:::... Huszonötödik felvonás ...:::

Üdv!

Drágáim! Ne haragudjatok rám a késlekedésért. A végéhez közeledve azért már nehéz ez...

Ölel titeket ezúttal is,

Svea E.

*

Nem ismerek rá a legjobb barátnőmre. Súlyos lelki trauma érte, de három nap alatt összeszedi magát. Most már szempillaspiráloz, dúdol és ruhákat válogat. Hiába kérdezgetem, hogyan érzi magát, és lesem szemének minden apró változását, elengedett sóhajait, semmi elveszetett, idegent nem találok. Path képes arra, hogy erőt merítsen a tragédiából, mert csak azt mutatja meg számára, hogyan nem akar élni. Elhatározza, hogy most már tényleg beiratkozik egy önvédelmi-tanfolyamra, és feltölti a paprikaspray-készletét is, még nekem is ad egy darabot.

Három napig éltünk karamellás fagyin és Johnny Depp-filmeken, míg Path eljutott idáig. Három teljes napon át Tate szinte minden percét mellettünk töltötte, hogy megvédjen minket.

Hetvenkét óra, és ez alatt Path újra felépítette magában a világát.

Hetvenkét óra, csupán ennyi telt el azóta.

Ülök az ágyon, és figyelem, hogyan készülődik egy ilyen pokoljárás után vidáman az egyetemre, és az jár a fejemben, hogy én mekkora egy szerencsétlen vagyok. Ez a változás, ami a szemem láttára megy végbe, elindít bennem valamit. Például a felismerést, és az azt követő cselekvést.

Hetek óta töröm kerékbe magam a Robinnal történtek miatt. Hetek óta nem merek teljesen felszabadulni, mert arra gondolok, nekem azt nem lehet. Nem megengedett azok után, ahogy bántam a számomra fontosakkal. De ezúttal más színben látom a világot. Feltűnnek végre a különbségek a között, hogy mi van, és mi lehetne. Hogy egy fájó dolgot követhet valami jobb, illetve sokkal rosszabb is. A döntés az enyém.

Nehezen bírok megmaradni a hátsó felemen. Az óráim csigalassúsággal vánszorognak, dögunalmasak. Ebédidőben Path-tel találkozom, és beülünk enni egy szendvicsezőbe, mielőtt mindketten melóba indulnánk. Elkerüljük a három nappal ezelőtt történteket, pontosan olyanok vagyunk, mint minden más alkalommal. Fecsegünk, röhögünk, és jól érezzük magunkat. Ez a nő feltölt engem energiával, mindig és mindenhol.

A munkahelyemen a fénymásoló és a telefon felváltott, monoton hangjaira fókuszálok. Néha elcsípek egy-egy részletet mások beszélgetéséből, pletykáiból. Lefőzök egy extra nagy adag kávét, és én is szürcsölök belőle, csak hogy tegyek valamit. Ötször átrendezem ugyanazt a pakkot, majd háromszor ellenőrzöm a mappák tartalmát, mielőtt elvinném őket az illetékeseknek.

Egy szabad percemben, amikor senki sem figyel, írok Tate-nek egy üzenetet. Szeretném, ha értem jönne, és megadom a címet. Egy mosolygós hangulatjel érkezik válaszként, és szinte már látom magam előtt az arckifejezését, amivel írta.

Betegre aggódta magát értem az elmúlt napokban. Óvó gondoskodással kente be az arcomon a vöröslő csíkot valami bőrnyugtatós keverékkel, míg teljesen el nem múlt. Bizonygattam, hogy ez semmiség, és egyáltalán nem is fáj, de hogy lehet meggyőzni egy túlbuzgó és féltő mentőtisztet?

Brendan mellém szegődik, amikor hevesen dobogó szívvel igyekszem elhagyni az épületet. Szinte rohanok, hogy minél előbb Tate-tel lehessek, de a főnök tartja velem a lépést. Az istenit, most nagyon nincs kedvem bájcsevegni vele.

Amikor a parkolóba érünk, felajánlja, hogy hazavisz, amit illedelmesen visszautasítok. Körbenézek, hátha kiszúrom az ismerős autót, és meglátom Tate-et a verdájának támaszkodni. Szűk, kockás ing feszül a mellkasára és vállára, a gyárilag szétszaggatott farmere láttán pedig megemelkedik a pulzusom. Olyan szenvedély, magas fokú vágyakozás és vonzás van közöttünk, hogy az már nem normális.

Elköszönök Brendantól, aki kíváncsi tekintettel nézi végig a távozásomat. Ahogy közelebb érek Tate-hez, ő végre felkapja a fejét, elmosolyodik.

– Helló – mondja, és még oda sem érek, de már nyújtja a kezét, hogy elérje a derekamat. Egy óvatos puszit nyom az arcomra, ám amikor látja, hogy vevő vagyok a dologra, tovább borzolja az idegeimet azzal, hogy az ágyékához húz.

És ebbe kis híján beleőrülök.

– Vigyél el innen, kérlek – szusszantom vágyakozón, ahogy elhúzódom tőle. Egy bólintással veszi ezt tudomásul, aztán ellöki magát a Camaró csomagtartójától, én meg a másik ajtó felé indulok. Csakhogy a mozdulat közben Tate elkapja a vállamat, és erősen megfordít, a keze átcsúszik a nyakamra, már oda is von magához. Minden a másodperc törtrésze alatt történik.

Elnyílik az ajkam, és engedem, hogy a nyelvével megízleljen, aztán később az enyém is csatlakozik az övéhez. Mindkét keze a nyakamon, a mutatóujjai a copfom alatt simogatják a hajamat, én pedig a csípőjébe kapaszkodom.

Éhesen csókol. Nem vad, nem harapdál, és nem akar megfojtani magával, viszont az első pillanatban érzem, mennyire akar engem. Éhezik rám. Én rá szomjazom.

A szája teljesen birtokba veszi az enyémet, és nemsokára lecsúszik a keze a csípőmre, hogy teljesen megölelhessen.

– Annyira kellesz nekem – nyögi halkan, amikor elhúzódik. – Az első kicseszett pillanat óta ott, a konditeremben.

– Miért? – kérdezem a heves élménytől kissé nehezen.

– Mert... mert te pont olyan vagy, mint én. Ugyanaz a vágy, ugyanaz a düh, ugyanaz a szenvedély.

Ez igaz, mi ketten egyformák vagyunk a magunk módján. Két ugyanolyan, elcseszett hülye.

– Oké – suttogom, amikor elhúzódom tőle, és ezúttal akadály nélkül beülök a kocsiba.

Path rávezetett arra, valamit lépnem kell. Nem lehet, hogy ennyire vágyunk egymásra, és még csak meg sem próbáljuk... Tate szenvedélye olyan perzselő, annyira magával ragadó, hogy igent kell mondanom rá.

Ezúttal millió százalékig biztos vagyok a dolgomban. Nem fog el rosszullét, amint megpillantom az ismerős kocsibeállót, vagy átléptem a küszöböt... Most mindennél jobban itt akarok lenni. Tate-tel.

– Egyre kíváncsibb vagyok erre a munkahelyre – mondja magabiztos mosollyal. A szeme csillog. – Mi lehet ott, ha te ilyen állapotban jössz el?

Kiöltöm rá a nyelvem, hogy jelezzem, jelenleg mennyire nem érdekel a poénkodása.

– Szeretnéd, hogy megmutassam? – kérdezem kihívóan, aztán keresztbe teszem a lábamat a fotelben. Magas derekú, rövid szoknya van rajtam, meg hófehér ing, amiből az előbb kigomboltam egy plusz gombot, amikor nem figyelt, csak a miheztartás végett.

Lassan megemeli a tekintetét, a szeme egyre észveszejtőbben csillog. Kezd ébredezni benne a vágy.

– Hát... – nyel egy nagyot, aztán leül velem szemben az ágyára. A háta mögött megtámaszkodik a kezén, ebben a lezser pózban vizslat engem.

Először kibújok a magas sarkúmból, és félretolom az útból, mintha tényleg csak természetesen levettem volna. Tate igyekszik elfojtani a mosolyát, de a tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam.

Végiggombolom az ingemet egészen a szoknya tetejéig. Kilátszik a bőrszínű melltartóm, már nem sokat fed a cicimből a felsőm. Odatéved a pillantása... és ott is marad. Érzem a levegőben, hogy Tate milyen feszült. És azt is tudom, hogy miért van ez – mert legalább annyira kíván engem, mint én őt.

Nyel egy nagyot, amikor hátranyúlok, hogy lehúzzam a cipzárt a szoknyámon. Felállok, és óvatosan tolom le magamról, aztán meg hagyom, hogy végigcsússzon a lábamon. Kilépek belőle, majd teljesen szétnyitom az ingem, és felé indulok. Ugyanúgy támaszkodik továbbra is a kezén, ahogy az előbb, szóval bizalmat szavaz nekem az irányításban. Ezt szeretem. Az ölébe ülök, és teljes mértékben hozzányomom magam. Ezúttal csak a szemembe néz, olyan sötét tekintettel, hogy már bizsergek tőle mindenhol. Soha nem szabad lebecsülni egy vágytól izzó férfi tekintetét.

Nem csókolom meg, hanem érzékien belesóhajtok a fülébe, és aztán óvatosan meghúzom a fogammal a cimpáját. Pár pillanatig tart az egész, de Tate-et mintha villámcsapás érné, nem bírja tovább visszafogni magát.

Lefordít, hogy ő kerülhessen felülre. Tehát ennyit arról, hogy én irányítok. Lesimogatja a mellemről az inget, aztán kibújtat belőle. Néhány másodperc, és a melltartó is követi a példáját. Nem érzem magam kellemetlenül, amiért szinte teljesen csupasz vagyok, ő pedig nem.

Rekedtesen sóhajtok, ahogy végigcsókolgat, egészen a hasamig. Elképesztően lassan csinálja, míg én legszívesebben dübörögnék.

Lehámozom róla a kockás inget, aztán besegít ő is, hogy tovább vetkőztessem. Belekapaszkodom a nyakláncába, hogy lehúzzam magamhoz a fejét. Csókolózunk, óvatosan harapjuk a másik ajkát, miközben lerúgja magáról a nadrágját. Érzem a bőrét az enyémhez súrlódni, és ez felemészti az utolsó csepp tűrőképességemet is.

Mégsem fekszünk le egymással, nem lépjük át az utolsó határvonalat. Csak fekszünk, csókolózunk, simogatjuk egymást, és élvezzük a helyzetet. A szenvedélyünk irányít, ami be is teljesül, csakhogy nem leszünk egészen egymáséi.

Addig kényeztetjük a másikat, mígnem levegőért és pihenőért könyörgünk. A rengeteg erős impulzus egyszerre ér el, a szívem meg kiugrani készül a helyéről. Teljesnek érzem magam.

Ködös aggyal zihálok, amikor Tate a hátára gördül mellettem, és két kezével magához von. Semmivel sem veszi lassabban a levegőt, mint én.

– Nekem... most... kell... egy... cigi – leheli, aztán izzadt, rövid hajába túr.

– Nem is tudtam, hogy dohányzol.

– Én sem. Azt hittem, leszoktam.

Belemosolygok a mellkasának bőrébe, míg ő a lábával kutakodik, így keresi meg a bokszeralsóját, és felszenvedi magára. Én meg sem mozdulok, nem igazán akarom elengedni. Amikor viszont mégis sikerül kievickélnie alólam, a pólóm és a bugyim után kapok. Olyan gyorsan követem, ahogy csak tudom.

Az egyik szekrény fiókjából elővesz egy bontatlan doboz cigit, a táskájából pedig előtúr egy öngyújtót. Megragadja a karomat, aztán a hátsó udvar felé húz magával. Kiülünk a terasz szélére, mint a verebek, ahol fázósan vonom össze magam előtt a karomat. Most már komolyan lehűl éjszakára az idő, tényleg nyakunkon az ősz.

Tate rágyújt, én pedig formákat képzelek a gomolygó füstbe, miközben figyelem.

– Ez nem túl egészséges – mutatok rá a tényre. – Főleg hozzád képest. Te magad vagy Mr. Vitamin, személyesen.

Tate féloldalasan mosolyog, ahogy jobbról rám pillant. Sokáig el tudnám nézni ezt az őszinte, felhőtlen mosolyt, szelíd szempárt. Komolyan látszik rajta, hogy az előbb kieresztette kicsit a gőzt. Nem gondoltam volna, hogy tényleg meglátszik egy emberen a kielégültség.

– Még én sem vagyok tökéletes.

– Hahah! – lököm óvatosan vállon. – Ezt bár ne mondtad volna.

– Miért? Csak nem gondolod tényleg úgy, hogy az vagyok? – néz egyenesen a szemembe, és van valami idegesítően vonzó az arckifejezésében, amint nem tudok megmagyarázni. Egyszerre másznék tőle a falra, és ugranék a nyakába.

– Te gondolod valójában úgy.

Tate nem szenved önbizalomhiányban, és ezt időnként be is bizonyítja, de mégsem lesz tőle tenyérbe mászó, nincs akkora arca, amit még a Holdról is érzékelni lehet. Általában nincs.

– Na, jó – slukkol még egy utolsót, aztán kioltja a cigijét. Kifújja a füstöt, vár néhány pillanatig, mielőtt felém fordulna. – Először is embertelenül féltékeny vagyok. Másodszor a végsőkig ragaszkodom ahhoz, ami az enyém. És az alapjáraton az emberekbe vetett bizalmamról annyit, hogy... nem létezik.

Magamban elismétlem még párszor a szavait, mielőtt válaszolni tudnék rájuk. Teljesen leforráz a tény, hogy ez a srác egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem. Bizalmatlan típus, és látom rajta, hogy mégis úgy kell neki valaki, akibe kapaszkodhat, mint egy falat kenyér. Nagyon hasonlítunk egymásra. Ólmos súly nehezedik a mellkasomra, a csönd egyre idegesítőbb lesz közöttünk. Mondanom kellene valamit.

– A féltékenység... az gáz.

Ennyit sikerül kinyögnöm, a feszültség mégis oldódni kezd. Tate újra mosolyog, az én mellkasom meg egyre könnyebb és könnyebb lesz. Azt már nem vallom be, hogy a halálom a féltékenység, miután néhány évet egy olyan gyökér mellett töltöttem, aki konkrétan megmérgezett vele. Erről neki még nem kell tudnia.

– Nekem mondod? – Tate megtalálja az élcelődős hangját, aztán feláll, és a kezét nyújtja felém. Belekapaszkodom, talpra lendülök, és úgy, hogy ő szorosan a nyomomban marad, elindulok visszafelé a lakásba. – Különösen akkor, ha a saját testvéred a tárgya.

Sóbálvánnyá dermedek. Ilyesmit ezelőtt Tate soha nem nyilatkoztatott ki, és ez érződik is közöttünk. Bárhová pillantok, ott látom ezeket a szavakat, a képembe vigyorognak. Felemelem a fejem, és egyenesen Tate szemébe nézek. Őszinte... ezek a szavak őszinték voltak.

Elhúzom az ajtót, belépek a lakásba. A padlót figyelem, ellépkedek Tate szobájáig, majd leülök az ágyára. Néhány másodperc, és ő is megjelenik utánam.

– Ez most... – makogok. Képtelen vagyok értelmes mondatokkal előrukkolni.

– Sokkoló, mi? Érezni is az.

Túl mélyre találnak bennem a megjegyzései. Legszívesebben rákiáltanék, hogy fejezze már be. Azt gondolja, hogy ez mulatságos? Szórakozni fogok rajta? Fogni a hasam a nevetéstől? Most komolyan olyan, mintha nem értené. Mintha nem értene semmit.

– Ez nem csak ennyi, érted? Ez kurvára nem ennyi! Itt most nem arról van szó, hogy nekünk mennyire rossz volt... Mert az semmi ahhoz képest, amit ő érez! Nem lehetünk szörnyetegek egymással.

Elfutják a szemem a könnyek, amint tudatosul bennem, hogy pontosan azok voltunk. Szörnyetegek, a végzetes vonzódás teremtményei. Csak egymást láttuk és hallottuk, mindenki más nulla. Nem számít. Holott pedig igen, nagyon is, mert sokféleképpen tud szeretni a szív...

– Én nem a bátyám vagyok! – közli indulatosan Tate.

– Senki más nem lehet ő.

Azért látom, hogy ez nála is betalál, és lassan kezdi megérteni.

Én meg felismerem a pillanatot.

A változás pillanatát.

A szavaim ugyanis végre értelmet nyernek – tiszta és valóságos értelmet. Elértem, hogy két összetartó testvér széthúzzon, hogy az egyikük elmeneküljön a városból... Egy párkapcsolatot gallyra vágtam.

És mindeközben mi történt?

Megnyomorodtam, az. Semmi több.

Gyorsan begépelek egy bejegyzést a blogra, amikor Tate már nincs ébren.

„Bántottál – megtanultam védekezni.

Bántani akarsz? – úgysem hagyom.”

Bántom én magam mindenki helyett.

Tate mellett álomba gondolkozom magam. És csak remélem, hogy a reggel valamivel jobb lesz.

Alig bírok betelni a konyhaasztalon heverő csodák látványával. Tate talán kirabolt egy pékséget, annyi minden sorakozik elfogyasztásra várva. A tányéromra csúsztatok egy fahéjas csigát, vaníliás pudinggal töltött szívecskét meg egy rebarbarás fánkot, és hozzá a kesernyés, jól megszokott kávét kortyolgatom. Tate lassan elővesz egy müzlis tálat, és beleönti a tejet. Aztán beleszórja a gabonapelyhet is – nekem meg megáll a szívem. Ez. Nem. Lehet. Igaz.

Tényleg létezik, hogy grasszál valahol a világban egy ember, aki pontosan olyan, mint mi magunk? Tényleg létezik, hogy ez az ember nekem Tate?

Jót somolyogok, gondolkozom ezen, de nem vigyorgok túlságosan, mert nem akarom felhívni a figyelmét magamra. Jól van ez így.

Valamivel jobb a kedvem, mint tegnap volt. Lehet, az is közrejátszik benne, hogy amikor éjszaka felébredtem, Tate ott volt mellettem. Minden rezdülésemre védelmező mozdulattal válaszolt, és ki nem engedett volna az öleléséből.

Beleharapok a szívecskébe, ami annyira finom, hogy nem tudok betelni vele, és még egyet elkapok.

– Te ki akarsz nyírni engem? – nézek Tate-re nagyon komolyan. – Vagy arról van szó, hogy jobban bejöttem, amikor rám ragadt az a néhány kiló plusz?

– Ami azt illeti... – kezdi gonosz mosollyal, de azonnal megállítom.

– Ne, ne, erre nem is akarom hallani a választ!

Felkapom a táskámat, a kötött kardigánomat, aztán még egyszer megigazítom a hajamat. Tate a kulcsait pörgeti az ujjai között, látványosan nagyon unatkozik. Csak azért is húzom az időt, hogy az idegein táncoljak. Elnyújtok és elhúzok minden mozdulatot, de már legalább három perce szívatom, mire észreveszi.

– Hú, hogy te mit fogsz ezért kapni – fenyeget magabiztosan, direkt tenyérbe mászóra ereszti az arckifejezését, aminek nem tudok ellenállni. Felé lépek, megcsókolom, és ahogy a hajába túrok, lecsúszik a fejéről a sötét kapucnija.

Beülünk a Camaróba, aztán már startolunk is az egyetem felé. Tate-nek szintén melóznia kell, még mindig a futárszolgálatnál van, most már teljes állásban. Azt mondja, addig jó, amíg nem talál egy mentős állást valahol.

Az első pillanatban kiszúrom Frászit, ahogy befordulunk a suli parkolójába. Megáll bennem az ütő. Biztos vagyok benne, hogy ő is kiszúr minket.

– Akkor este! – mondja Tate bizakodóan, mielőtt áthajolna az ülésen, hogy megpusziljon. Annyira furcsa ez még, hogy hamar elhúzódom, és ezt ő is észreveszi. Nem erőltetjük.

Kiszállok a kocsiból, és megvárom, hogy elhajtson, addig pedig felkészülök a rám váró botrányra. Csakhogy az hamarabb ér el engem, mint szeretném.

– Hát itt vagy, ribanc – Kayle hangosan beszél, figyelmet felkeltően. – Csakhogy végre találkozunk.

Szembefordulok vele, állom a tekintetét, ami szinte élve eléget. Nem csodálkozom. Az ő helyében én is utálnám magamat.

– Gyorsan a szöveggel, mert órára kell mennem – pillantok tüntetőleg a karórámra.

– Hah! – hördül fel. – Leszarom. Itt fogsz maradni, amíg végig nem hallgatsz.

Nagyot sóhajtok, és leküzdöm magamban a kényszert, hogy ellépjek mellette, és gunyoros mosollyal távozzak. Ennyire nem vagyok kegyetlen. Másrészt azért még mindig én vagyok, aki fájdalmat okozott neki. Bár sajnálni azért nincs kapacitásom.

– Ő nem a tied – közli nyomatékosan, ahogy fenyegetően felém lép. – Csak azt akartam, hogy tudd, ne zavarjon annyira, amikor visszatalál hozzám. Sokkal jobban ismerem őt, mint te. Ezt ne felejtsd el.

Mielőtt behúznék neki egyet, inkább elindulok.

Azt biztosra veszem, hogy Tate nem fog visszatalálni hozzá, ettől nem tartok. De bogarat ültetett a fülembe. Valóban ismerem én őt? Tudom, hogy milyen, egy adott helyzetet hogyan reagálna le, mi lakozik ott legbelül?

Amikor ezeknek a kérdéseknek a végére érek, rájövök, hogy a válasz elég elkeserítő. Ugyanis egyáltalán fogalmam sincs a válaszokról.