január 05, 2016

:::... Huszonnegyedik felvonás ...:::

Üdv!
Remélem, meseszépen telik az új évetek! ^^ Megkoronázom egy friss felvonással...
Ölel,
Svea


*

Szinte sokkot kapok, amikor meglátom, hogy Kayle magabiztosan grasszál az egyetem folyosóin. Ez a felségterület hozzám tartozik! Azon kevés helyek egyike, ahol kikapcsolhatom az agyamnak azt a részét, amelyik a McCarthy-tesók bűvkörében él.
Így ez a nő egyszerűen nem lehet itt.
Éppen kihívóan nevetgél egy társaság közepén az udvaron, egyből kiszúrom, ahogy kilépek az ajtón. A pad tetején ül, körülötte alsóbb évesek csorgatják a nyálukat, amit szemérmetlenül élvez. A bestiája! Kedvem támadna jól összekócolni a fogsorát, de nyugodtságot erőltetek magamra, és átviharzok egy másik épületbe a szünetre, hogy ne kelljen látnom. Ilyen a mesében sincs. Amikor azt hiszed, hogy megszabadulsz egy embertől, végleg, de végleg, akkor ő visszamászik az ablakon, hogy táncoljon az idegeiden még egyet.
Beülök az órámra, és unottan hallgatom az előadást. Úgy kötöm le a figyelmemet, hogy a csoporttársaimat mustrálom, a diákszövetséges csajokat meg a kosárlabdakirály srácokat, és elhatalmasodik fölöttem az érzés, hogy mennyire rohadtul nem tartozom én ide.
Firkálgatni kezdek a füzetem szélére, aztán eszembe jut egy jó kis megállapítás, és gyorsan lekörmölöm. Majd ha lesz időm, kirakom a Drazséra is.
„A hibbantak között a normális az őrült.”
Délután Tate felhív. Végül is abban maradtunk, hogy megismerjük egymást jobban, aztán meglátjuk, mi lesz. Az is lehet, hogy semmi. Hiába vágyunk valamilyen szinten mindketten a másikra, azért vannak dolgok, amelyeket nem lehet elfelejteni.
Vannak sebeink, akadályozóak.
Csettintésre semmi sem fog megváltozni, és ezt mindketten tudjuk. Lassan haladunk, miközben igyekszünk magunkat újból összerakni.
Robin hiánya óriási űr közöttünk. Tudom, hogy a testvérének is hiányzik. Tudom, hogy sokszor eszébe jut, amikor rám néz.
Tate áthív magához, amit hosszas mérlegelés után elfogadok. Ragaszkodik ahhoz, hogy eljöjjön értem, és nem tudom lelőni. Hiába mondom, hogy önállóan is odatalálok – ő már kocsiba is pattan, hogy elém jöhessen.
A házuk előtt leállítja a motort, ideges arccal pillant rám. Feszülten nézek vissza rá, inamba száll a bátorságom. Ezúttal ismét a bűntudattól és a kellemetlen érzésektől remeg a térdem.
Ott állunk a lakás előtt. Ott, ahol seregnyi dolog esett meg velem, velünk, amikor még másvalakihez tartoztam. És ez a hely hozzá kapcsolódik, a hangszigetelt szobájával együtt, számomra örökre.
– Én megértem, ha nem akarsz bejönni.
Ugyanaz jár a fejünkben. Ez mindkettőnknek kényes. Nekitámasztom a fejem az ablaknak, és igyekszem felülemelkedni az elmúlt időszak történésein. Kiürítem az agyam, és kiszállok a kocsiból.
Tate, miután beenged a házba, egyenesen a szobája felé vezényel. Ez az első alkalom, hogy bemerészkedem oda, még csak be sem pillantottam soha, amikor lehetőségem adódott volna rá. Benyitok, és rögtön kitapogatom a kapcsolót. Tate keze hirtelen a derekam köré kulcsolódik, és esze ágába sem jut elvenni onnan. Ismét izgatottan, meg kicsit bűntudatosan dübörög a szívem.
Kábé akkora lehet a helyiség, mint a hangszigetelt, viszont sokkal nagyobb rend van benne. Tele van könyvekkel, és az egyik sarokban... Az egyik sarokban két gitár áll. Egy elektronikus és egy akusztikus, szinte kiesik a szemem, annyira bámulom őket. Elszakadok Tate-től, aki nagyon nehezen enged el, és rögtön a hangszerek felé veszem az irányt. Megpendítem az akusztikus húrját, ami rezegve szólal meg.
– Ne. Szívass. Már. – Majdnem teljesen elakad a szavam.
– Bármilyen meglepő, nekem is kellett zenét tanulnom – fintorog Tate. Ez korábban meg sem fordult a fejemben.
– Nem szereted?!
– Imádom. A kényszert nem szeretem.
Elszakítom a pillantásomat a gitároktól, és újra körbenézek a szobában. A falak fehér és kék színűek, a sarkokban egy-egy fekete mintával. Az ágyon fekete selyemágynemű kelt bennem vállalhatatlan gondolatokat, a támla fölött óriási poszter lóg, valami együttesről, amit nem ismerek. A felfedezőtúra végén megállapodom Tate-nél, aki olyan dögösen néz rám, hogy megolvadnak a csontjaim, mint a műanyagtányér a mikróban.
Hát igen. Az a rohadék kémia, ami eddig is ott vibrált közöttünk, most a duplájára nőtt.
Odalépek a könyvespolchoz, és Tate könyveinek címeit tanulmányozom, majd a gitárjaihoz megyek. Mágikus erejük van, mágikus erővel hatnak rám. Érzem, hogy Tate néz, és ettől bizsereg a tarkóm.
Finoman felemelem az akusztikust, majd a kezembe veszem, és lehuppanok a földre. Egyet-egyet pengetek, aztán hagyom, hadd rezegjen végig a csendben a hang. Valami elképesztően erős vágyat érzek, hogy az ő kezében lássam, ezért felpillantok rá.
– Játssz nekem valamit. – Az ajkamba harapok, ő félrebillenti a fejét, úgy méreget a palackzöld szemével. Határozottan tetszik neki a gitáros látványom, mintha már vetkőztetne is a szemével. Kiver tőle a víz. – Na! – nógatom.
Elmosolyodik, lemászik mellém a földre, a tenyerére támaszkodik, és felém hajol. Egyértelmű, hogy meg akar csókolni. Ettől egy pillanatra frászt kapok, és váratlanul a mellkasának nyomom a gitárt. Elmosolyodik, kicsit megrázza a fejét. Leül velem szembe, majd az ölébe veszi a hangszert.
– Oké, és mit?
Kifújom a levegőt. A riadó elmúlt, végre újfent beindulhat az agyműködésem.
Nem igazán értem magam. Nem vagyok ennyire ijedős, főleg nem akkor, ha csókról van szó. Ellenben, amikor Tate-ről van szó, mindenem megőrül egy kicsit. Meg akarom csókolni én is, és mégis elfordulok, ha olyan helyzetbe kerülünk. Túl furcsa ez nekem ilyen rövid idő leforgása alatt, ám hogy a merengésem ne tűnjön fel neki, gyorsan kibököm az első dalt, ami eszembe jut. A címét nem tudom, így beleénekelek.
– „He is everything you want, he is everything you need, he is everything insde of you, that you wish you could be...”
Tate csillogó szemmel hallgatja a rövid szólómat, aztán kis mosollyal jelzi, hogy tudja, miről van szó.
– Az egyik első dal, amit teljesen megtanultam.
Tágra nyílik a szemem a meglepetéstől. Ilyen nincs. Egyszerűen nem létezik, hogy véletlenszerűen belekapaszkodjak egy szálba a millió közül, amelynek a másik vége éppen az ő kezében van...
Megszakítja a gondolatmenetemet, hogy meghallom játszani. Csak nézem a kezét, az ujjait, a karkötőt a csuklóján, és azt hiszem, a szívem verése túlharsogja a zenéjét. Görcsben áll a gyomrom, és mégis ez a legjobb, amit el tudok képzelni.
Nem akarom utálni őt, és nem akarom utálni magamat sem.
Szeretni szeretnék.
Meg szeretve lenni, de annyira kibaszott nehéz elengedni magam ilyen sok minden után. Nem tudok úgy tenni, mintha gyógyult lennék. Mintha nem vágtam volna tönkre életeket magam körül.
Ahogy őt hallom énekelni, eszembe jut Robin meg a zongorája. Annyira embertelenül hiányzik mellőlem... Ebben a pillanatban elönt a fájdalom, a keserűség és az önutálat elegye.
Atomokra esem széjjel, kiborulok. Semmivé foszlik az erős, fenegyerek Skyler, akinek hinni szerettem magam. Csak egy összetört szívű lány marad a helyén, aki maga sem tudja eldönteni, mire vágyik.
Nekem soha, senki sem mondta, hogy ennyire nehéz megtalálni önmagadat. Azt hittem, ez egy ilyen veleszületett dolog, a csomag része. Hogy az ember van, és kész, és mindig biztos abban, hogy ki és mi akar lenni. De amikor annyira egyedül vagy, hogy még magaddal sem találsz közös hangra, akkor kezdődnek bizony a bajok.
– Skyler, édes, mi a baj? – kérdezi gyengéden Tate. A zene megáll. A könnyek elfutják a szemem, és tétován megvonom a vállam. Ha én azt tudnám... De csak sejtem, hogy a baj valószínűleg én magam vagyok.
– Mondd, hogy segítsek!
Kétségbeesetten kéri ezt, én meg csak a fejem rázom.
– Most maradj csendben, kérlek szépen...
Egy szó nélkül emelkedik fel, zár engem a karjába, és amikor megérzem az illatát, már nem bírom tovább. Magamba engedem azt a feketeséget, amit az elmúlt napokban távol tartottam. Magamba szívok minden rosszat, utálatot és dühöt, miközben könnyek csíkozzák az arcomat. Csak hinni volt könnyű, hogy meggyógyulni egyszerű.
„Golyóálló-mellénybe öltöztetheted a szívedet, hogy megvédd, ha akarod. De a szavak akkor is eltalálnak.”
Tate ágyában térek magamhoz. Ő nincs itt, és már jócskán besötétedett, tehát néhány óráig ki voltam ütve. Fáj a fejem a sok sírástól, a torkom kiszáradt, úgyhogy kikászálódom az ágyból.
Lábra állok, és az ajtó felé botorkálok a félhomályban. Mennyi lehet az idő? Path tuti kicsinál majd, hogy nem értem haza. És nem tanultam. És nem hoztam el az órákhoz szükséges jegyzeteket sem...
Tate a konyhában van, éppen forró vizet önt egy teafilterre. Először nem vesz észre, amikor viszont köhögök egy aprót, rám sandít. A fejét nem mozdítja, csak a tekintetét emeli rám.
– Szia. – Leteszi a vízforralót a bögre mellé, hozzám lép. A keze kicsit tétován ugyan, de a derekamra téved. Az utóbbi napokban megfigyeltem őt: minden helyzetet kihasznált arra, hogy hozzám érhessen. Pontosan úgy viselkedett, mint ahogy egy régóta sóvárgó embertől megszokott.  – Minden oké?
– Aha – válaszolom karcos hangon, és lábujjhegyre emelkedem, hogy ellássak a válla fölött. Az a tea, idáig hallom, hogy értem kiáltozik. Tate összefűzi az ujjainkat, és az asztal felé irányít, ahol, most veszem csak észre, legalább hatféle étel várja, hogy elfogyasszuk. – Vendégeket vársz?
Röviden felnevet, elém teszi a gőzölgő bögrét, és leül a kedvenc helyére. Hálásan pillantok rá, mielőtt kavargatni kezdeném a forró italt.
– Csak téged.
– Hát – pillantok körbe –, nem tudom, régen volt, amikor ennyi minden belém fért.
Terhessé válik a csend, úgyhogy miután belekortyolok az isteni mentateába, elkapok egy szelet kenyeret, és vajkrémet meg paradicsom-karikákat pakolok rá. Legalább amíg falatozom, sem kell beszélgetnem a kínos dolgokról.
Mert egyértelmű, hogy válaszokat akar tőlem.
Válaszokat, amelyek nem állnak még készen.
Véletlenül a mikró kijelzőjén lévő digitális órára pillantok, és meglepődöm, hogy még csak éjfél lesz. Sokkal hajnalabbi időpontra számítottam.
Miután megejtjük a kései vacsoránkat, segítek elpakolni, és gyorsan elöblítem az evőeszközöket, tányérokat, mielőtt becsúsztatnám őket a mosogatógépbe. Rend van az egész lakásban, nem hevernek szanaszét zoknik, gatyák meg fél pár cipők. Tate odafigyel a dolgokra.
Tudom, hogy beszélnünk kellene a történtekről, de megint előjön a beszari énem, és megnémulok. Ezt egyelőre nem tudom szavakba önteni, ezért mindenféle pótcselekvés után nézek. Például lekapom az egyik könyvét a polcról, és úgy csinálok, mintha elmélyülten tanulmányoznám, holott a lelkiismeret-furdalástól összefolynak a szemem előtt a betűk.
Aztán olyasmi történik, amire nem számítok. Világítani kezd mellettem Tate mobilja, bár nem szól hangosan, csak fénnyel jelzi a hívást. Biztos lenémította, amíg aludtam. De nem is ez a lényeg, hanem a képernyőn villódzó név. Összevonom a szemöldökömet.
– Keresnek – mondom rezignáltan, és felé nyújtom a készüléket.
Ráncolja a homlokát, azon morfondírozik, fogadja-e a hívást. Vannak, akik tuti kiborulnak, ha meglátják az ex nevét valahol. Valószínűleg én is azt tenném, ha Tate jelenlegi barátnője lennék, csakhogy nem vagyok az.
– Igen? – dönt végre Tate, és szól bele, mire szinte rögtön meghallom Kayle sírós hangját. Csak a szememet forgatom.
Tate leül az ágyra, és hallgat, hallgat, hallgat. Már azt hiszem, sosem fog megszólalni, amikor ennyit nyög ki nagy nehezen:
– Én... én nem tudom.
Megacélozom magam, és eldöntöm, nem fog rosszulesni, akármi történjék is. Hogy nem lesz kiborulás.
Végül is mégis lesz, csak teljesen más okból kifolyólag.
Tüntetőleg én is a telefonom után nyúlok, amit a táskám oldalzsebében találok meg, kikapcsolt állapotban. Én sosem teszem ezt, szóval biztos Tate volt. Látom, hogy Path hatszor keresett ma, abból háromszor az elmúlt fél órában. Tíz perce még üzenetet is küldött; úgy tűnik, ma senki sem akar korán lefeküdni.
De bekövetkezik a kiborulás, ahogy elolvasom a nem várt sms rövid szövegét. Két szó csupán. Két kibaszott szó, ami mindent felborít.
A fénysebességgel vetekedem, olyan őrült tempóban kapkodom magamra a cuccaimat. Cipő, táska, pulcsi. Az sem számít, ha a dolgok fele itt marad. Kétségbeesetten hívom Path-et, aki már nem kapcsolható.
– Bocs, mennem kell – találja meg Tate a hangját, aztán kinyomja a telefont. – Skyler!
– Haza tudnál vinni? – kiáltok idegtől eltorzult hangon. – Most?!
Tate gyorsan cselekszik, felkapja a kocsikulcsot, meg a sportcipőjét, és már startol is a garázs felé. Pillanatokon belül kiállunk és elindulunk, nekem ez sem elég gyors.
– Mi történt? – szegezi nekem a kérdést, és nem elégszik meg azzal, hogy megrázom a fejem. Folyamatosan az a két szó vibrál a szemem előtt, amit Path írt.
„Itt van.”
– Path bajban van – mondom remegő hangon, mire Tate gyorsít. Nem érek rá a rám törő pánikkal foglalkozni. Az, hogy minél hamarabb odaérjek, sokkal fontosabb.
Húsz perccel Path üzenete után felrántom a kollégium főbejáratának ajtaját, és olyan gyorsan szaladok fel a lépcsőkön, hogy szinte összeakadnak a lábaim.
Amint felérek az emeletre, azonnal meglátom a pasit. Az ajtónkat támasztja, és veri az öklével, de nem annyira hangosan, hogy az másoknak is feltűnjön. Az adrenalin millió darabra robban bennem, és még gyorsabban futok felé. Tate nincs mögöttem, az ajtónál lemaradt, mert nem kapcsolt az automatazár a Camarón.
Nekirontok az agresszív faszfejnek, aki egyszer már bántotta a barátnőmet, és kihasználom a meglepetés erejét, öklömmel az arcába vágok. Nem tart sokáig a fölényem, ugyanis amikor észbe kap, nekivág a falnak, az arcom a hideg felülethez súrlódik. Nem érzem, hogy fájna.
– Ki a fasz vagy te? – morog rám, ahogy fölém hajol. Belekapaszkodik a hajamba, de nem hagyom magam, egyenesen az ágyékába térdelek, amitől káromkodva összeesik.
– Path! – sikoltom az ajtón túlra. A pasas a trikóm után kap, akkora erővel, hogy hallom reccsenni az anyagot.
Két dolog történik egyszerre. Az első, hogy Path kisírt szemmel, riadt tekintettel kinyitja az ajtót, és rajtam próbál segíteni. A másik pedig, hogy Tate, aki a futásból nagy lendületet szerez, akkorát rúg a pasasba, hogy az rögtön a földön köt ki. De Tate tovább rúgja, és olyan káromkodások hagyják el a száját, amitől még én is megrettenek.
Nem tudok állni, és nézni, amint félholtra veri, ezért hátulról belekapaszkodom a karjába, és minden erőmmel megpróbálom lerángatni róla. Tate leáll, viszont tovább szorongatja a pasas felsőjét, és sötét hangon, durván fenyegeti.
Többen kilépnek a folyosóra, de amint realizálódik bennük a helyzet, Path arca és az én megrángatott ruhám láttán, rögtön Tate mellé állnak. Ő ekkor végre elengedi az agresszív állatot, akit néhány srác a szomszédból a karjánál fogva kirángat az épületből.
– Skyl! – zokogja Path, és az arcomon lévő piros, ledörzsölt sávot nézi.
Behúzom a szobába, Tate szorosan mögöttünk.
– Bántott? Bántott téged? – kérdezem hangosan, az arcát a kezeim között tartom.
Könnyei közepette megrázza a fejét.
– Csak akart – suttogja elgyötörten.
Az ágyához irányítom, aztán átölelem a vállát, és ledőlök mellé. Tate majd’ felrobban, olyan ideges, velem pont szemközt ül. Próbálom jelezni, hogy minden rendben lesz, nyugodtan magunkra hagyhat, de nem tágít mellőlünk. Path zokog, alig tudom megvigasztalni. Rémisztő így látnom őt. És túl fájdalmas.
Sok idő telik el, amíg álomba merül. Ekkor már olyan bágyadt és kiüresedett vagyok, hogy a vállához bújok; én is elejtem a fejem. Elegem van ebből a napból. Kegyetlenül elegem.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hát, őszinte leszek. A sokktól csak ennyi telik tőlem: Ez brutálisan jó volt! Hihetetlen, ahogy megírtad! Le a kalappal előtted. Imádom ezt a részt is! Hű, de várom már a kövit!
    Na jó, próbáljak észhez térni. Azt hiszem, már írtam, hogy én Tate párti vagyok, tehát ezeknek a részeknek most örülök, bár sejtem, hoyg nem tart sokáig. Ahogy egyszer írtad, csak nézzem meg a címet. :( De azért, most ezt élvezem.
    Tényleg nagyon gratulálok ehhez a részhez.
    Puszi: Klau

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! <3
      Szóval Team Tate? Ennek örülök! Bár sajnos sokat nem mondhatok róla...
      Ölellek!

      Törlés
  2. Imádom átérzem imádom. Hol a zsepim ? :)

    VálaszTörlés