:::... Huszonharmadik felvonás ...:::

Üdv!

Boldog karácsonyt! ^^

Ölellek Titeket,

Svea E.

*

Épp, hogy feljött a nap. Az ablakunkból nézem a felkeltét, és kisírt, összeszűkült szemmel gyönyörködöm benne. Valamiért megnyugtat, hogy vége van. Vége a hazugságoknak, a színjátéknak, ennek az egész felfordulásnak. Nekünk. Csendben melegítőbe bújok, hogy ne keltsem fel a nem sokkal ezelőtt hazaért Path-et, és a partra indulok. Ki akarom szellőztetni a fejem a végső menet előtt.

Lassan sétálok át az alig ébredező városon. A vesztesek nyugalma énekel bennem, már jól ismerem. A dal arról az állapotról szól, mikor tisztában vagy azzal, hogy úgyis a padlón fogod végezni, és felkészültél a legrosszabbra. Van ebben a halálos ütemben valami szép.

Leülök a kedvenc padomra, és felidézem az utolsó alkalmat, amikor itt töltöttem az időmet. Csak mosolygok, a sírás már nem megy. És különben is, hova sajnáltassam magamat tovább? Elég volt ebből. Vissza vágyok kapni mindent, amim volt.

Amikor úgy érzem, eljött az ideje, felállok, és az ismerős ház felé veszem az irányt. A fél utat futással teszem meg, minél hamarabb túl szeretnék lenni rajta. Tovább nem kínozhatok senkit, magamat sem.

Becsöngetek. Nem történik semmi. Addig nyomom azt a fránya gombot, amíg fel nem tűnik az ajtóban, akire várok. Robin. Nagyon álmos, nagyon meglepett. Csak egy póló és alsógatya van rajta, az állandó pizsamája. Beinvitál, de én nemet intek a fejemmel. Nagyon korán van, és érezni, hogy már nem igazi nyári az időjárás, mert hűvös van, mégsem szeretnék bemenni.

– Baj van? – Egyből megérti. Ezúttal bólintok, és látom a szemében szétterjedni a keserűséget.

– Sajnálom – bököm ki az első szót tétován. Robin csak néz engem. – Én nem ezt akartam, Isten a tanúm rá, hogy nem ezt. De kicsúszott a lábam alól a talaj, és már egy ideje érzem, hogy valami nincs a helyén. Mintha örökre elveszett volna belőlem egy darab... Én ragaszkodom és kötődöm hozzád, ezt a legkomolyabban mondom. Nem akarlak elveszíteni...

– De nem fogsz mellettem maradni, igaz? – kérdezi gyenge hangon, félrebillentett fejjel. Ő még mindig az én Robinom, és annyira lehetetlenül nehéz így látni. Miközben én okozom a fájdalmát.

– Annyira akartam, hogy te és én... most minden tökéletes lenne, ha az a rohadt baleset – elharapom a mondat végét. – Én nem vagyok normális, érted? Teljesen megkattantam. Hülyeségeket gondolok, és még rosszabb, amikre vágyom. Azt hiszem, hogy fel kell adnom ezt az egészet.

– S – mondja ki a nevemet úgy, ahogy szokta. Egy pillanatig azt hiszem, hogy az iméntiek meg sem történtek, csak egy véletlen tévedés ez az egész. Mindjárt... mindjárt újra boldogok leszünk.

– Robin! – Ekkor nem bírom tovább, a nyakába borulok. Őrülten magamhoz szorítom, így búcsúzom el tőle. Érezni akarom a szívverését, a bőre illatát.

Megsimogat, majd nyom egy puszit a fejem búbjára. A következő szavai örökre az emlékezetembe vésik magukat.

– Csak a hülye nem hallja meg pattogni két ember között a feszültséget.

Befogom a számat, elnémít a mondandója. Robin tudja. Végig tudta. Nem szólt egy árva szót sem, pedig tisztában volt vele, hogy az én gondolataim... Bárcsak megnyílna alattam a föld! Vagy azt se bánnám, ha a felhők válnának ketté, és tűnhetnék el mögöttük.

Ez a pillanat rádöbbent arra, hogy soha nem érdemeltem meg őt.

– Egy rövid időre elmegyek a városból. Ne ijedj meg – nyugtat, amint észleli, hogy mozdulatlanná merevedek. – Kiszellőztetem a fejemet.

Én vagyok az oka. Biztos, hogy én vagyok, de ő mégsem szemrehányó vagy dühös, csak bánatos. Egyszerűen elfogadja ezt, még most is igyekszik nem engem bántani.

– Nekem szükségem van rád – szinte lehelem a szavakat, nem hangosabbak és nem erősebbek annál.

– Ahogyan nekem is rád. Vissza fogok jönni, megígérem.

Elengedem, mert érzem, hogy ez a végszó. Nem lehet, és nem is szabad tovább húzni, mert beláthatatlan fájdalom-következményei lehetnek. Nézzük egymást, és tudjuk, hogy vége van.

Elköszönök. Felajánlja, hogy elvisz, de elutasítom. Itt az ideje, hogy megtanuljak egyedül lenni. Nélküle lenni.

Nem vagyok biztos benne, hogyan és mennyi ideig tart, míg visszaérek a kollégiumba. Lófrálok az emberek között, semmibe révedő tekintettel, ők meg néha nekem jönnek, jobb esetben kikerülnek. Mint egy holdkóros, tisztára úgy viselkedem, mert a lelkem égett ki. Újra.

Egy egész napot átalszok. Olyan belülről jövő fáradtság hatalmasodik el rajtam, amilyen korábban sosem. Bebújni a takaróm alá, és aludni, aludni, csak ez jár a fejemben. Path nem zaklat. Rájön, hogy mi történt, és hagyja, hogy a saját módszereim szerint hozzam rendbe magam. Amikor egy-egy éber pillanatomban elkap, megkérdezi, kérek-e valamit, de folyton nemet intek a fejemmel. Mindezek ellenére bekészít egy üveg vizet az ágyam mellé, amit később jólesően teszek a magamévá. Csak annyira kelek fel, hogy pisilni elmenjek, és újratöltsem a flakont. Nem létezik semmi és senki, csak az én belső, mardosó világom.

Hétfő reggel ébredezni kezd bennem a lelkiismeretem, hogy illene végre felkelnem, és bemennem az egyetemre. De irgalmatlanul lecsapom, és nem törődök Path tirádájával sem. Ezúttal nélkülem indul el, ami eddig nem sokszor fordult elő.

Délutánra sikerül annyira összeszednem magam, hogy letusoljak, és megmossam a hajam. Elcsámcsogok egy csomag kekszet is, aztán visszabújok a vackomba. Ezúttal azonban nem igazán jön álom a szememre, így hát kivárom. Természetellenes és nagyon furcsa ez a mormota-életmód, de határozottan jobban vagyok tőle, ezért nem korholom magamat. Még néhány nap így, és sokkal jobb lesz. Csak ne kelljen a történteken gondolkozni.

– Írhatok egy üzenetet a telefonodról? – suttogja Path, nagyon távolról jön a hangja. Kómás vagyok, így csak bólogatok, majd átfordulok a másik oldalamra.

Újabban órákig tart, míg álomba szenderülök. Szerintem a testem már nem bírja tovább, és minden lehetséges módszerrel próbál ébren tartani engem.

Péntek este van, a héten kétszer mentem be az egyetemre (csakis Path terrorja miatt), de alig vártam, hogy hazaérjek. A melóra még csak gondolni sem voltam hajlandó, így felhívtam Brandont, hogy mennyire szörnyen lebetegedtem, aki szabadságolt a hétre.

Félálomban vergődöm, nem tudok kikapcsolni. Hallom a telefonomat pittyegni, irracionálisan sokszor és gyorsan, amiből arra következtetek, hogy Path biztos valami pasival beszél. De én aludni akarok! Álomba szenvedni magam, aztán megint és megint, amíg egy nap úgy nem ébredek, hogy elmúlt. Nem haragszom többé magamra, és nem is fáj. Csakhogy ez idáig még nem történt meg, szóval...

Pitty-pitty.

A fejemre húzom a párnát, legszívesebben belesikoltanék. Felspannolom magam, ideges leszek Path-re, amiért még a nyomorult hangot sem tudja levenni a telefonról.

Pitty-pitty.

A büdös életbe, nem bírom tovább. Felkászálódom, és dühtől villogó szemmel rámeredek. Állja a tekintetemet. Magabiztos és elszánt, amilyen mindig is. Ezúttal azonban nem hagyom, hogy csatát nyerjen velem szemben. Lehet, hogy ő az erősebb kettőnk közül, de most kiállok magamért.

A pittyegés abbamarad, legalább már az nem idegesít.

– Direkt csinálod, mi?

– Mit hittél? Hogy végignézem, amint barnamedvét játszol? Alszol, eszel, alszol...

– És az neked miért fáj? – emelem fel a hangomat.

– Mert ez semmire sem megoldás. Neked kellene a legjobban tudnod. Ha nem jársz be az egyetemre, rosszul fogsz járni. Megéri?

Mérgesen fújtatok. Olyan vagyok, mint egy hisztis kislány, de mégsem hagyom abba. Tudom, hogy igaza van, mégis folytatni akarom. Mert most erre van szükségem, igazán erre, és tojok rá, mit gondolnak mások.

– Mosd meg a hajadat, aztán öltözz fel. Elmegyünk valahová.

– Nem mosom meg! – kiabálom, egy pillanat alatt elveszítem a kontrollt. – Nekem ez így kurva jó!

Path tisztára úgy néz rám, mint egy jóságos, türelmes óvó néni, aki tökéletesen tudja, hogyan kezeljen egy gyenge idegzetű ötévest.

Hangosan szívom be és fújom ki a levegőket. Ülök az ágyon, és körbepillantok azon a szemétdombon, ami az utóbbi napokban körbevett. Használt zsepik, üres flakonok és csokis- meg kekszes csomagolások hevernek mindenfelé. Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy elég volt ebből. Nem kesereghetek ilyen csúnyán, miközben az élet továbbra is vibrál körülöttem. Megszenvedem a tetteim súlyát, de ennek így semmi értelme. Nem lehet tovább folytatni.

Felállok, alig mozog a lábam, előszedek néhány cuccot, egy tiszta törölközőt, és elvánszorgok a fürdőig. Path csendben marad, én sem firtatom a dolgot.

Sokáig engedem magamra a vizet, miután vagy kétszer végigdörzsöltem mindenemet. Jólesik a bőrömnek, teljesen ellazít. Legalább egy fél órát töltök a vízsugár alatt, majd visszabattyogok a szobánkba. Sokkal jobban érzem magam, kicsattanok az energiától.

A térdeim közé hajtom a fejemet, így szárítom meg a hajam, majd csinos ruhákat halászok elő a szekrényemből. Jól érzem magam a cuccaimban, teljesen hétköznapinak, és pont ez kell nekem. A hajamat felfogom egy magas copfba, hogy látszódjon a felnyírt csík, és végezetül kitépek néhány nem kívánatos szálat a szemöldökömből. Először az összezördülésünk óta, Path felé fordulok.

– Kösz – mondom hálásan. Szükségtelen hosszabban ecsetelni, hogy mit és mennyire, mert ő tökéletesen tudja. Úgy ismer engem, mint saját magát. – Te nem készülsz?

Csak ekkor tűnik fel, hogy kifakult pólóban és melegítőben ül az ágyán, és továbbra is a laptopját bűvöli.

– Hát, izé... – kezdi egy kicsit zavartan. Na, álljunk csak meg egy pillanatra. Sikerült annyira megzavarnom, hogy azt a szót használja, izé? Itt valami nagyon nincs rendben. – Kéne még egy kis idő.

Összevont szemöldökkel nézek rá. Úgy tűnik, az igazat mondja, de ez akár lehet zseniális álcájának része is.

– Egy fontos e-mailt írok, és nem akarom félbehagyni – magyarázza, és nem-igaz-hogy-nem-érted nézéssel illet.

– Oké – adom be a derekam végül, és addig én is beizzítom a laptopomat. Nem telik el sok idő, hogy betöltsön, és aztán gondolkozás nélkül a blogomra navigáljak. Félálomban annyi jó ötlet jutott eszembe, de persze mostanra az összeset elfelejtettem.

„Álmomban Jack Sparrow-val és veled ültem egy repülőn. Végeredményben mindkettőnek pont ugyanakkora az esélye.”

Ha valamit, akkor ezt a képet még biztosan sokáig őrizni fogom. Nem tudom pontosan, a kalóz hogyan került a történetbe, bár gyanítom, hogy mivel a filmek főcímzenéje Path beállított ébresztőhangja, az agyam kreatívan összemixelte a dolgokat.

Átfutom az e-mailjeimet is, bár senkinek sem válaszolok, na, nem mintha olyan sokan kerestek volna. Csak a szokásos: Ronnie, Meadow, meg néhány olvasóm a Jégkockáról. Kábé ennyi embernek hiányzom én. Szuper.

A Facebookot meg sem nyitom. Nem szeretném látni a sok kamerába mosolygó boldog arcot, hogy mindenki mennyire odavan valamiért, a nyári bulikon készült fotókat és megjelöléseket. Biztos, hogy én is kaptam néhányat az elmúlt héten, ahogyan eddig szinte mindig. Ha látnom kéne a Robinnal összesimuló alakomat, újra elkapna a rosszullét, magamba zárkóznék. És jelen pillanatban kitárulkozni van kedvem.

Kissé türelmetlenül várom, hogy Path végre elkészüljön az e-maillel, amikor megcsörren a telefonja. A harmadik másodpercben felveszi, mintha erre várt volna, és sűrűn aházik, meg köszönget valamit.

– Itt a vacsi!  Lemész érte? – És az ujjai már újra a billentyűzeten kopognak. Felkapom a kistáskámat, amibe a pénztárcámat és fontosabb cuccokat süllyesztettem, mert nincs kedvem turkálni benne, és lemegyek a lifttel. Közben belebújok a farmerdzsekimbe. Örülök, hogy Path erre is gondolt, mert napok óta nem ettem semmi normálisat, és kezdem érezni a hatását. Na, nem mintha a csoki-étrend nem tenne jót nekem... De azért mégis.

Kinyomom a súlyos főbejárati üvegajtót, és körbenézek a sötét parkolóban, hogy merre lehet a futár. Nem ártott volna, ha Path megmondja, honnan rendelt, de én már fel nem megyek ezért, az hétszentség.

Lassan kibontakozik egy alak a sötétből, de mivel én közvetlenül a lámpa alatt állok, nem tudom kivenni. Aztán ahogy közelebb ér, földbe gyökerezik a lábam.

Ő tényleg egy futár, csak nem kaját szokott kiszállítani.

Világosbarna haja, sötét, palackzöld színű szeme, hanyag stílusa és laza ruhái egy pillanat alatt eszembe juttatnak mindent. Az arca... Az arca végtelenül ismerős, ám ezúttal nyugodt, a tekintete nem háborog, nem akar kinyírni vele. És továbbra is ugyanolyan veszettül jól néz ki, mint eddig. Félrever a szívem.

Tate megáll velem szemben, körülbelül öt méter a távolság. Nyelek egy nagyot, ahogy a tekintetünk összetalálkozik. Zsebre dugja a kezét, kissé zavartan álldogál, de nem szól semmit. Hátrébb lépek, a kezem már az ajtónyitó kombinációt nyomkodja a navigációs felületen, amikor Tate végre megszólal.

– Ne, Skyler, kérlek! Ne menj el.

Megállok, és minden elkeseredettségemet, sértettségemet belesűrítem a nézésembe.

– Miét ne?

– Mert beszélgetni szeretnék veled. – Alig vonja meg a vállát, de nekem feltűnik. Olyan elveszettnek tűnik tőle, mint ahogy én érzem magamat. Tényleg nem hagyhatom magára. Most nem, amikor mindkettőnknek ugyanolyan szar.

– Oké, itt vagyok.

Feszülten körbenéz, nem nagyon tetszik neki a hely. Igazság szerint nekem se. Milliószor kellemesebbeket is el tudok képzelni egy komoly beszélgetéshez, mint ezt a parkolót.

– Nem lenne kedved... – bök a kocsija felé, amit most sikerül kiszúrnom. Nagyon lassan elindulok arra, miközben nem nézek bele a szemébe. Veszélyes lenne ilyen közelségből.

Gyomorgörccsel szállok be mellé az autóba. Ökölbe szorítom a kezem, és próbálok lenyugodni, de nagyon nehezen megy. Folyamatosan az az alkalom jár a fejemben. Ezt nem lehet elfelejteni.

Tate kérdezés, vagy akár egy kiejtett szó nélkül kanyarodik be az egyik gyorsétterem parkolójába. Fullba van a hely vendégekkel, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy sült krumplit és sajtburgert rendeljünk magunknak. Egy háromfős család pont feláll az egyik sarokban lévő asztaltól, és távozásuk után el is foglaljuk a helyüket.

Zavartan vizsgálgatom a sült krumplimat, néha el is rágcsálok egyet, de még az étvágyam is elmúlik, olyan zavarban vagyok. Egy merő görcs és feszültség a testem, nem tudok mozdulni, nem merek ránézni.

– Jól kipihented magad? – kérdezi az elmúlt hetemre célozva. Ekkor megacélozom magam, úgy nézek fel rá. Path, te mocsok!

– Nem mintha ez annyira rád tartozna... De köszönöm, kitűnően.

Mosolyog. A szája felfelé görbül, nem sértődik meg a válaszon. Valami visszavágásra számítok tőle, ehelyett csak ezt a megenyhült nézést kapom. Eltelik néhány másodperc, míg újra meg tudok szólalni.

– Azt mondtad, beszélgetni szeretnél velem. Nos?

– És azt gondolod, hogy az csak így megy? Parancsszóra? Mondjad, és akkor mondom? – Néz rám, csóválja a fejét, a mosolya hitetlenkedő. – Gondoltam, hogy először felszínes témákról dumálunk, majd egy adott pillanatban rátérhetek a lényegre.

Egy adott pillanatban... Aha. Ez a könnyed őszinteség megfog. Valamiért úgy érzem, hasonló stílusban kell válaszolnom rá.

– Legyen. Az mennyire hangzik felszínesen, hogy teljesen szét vagyok esve? Legszívesebben egész nap csak aludnék, hogy ne kelljen tudomást vennem erről a helyzetről. Kitépném, ha tudnám a fejemből a tudatot, hogy ő miattam ment el, mert ennyire rohadtul bántam vele, te pedig...

– Én pedig? – Visszafojtja a lélegzetét is, úgy vár rám. Ha már elkezdtem, be kell fejeznem, úgy tisztességes.

– Teérted a lelkemet szakítanám ki a helyéről.

Kendőzetlenül, kíméletlenül, kimondottan. Nem hallgathatok örökké arról, ami bennem van. Nem kussolhatok a végtelenségig, abban reménykedve, hogy egyszer csak elmúlik. Nem, mert magától nem fog.

– De ez, természetesen, semmit sem számít. Te közölted a terveidet és gondolataidat velem akkor – célzok a konyhai esetre, majd belekortyolok a kólámba. Se a hangom, se a kezem nem remeg. Ez megint az ismerős vesztesek nyugalma.

Tate vár néhány percig. Sokért nem adnám, ha tudhatnám, mi jár a fejében.

– Na, jó – sóhajt fel feszülten. – Ha magadtól nem jöttél volna rá... Az még azelőtt volt, hogy mindketten egyedül lettünk volna, nem?

Egyedül.

– Szóval szakítottatok? – Olyan súlyosnak érzem a mellkasomat, hogy megváltásként szabadulnak ki belőlem a szavak. Levegőt venni is nehéz.

– Igen. Ezúttal megmásíthatatlanul.

E-gye-dül, verdesi a szívem az ütemre. Már a fülemben is ott dobol, az agyamba is befészkeli magát, és legutoljára a szívemet foglalja el.

– Mi lesz most? – nehéz feltenni a kérdést. Nagyon nehéz, pláne úgy, hogy rettegek a választól. Mert az egyedüllét önmagában még nem jelent semmit.

– Most? – rövid nevetést hallat, nem száz százalékban igazit. – Ha megkérdezném, hogy megcsókolhatlak-e, igent mondanál?

Kitisztult aggyal nézek rá. Az lehet, hogy jó értelemben véve sokkolt a tény, miszerint szakított a barátnőjével, de ez nem jelenti egyértelműen azt is, hogy köztünk bármi megtörténhet.

– Nem – mondom ki őszintén, amivel meg is lepem kicsit. – Ez nem így megy. Sok mindent meg kellene beszélnünk előtte.

– Igaz – bólint rá.

– Tudod, azt mondtam Robinnak, amikor... – Félbeszakítom a mondatot, képtelen vagyok kimondani, hogy amikor szakítottunk. – Amikor elment, hogy fel kell adnom ezt az egészet. És azt nem csak rá értettem.

Tate élesen szívja be a levegőt. Folytatom.

– Hanem ugyanúgy rád is. Amit műveltél velem, azt... nem tudom elfelejteni. Megmérgeztél, érted? Megmérgezted azt, hogy olyannak tudjalak látni, mint a kórházban. Nem hibáztatlak, csak egyszerűen fáj.

– Megértem, hogy nem bízol bennem. – Mélyet lélegzik, mielőtt folytatná. – De amikor észrevettem magamon, hogy jobban érdekelsz te, mint bármi más a világon, rettegni kezdtem. És nem tőled, hanem magamtól. Milyen ember vagyok én, hogy arra vágyom, ami Robiné? Nem engedhettem, hogy ez a valami kettőnk között erősebb legyen.

– Nem azt mondom, hogy nem értelek meg – nézek bele sötét szemébe. – Hanem azt, hogy nem tudom elfelejteni.

– Nem okozok többet fájdalmat, esküszöm – hajol közelebb hozzám. – Csak ne maradj tőlem távol, és bebizonyítom.

Hangtalanul mérlegelem a szavait, ezt az egészet. Amit Robin maga után hagyott, az annyira fáj, hogy beszélni sem tudok róla, csakhogy van egy másik oldalam is, ami pedig Tate-hez húz. Ahhoz a Tate-hez, aki szorosan ül mellettem, és azért küzd, hogy visszanyerje a bizalmamat. Én meg nem vagyok az a helyben ácsorgó típus. Egy ideje, amikor csak lehet, ugrom.

Belenézek Tate kétségbeesett szemébe, és elönt a melegség. Óvatosan a keze után nyúlok, megfogom. Cipzárt teszek az eszemre, és összehúzom.

Ugrom egy nagyot az ismeretlenbe.