszaka közepén érek oda. Nem látok semmit, a szél fúj, de a víz olyan fenséges a sötétben, hogy az minden viszontagságot megér. A Hold fénye megcsillan a felszínen, a habok óvatosan fodrozódnak. Az ég felé fordítom az arcomat, és mélyen beszívom az őszi éj levegőjét. A csillagok szikráznak felettem. A víz hullámzása visszhangzik a fülemben, és a tenger sós illatát is érzem az orromban. Ez egy tökéletes pillanat a búcsúzásra.

Visszatérek még, ígérem meg magamban, aztán a kolesz felé indulok. Feltámad bennem a fáradtság, és mire visszaérek, már alig állok a lábamon. Path alszik, így óvatosan nyomok egy puszit a fejére.

– Nagyon fogsz hiányozni – suttogja egy lélegzetvétel hangjával.

– Te is nekem.

Bemászom az ágyamba, és hagyom, hogy elkezdődjön az itteni életem utolsó napja.

Nem mondanám, hogy különösebben rosszul érzem magam a döntésem miatt. A világot a nyakamba venni semmivel sem tűnik helytelenebbnek, mint mások életét tönkre tenni. Persze Path és az ismerőseim nagyon fognak hiányozni, talán még a suli is egy kicsit – a megszokott életem. Akire viszont a legjobban vágyom, az nincs itt, úgyhogy ilyenformán nem is hagyom a hátam mögött.

Ő valahol odakint van, a világban.

Nem tudom, mit csinál.

Nem tudom, miként és hogyan gondol rám, ha gondol egyáltalán.

Nem tudom, hol van az otthonom ebben a pillanatban.

Miután Path utoljára a nyakamba borul, elhagyom a kollégiumot. Nem nézek vissza, mert fájna. Csak előre tekinthetek – sehova máshova. Előre, az ismeretlenbe.

Úgyhogy behunyom a szemem, és megint ugrom.