Búcsú a keltától

Drágáim!

Sokáig húztam, hogy kitegyem ezt a bejegyzést, mert nehéz volt írni. Most is az. Hiányozni fogtok, hiányozni fog ez a dilis lány, a legjobb barátnője, meg ez a két gyerek... Ez a történet nagyon közel állt hozzám, részben Sky miatt, részben azért, mert nagyon jókor írtam. Ezért elszakadni tőle is nehéz.

Most biztosan felmerült bennetek pár kérdést. Hogy lesz-e folytatás? Nem. Hogy fogok-e még írni? Nem tudom. Őszintén nem. A blog megmarad, és az elérhetőségeim bármikor állok rendelkezésetekre, de hogy publikáljak még... Nem tudom. (Ehhez sajnos nagyban hozzájárul a mai "bloggervilág" alakulása. Nem igazán találom benne a helyem, nem illek én ide.)

Csak szerettem volna, hogy tudjátok, imádlak titeket, imádom, hogy negyvenen lettetek, hogy írtatok sok csodaszép kommentet, és kitartottatok mellettem! Ez több, mint amire számítottam. Maradjatok mindig ilyenek - mert mi, írók nagyon hálásak vagyunk nektek.

Nem is szaporítom tovább a szót, legyetek rosszak! És ne feledjétek, ha az élet most piros vagy fekete, egyszer úgyis eljön a zöld. Mindenki megtalálja a maga árnyalatát.

Ezerszer ölel,

Svea E.

:::... Epilógus ...:::

Üdv!
Nos... *torokköszörül* Eljottunk volna idáig? Ilyen hamar? Hihetetlen, mennyit kaptam ettől a történettől, és tőletek, kedves Olvasóim! Negyvenen vagytok. Köszönöm. Majd hétvége felé írok egy rendes elbúcsúzó bejegyzést, de addig is... Élvezzétek ezt a rövid lezárást.
Szipp-szipp.
Ölel,
Svea

*

Nagy pelyhekben szállingózik a hó, amikor hazaérek. A levegő hideg, karcos, kicsit szurkálja is a tüdőmet. De ez az én városom, az én szmogos, gyönyörű városom.

Nem szállok buszra, nem hívok taxit, hanem sétálok egy óriásit. Nem számít, hogy túlságosan csúszik a jégen a csizmám, és még a bőröndömet is húznom kell magam után. Annyira csodálatos a viszontlátás öröme, hogy minden mást elfeledtet.

Az egyetemhez megyek, mert tudom, hogy Path-nek még órája van. Véletlenül azt is tudom, hogy hol, így egyre növekedő izgalommal sétálok a C szárny felé. Tíz percet kell várnom a folyosón, mire vége lesz az órájának, és egyszer csak feltűnik a tömegben. Nem igazán néz körbe, így én kiabálok oda neki.

– Hé, Patrisha! – Azonnal felkapja a fejét, amint felismeri a hangomat, és keresni kezd a tekintetével. Az ablak mellett ácsorogva meg is talál, és teljes erejéből felém veti magát. Sikkant, amikor a nyakamba borul, de hát tőle nem is vártam mást.

Most így, ahogy ölelem, tudatosul csak bennem igazán, mennyire rohadtul hiányzott nekem. A szemem elfutják a könnyek, és el sem akarom engedni.

– El sem hiszem, végre... De te akkor is egy idióta nőszemély vagy, tudsz róla? Annyi mindenről lemaradtál, és... – darálni kezdi a szöveget, és természetes módon kijelenti, hogy ő akkor most ellógja a nap további részét.

Beülünk a kampuszon egy kis kávézóba, ahol hosszú, hosszú órákon keresztül sztorizgatunk. Megtudom, hogy nem igazán kedveli az új lakótársát, viszont őrülten szerelemes Gabe-be, és egyébként minden rendben van velük. Sugárzik az arcáról az öröm. Az enyémről is, tagadhatatlan. Mivel a kis kalandom minden részletére kíváncsi, ömlenek belőlem a szavak. Végtelen számú történet áll rendelkezésemre, de nem akarok egyszerre mindent a nyakába zúdítani. És nekem is vannak kérdéseim.

Félve teszem fel az elsőt.

– Mi újság van Tate-tel?

Path elhúzza egy kicsit a száját, ami jelzi, hogy számított a kérdésre, és nincsenek túl fényes információi.

– Egyedül van. Most már mentősként dolgozik, talált egy jó helyet. Kérdezgetett rólad. Gyakran. És azt hiszem, még mindig...

Intek, hogy ne fejezze be a mondatot. Nem szívesen hallanám.

– Szerintem sosem lesz olyan az életemben, hogy ne legyen fontos nekem. Még mindig bennem van valami. És lesz is. Nem tudom elfelejteni, hogy ki ő nekem.

Path bólint egy aprót. Kicsit fészkelődik, mielőtt rátérne arra, ami igazán foglalkoztatja mind a kettőnket.

– Robinról nem tudok valami sokat, sajnálom. Ha nem lenne Gabe, Tate-ről se tudnék semmit. Annyi viszont biztos, hogy Robin nem jár senkivel.

– Az sose biztos – mondom. Valamiért elkap a szomorúság. Az egy dolog, hogy más emberként tértem vissza, mint ahogy elmentem, de az meg egy teljesen különböző tény, hogy Robin ettől még Robin. Egyáltalán nem biztos, hogy van még mit keresnünk egymás mellett.

– Higgy nekem, ez az. Hívd fel.

Rábólintok. Ez egy jó ötlet, csak mégis annyira félek...

A következő napjaim kicsit összefolynak. Nagy erőkkel keresek albérletet és új munkahelyet, a szabad perceimet pedig Path-tel töltöm. Bulizunk, beszélgetünk, vásárolgatunk. Ő hamarosan hazautazik a téli szünetre, én viszont maradok. Nem arról van szó, hogy ne hiányozna a családom, mert dehogynem, valószínűleg meg is fogom látogatni őket. Sokat kell mesélnem nekik is, miután felborítottam az életüket a hírrel, hogy halasztok az egyetemen. Több bizalmat kapok tőlük, mint amennyit megérdemelnék, ugyanis egyszer sem kérdőjelezték meg a döntésemet, vagy parancsoltak haza. Az már más téma, hogy valószínűleg nem is sikerült volna nekik.

Path azt mondja, talált egy jó kis lakást, de nem tud eljönni velem megnézni, mert nincs rá ideje indulás előtt. Ez egy picit lelomboz, bár azért egyedül is elmegyek. Útközben veszek egy kávét, aztán kérek egy kis útbaigazítást, mert elsőre nem találom meg a címet.

Amikor odaérek, látom, hogy milyen csendes, nyugodt és gondozott a környék. Kisfiúk és kislányok játszanak az egyik ház udvarán, hógolyóval dobálják egymást. Elmosolyodom, aztán megkeresem a 321-es számot, és kicsit leesik tőle az állam.

Hát, ez biztosan nem az, amit én keresek, ugyanis a ház óriási. Csodálatosan gyönyörű a faburkolatok, és a fehér szín keveredésével. Itt egy családnak kellene laknia, nem egy szingli csajszinak. Viszont ha már idáig eljöttem, vetek legalább egy pillantást bentre is. Odalépek a súlyos ajtóhoz, és megnyomom a csengőt.

Állítólag itt van a tulaj, rám vár, de hosszú másodpercekig nem történik semmi. Még egyszer becsengetek, aztán végre nyílni kezd a bejárati ajtó. Kis híján elejtem a kezemben tartott papírpoharat.

Hirtelen magamhoz sem térek, csak bámulok egyenesen előre. Bámulok az ismerős arcra, és érzem, hogy a szívem önálló életre kel a mellkasomban.

Bámulok, és mindennél jobban tudom, hogy végre hazaértem.

Itt az otthon előttem.

Ő az.

Robin csak áll lazán, talpig öltönyben, fél kezével a keretbe kapaszkodik, és rám nevet. Az arca nyugodt, boldog és várakozó is. Legszívesebben a karjai közé vetném magam, ám nem tudok mozdulni. A látványa lehengerel. Annyira. Kibaszottul. Tökéletes.

– Helló, S. – Amikor meghallom a hangját, remegés fut végig rajtam. – Üdv itthon.

Csodálkozó tekintettel hajolok hátra, hogy megnézhessem a házszámot, mire Robin hangosan felnevet. Olyan boldog, olyan idilli ez a nevetés, hogy belefeledkezem a pillanatban. A szám egyébként stimmel, ez az a hely, ahová nekem jönnöm kellett.

– Jó helyen vagy – mondja, és arrébb áll, hogy én is elférjek mellette. – Kerülj beljebb.

Mióta megláttam, nem tudok megszólalni. Csak tátogok, mint egy hal, és igyekszem összekaparni minden józanságomat. Robin meg áll, várakozóan félrebillentett fejjel, és a szeme ismerősen csillog. Az arcára van írva a boldogság.

– Ez valami Copperfield-műsor? Amikor belépek az ajtón, te eltűnsz?

Robin lassan megrázza a fejét.

– Nem megyek innen sehová.

– Nos, ez esetben... – Ahogy ellépek mellette, megérzem az illatát. És azt hiszem, végem van. Minden, ami az elmúlt hónapjaimból hiányzott, ott áll mellettem. Figyelem, biztonság, nyugalom és meghittség, hogy azokról az őrjítően elnyújtott csókokról már ne is beszéljünk.

Szentül hiszem, hogy a homlokomon látszik minden egyes gondolatom, ezért gyorsan ellépek Robin mellől, és körbenézek a lakásban.

A padló sötét, tömör fából készült, akárcsak a bútorok. A falak hófehérek, a nappaliban egy királyi méretű kandalló áll. A parkettán itt-ott vastag szőnyegek nyúlnak el, a plafonról kristályos csillár lóg lefelé. Maga a nagybetűs idill ez a hely. Olyan otthon, ahová egy hosszú munkanap vagy egy hideg, télesti séta után haza akarok érkezni.

Robin összefonja a kezét a mellkasán, és úgy pillant rám, hogy abból világosan látszik, tisztában van az eszmefuttatásommal.

– Köszönöm, de azt hiszem, nem veszem ki. – Próbálok magabiztosnak tűnni, hogy azért mutassak valamicskét halódó önbizalmamból. – Túl...

Egyszerűen nem tudok rosszat mondani erre a lakásra, így inkább be is fejezem a mondatot, Robin viszont érdeklődően vonja fel a szemöldökét. Kitűnően szórakozik rajtam.

– Igazából nem baj. Ugyanis nem kiadó.

– Akkor rosszak a forrásaim.

– A forrásaid nagyon is helyesek – mondja ekkor, és közelebb lép hozzám. A szívem megáll egy pillanatra, mindenemet elönti az izgalom. – Csakhogy rajtad kívül senkit sem szeretnék lakótársnak.

Te. Édes. Istenem.

Elnémítanak a szavai. Leforrázottan állok, és csak nézem őt, ő meg engem. Valami történik közöttünk, tizedmásodpercek alatt. Összekapcsolódunk. Tudom, hogy látja a lelkemet. Tudom, hogy megbocsátott, és még mindig érez irántam valamit. És azt szintén tudja, én hogyan érzek iránta.

– Mi történik most? – kérdezem tétován, mire Robin óvatosan megvonja a vállát.

– A sárga a kékhez passzol.

Ugyanazokat a szavakat idézi, mint Tate. Tehát ezt is tudja, amin csodálkoznom sem kéne, hiszen ő Robin... Aki mindig tud mindent. Mégis váratlanul ér, hogy Tate a bárgyú szövegemet is előadta neki. Abban a pillanatban belém hasít egy gondolat, és a szavak értelmet nyernek: ha összekeverjük a sárgát és a kéket, mi lesz belőle? Na, mi?

Hát zöld.

Mivel nem válaszolok semmit, mert egyszerűen nem tudok, ő folytatja tovább.

– Akartad őt, S, tudom, és ez rohadtul dühített engem, de mégsem akkor szakadt el a cérnám, ahogy mondani szoktad. Hanem amikor visszajöttem, és te nem voltál itt. Nem mondom, úgy mentem el innen, hogy el akarlak felejteni. Csakhogy amikor visszatértem, minden egyes gondolatom te voltál. Én nem ragaszkodom semmihez, és nem függök semmitől sem. Te vagy az egyetlen az életemben, akit igazából akarok. Hogy ez rémisztő? Leszarom. Hogy elrontottuk? Már nem tudok ellene tenni. Hogy elölről kell-e kezdenünk? Igen. És hogy vállalom-e?

Ez az a pont, amikor előrenyúlok, és a mutatóujjamat az ajkára helyezem, így hallgattatom el. Meglepetés csillan a szemében.

– Így nem fogod megtudni a válaszomat – mondja évődő mosollyal, és lehel egy apró csókot az ujjamra.

– Tudod, hogy szeretem a kihívásokat. És szar dolog előre ismerni egy könyv végét.

- * -

Amikor végre magamhoz térek, megnyitom a telefonom böngészőjében a blogomat, és tudom, hogy ezután hosszú ideig semmit sem fogok írni bele.

A szavak súlyosak, és ezúttal nem is az enyémek. Nem én írtam őket, én csak kölcsönzöm.

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik...”

(Bibliai idézet, Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz)

:::... Huszonnyolcadik felvonás ...:::

Üdv!

Szerettem volna megvárni a "tavasz kezdetét", mielőtt befejezem ezt a blogot... Szóval ez az utolsó fejezet. De ne aggódjatok, lesz még egy epilógus...

Vélemények?

Ölel,

Svea

*

Elég sajátos módját választom az utazásnak. Stoppolok. Nem azért, mert nincs pénzem buszjegyre, van; minden spórolt pénzemet összeszedtem, és eladtam néhány cuccomat is. Egyszerűen csak nem tudom, hová indulhatnék. Így hát teljes egészében rábízom magam a véletlenre, a szerencsére vagy a sorsra, nevezzük akárhogy.

Húsz perc telik el, mire a főút mellett leparkol egy fehér autó, amit egy középkorú nő vezet. Kedvesen mosolyog, úgy kérdezi, hová tartok. Ó, ha én azt tudnám... Jól megfontolom a válaszom, ám végül úgy döntök, előállok az igazsággal. Valószínűleg elmebetegnek néz majd, és kirak a kocsijából, de nekem akkor is meg kell próbálnom.

– Hogy hova tartok? – sóhajtok egyet. – Oda, ahol az álmok születnek.

Remélem, nem gondolja azt, hogy Hollywoodban akarok kikötni.

– Jó – mondja ekkor, mosolya szélessé válik. – Akkor egy darabon együtt megyünk.

Négy óra múlva szállok ki az autójából, amikor ő majdnem eléri úti célját. Megköszönöm a fuvart és a kedvességét, majd az idegen városban keresek egy bisztrót.  Soha nem jártam még itt ezelőtt, ettől még kalandosabbnak érzem az utazásomat.

Egy pohár kávé fölött gondolkozom. Tudom, hogy jól döntöttem. Hogy nem lesz semmi baj. Néhányan rám mosolyognak, és ezzel is bizonyítják, mennyire igazam van. El akarom hinni, hogy jó hely ez a világ. Látnom kell, hogy az.

Akármerre megyek, a csodákat keresem. Olykor egy épületben, egy gyönyörű kertben, egy kisfiú nevetésében, vagy egy idős néni tekintetében találom meg. Akárhová is utazom, ott mindig találok valami szépet. Legyen az egy almafa vagy egy gyönyörű nő, amint tankol. Én ott vagyok, és csak némán figyelek. Nem keresek senkit sem, de hagyom, hogy megtaláljanak.

Néha persze nehéz. Ugyanolyan olcsó motelszobák és bisztrók fogadnak városszerte, ez pedig kiábrándít. Keresem a helyet, ahol átmenetileg szívesen maradnék, ám még nem találtam meg.

Path minden második nap telefonál. Van egy új számom, amit csak ő ismer, a régit meg otthagytam nála, hogyha keresnek, ő tovább tudja adni nekem. Azt mondja, azért hívogat ennyiszer, mert meg akar bizonyosodni arról, még nem öltek meg, vagy csempésztek ki az országból. Viccesek ezek a kételyei. Persze nem alaptalanok, tudom. De én igyekszem feltűnés nélkül élni. Néhány mondatnál többet senkivel sem beszélgetek, és sehol sem maradok olyan sokáig, hogy feltűnő lehessek. Egyelőre még keresem a helyemet.

Amikor elegem lesz abból, hogy mindenütt ugyanazt a világot látom, vonatra szállok. A nagyobb távolság változatossággal reménykedtet. Egy egész napot átutazom, aztán kilyukadok a semmi közepén. Na, ez nagyon nem az a városi környezet, mint amihez szoktam. Egy órát kell gyalogolnom, míg találok egy benzinkutat, ahol vehetek egy térképet.

Egy szakállas, tagbaszakadt férfi igazán kedvesen útba igazít, és kapok jó tanácsokat is, hogy hol szálljak meg, valamint hol vacsorázzak. Amikor azonban azt mondja, hogy ilyenkor már nem jutok be busszal a városba, kicsit letörik a kedvem. Hisz még csak délután öt óra!

– Köszönöm – mondom azért, és megpróbálok mosolyogni. Hát ez igen. Valahogy jobban átgondolhattam volna a tervnek ezen részét.

– Én a városban lakom – mondja ekkor a férfi, és mintha kicsit el is pirulna. – Úgy értem, amikor végzek... Elviszlek szívesen.

Felderülök a szavaitól, és elfogadom a segítségét.

Mivel nincs sok vevő, így leülünk egy asztalhoz, és kávézás közben beszélgetünk. Vagyis igazából ő az, aki faggat engem. Egyből kiszúrja, hogy nem vagyok idevalósi, így érdeklődik, egy nagyvárosi lány mit keres ezen a vidéken. Igazából nem szeretnék hazudni, ám a teljes történettel sem állhatok elő.

– Az álmaim után jöttem – mondom végül.

Újdonsült ismerősöm, Calvin füttyent egyet.

– Hát, ha csak nem tehenekről meg cowboykalapos hapsikról álmodsz, akkor rossz helyen jársz.

– Imádom a rodeót, szóval... – viccelődöm. Egyáltalán nem imádom, de úgy tűnik, ezen a környéken elég divatosnak számít.

– Ha hétvégig itt maradsz, akkor lehet benne részed bőven.

– Hű, izgalmasan hangzik.

– Izgalmasabb róla beszélni, mint nézni – nevet fel. Nem sokkal ezután kuncsaftja érkezik, és feláll, hogy kiszolgálhassa.

Abban a rövid időben, amíg figyelem, rájövök, hogy ismer mindenkit. Olyan barátságosan, közvetlenül bánik az emberekkel, hogy azt is megsejtem, mindenki kedveli.

Miután bezár, ígéretéhez híven, bevisz a városba. Egyenesen az őszerinte legjobb fogadóhoz hajtunk, ahová ő is bejön velem. Már meg sem lepődöm azon, hogy ismeri a nőt, aki a pultban áll. Kedélyesen elcsevegnek egymással, majd Calvin közli, hogy az ő nagyon jó barátja vagyok, és rövid ideig egy szobára lenne szükségem.

Ettől kezdve sokkal kedvesebbek velem, több figyelem irányul rám. Úgy érzem, meg sem érdemlem a virágcsokrot a reggeli mellé, vagy Demetra, egy nyolcéves kislány rajzát, aki állandóan a fogadóban van az édesanyja mellett.

A „városban” úgy egyébként, nagyjából háromezren laknak. Egy iskola van, két ovi, három kocsma és egy óriási focipálya. Itt sokkal melegebb van, mint otthon, ami nem is csoda, tekintettel arra, hogy délen vagyunk.

Hamar körbejár a hír, hogy érkezett egy idegen, akiről nem tudni, mennyi ideig marad, vagy egyáltalán miért jött pont ide. Hajmeresztő történetek kapnak szárnyra rólam, amelyeket Nana, az Éden Fogadó tulajdonosa kuncogva mesél. Gyakran teázunk együtt, vagy kér meg, hogy segítsek Demetrának a házijában, mert a matekhoz jobban értek nála.

Amikor megérkeztem, azt hittem erről a helyről, hogy definitív a világ vége. Ahol nincsen semmi. Ám ahogy telnek a napok, és én megismerem az embereket, úgy megszeretem őket. Még egy kisebb munkát is felajánlanak nekem, és rájövök, hogy néha a semmiből lesz minden. Hogy igazából simán kezdődhet ott valami, ahol mások szerint véget ér.

Úgyhogy maradok. Megpróbálok beilleszkedni, elvállalom a munkát a könyvtárban, esténként pedig a Rodeo Drive nevű kocsmában segítek be. Az egyik pultos lány a napokban lépett meg egy pasival, úgyhogy kell a plusz ember, és mivel Calvin mindenkit biztosított arról, hogy én jó barát vagyok, jelentősen megnőtt a státuszom. Vannak, akik furán néznek rám, de a többségük kíváncsi és kedves.

Ezen a helyen megtalálok egy darabot a régen elvesztett otthonomból.

Mivel sok időt töltünk a szabadban, kicsit megfog a nap is. Lesz egy egészséges színem, és végre lesznek barátaim is. Főként persze Nana és a kislánya, akik rövid időn belül, miután meggyőződnek, hogy nem vagyok extrém gyilkos a nagyvárosból, felajánlják, hogy költözzek be hozzájuk a galériára. Minden erőmmel ellenkezem, amin Nana megsértődik, és közli, hogy nem alamizsnát ajánlott fel, hanem egy korrekt albérletet.

Így hát két nappal később végül is igent mondok, és viszem magammal az egyetlen bőröndömet is. Még aznap megismerem Nana nagymamáját, akiről az első pillanatban érzem, hogy különleges. Kedvesen üdvözöl, semmi elutasítót nem tesz, viszont úgy néz rám, hogy tudom, a vesémbe lát. Kellemetlenül érzem magam a közelében, mert biztos vagyok benne, hogy átlát rajtam, és ismeri az egész életemet. Igyekszem távol maradni tőle és a lelkembe látó pillantásától.

A következő hónapban Path egy olyan dologgal hív fel, amitől számomra még a gravitáció is megszűnik. Jókedvűen szólok bele a telefonba, és örülök, hogy hallhatom a hangját, amikor hirtelen félbeszakít.

– Robin visszajött.

Ezzel sokkol először. Aztán rám zúdítja a többit.

– És egészen kicsikét kiakadt amiatt, hogy senki nem szólt neki rólad.

Mivel nem válaszolok, Path aggódni kezd.

– Skyl, ott vagy?

– Itt, igen – mondom halkan.

Számtalanszor gondolok Robinra, és arra is, vajon mi lehet vele, merre járhat. Mivel Path soha nem említett semmit vele kapcsolatban, arra következtettem, még nem tért haza. És ez így rendben is volt eddig – valahogy reálisnak tűnt, hogy nincs otthon, nincs azon a helyen, amit én is elhagytam. Viszont a tudat, hogy ő visszatért, én pedig egyszerűen nem vagyok ott, felér egy szúrással a szívembe.

– Tudni akarja, hol vagy, és hiába mondom, hogy nem tudom, nem hiszi el.

– Nem baj. Talán idővel megérti. Kösz, hogy tartod a frontot.

– És ezért marha sokkal tartozol nekem – morogja. – Minden erőmre szükségem van, hogy vissza tudjam verni a próbálkozásait.

– Egy angyal vagy. Kösz – mosolyodom el halványan, bár Path ezt persze nem láthatja.

– Te jó ég, most komolyan. Hol vagy te? Tényleg azt mondtad, hogy egy angyal vagyok? Valami súlyos gond lehet veled.

Erre már hangosan felnevetek. Az tény, hogy ez a hely megváltoztatott. Leszoktam a káromkodásról, a piázgatásról, és teljesen hétköznapi, kisvárosi életet élek.  Egy könyvtárban (na, jó, meg egy kocsmában) dolgozom, kertészkedem, pitét sütök és kockás ingeket hordok. Ez több mint király, de hogyan lehet elmagyarázni Path-nek, aki meg olyan... amilyen?

– Jó helyen vagyok, ne aggódj értem.

– Egyáltalán nem aggódom. Egy ideje már a hangod is teljesen más.

Nem tudok mit felelni, így fontos teendőkre hivatkozom, és lerázom. Azt is tudom, hogy ő is tudja, füllentek. Veszek egy mély levegőt, és néhány pillanatig még emésztgetem a hallottakat. Robin otthon van... Alig hiszem el.

Elsüllyesztem a zsebemben a telefonomat, és megfordulok a konyhában, hogy gyümölcsöket pucoljak a vacsorához, ám akkor meglátom, hogy társaságom is van. Emily, Nana nagymamája engem figyel az ajtóból. Szinte megáll a szívem, holott semmi bűnöset sem csinálok. Csak Emily olyan hátborzongató, miközben egy kedves, idős néni. Durva.

Mellém lép, a kezembe ad egy adag almát és narancsot, majd elővesz egy mély üvegtányért, és segít nekem a hámozásban. Egyikünk sem szól semmit, azonban a csend kis híján elviselhetetlen. Mégpedig azért, mert Emily jóval többet tud rólam, mint mások itt. Nincs elképzelésem sem, hogyan csinálja, és nem is érdekel a hókuszpókusza, de annyi bizonyos, hogy belém lát. Nem szemrehányó, nem ítélkező, csak... bölcs. Olyan mindent látó. Olyan „tudom, hogy sebeid vannak, és ezért menekülsz”.

Már nem azért mondom, de a családjuk indián ősöktől ered...

Ahogy közeledik a tél, úgy kezd egyre inkább érni bennem az elhatározás, hogy hamarosan tovább kell indulnom. Utálom ezt az undok gondolatot, mégsem bírom kiverni a fejemből. És szenvedek tőle.

Szeretem azokat az embereket, akik körbevesznek. Tetszik az új életem is, csakhogy nem letelepedni jöttem ide. Megtaláltam, amire szükségem volt: a békét, hogy rendezhessem a dolgaimat magamban. Megtaláltam a melegséget egy idős néni mosolyában, az őszinteséget egy gyönyörű kislány könnyeiben, a barátságot egy ölelésben. Csakhogy van a nyugalom, amire időnként szükségem van, és van a tűz, ami bennem ég. A kettő kioltja egymást. Ugyanis senkinek sincsen két fele...

Eldöntöm, hogy még karácsony előtt elmegyek. Senki sem örül a hírnek. Különösen Nana nem, aki elkeseredetten pityereg, nem tudom megnyugtatni. Az együtt töltött kis időnk alatt kölcsönösen tanítottunk egymásnak valamit. Ő azt nekem, hogyan kell őszintének és befogadónak lenni, én meg azt neki, hogy időnként néha engedni kell, hogy a dolgok elszabaduljanak. Demetra kisgyermekkönnyei is potyognak, miközben búcsúzóul átad egy rajzot, ami majd megvéd engem az utamon. Ebben a pillanatban könnyű lenne úgy dönteni, hogy maradok, de tudom, rövid úton megbánnám. Nekem most kell mennem.

Emilyt hagyom utoljára. Érzem a zsigereimben, hogy mondani fog valamit, hogy jelét adja annak a mágikus képességnek, amivel kiismert engem. Ő nem sír, nem szomorú, halványan még mosolyog is rám.

Megöleljük egymást, amikor a fülembe suttog.

– Jól döntöttél. Ne büntesd magad tovább.

Rajtam kívül senki más nem hallja a szavait. Hálásan nézek rá, és egyszerre elmúlik az iránta táplált félelmem. Már nincsen okom tovább őrizgetni azt. Kiismert engem? Igen. Méghozzá túl könnyen, de akkor is mi van? Az miért baj? Nem attól leszek különleges, hogy senkinek sem engedem meglátni, milyen vagyok valójában.

Én már nem félek magamba nézni. Tudom, milyen sok mocsok szárad a lelkemen, hogy milyen egy pusztító életet éltem, és képes vagyok rá, hogy ezt mind elengedjem. Mert nem csak a ragaszkodás az élet része. Sőt, nem is szabad görcsösen ragaszkodni, nem szabad azt gondolni, hogy önmagunkon kívül bármink is van a világon.

Mindenkinek megköszönöm a segítségét, különösen Calvinnek, és megígérem, hogy írok majd levelet, aztán ugyanúgy, ahogy érkeztem, elhagyom a várost. A hosszú vonatút pont kapóra jön, hogy lerendezzem az utolsó köröket is magamban. Boldogan pillantok a jövő felé, és már tudom, hogy az jelenleg hol kezdődik.

Örömmel pötyögök egy bejegyzést a Drazséra, amely mostanában bővelkedett a vidékies gondolataimban. A legfőbb ideje, hogy a blogom is visszakapja régi stílusát.

„Számtalanszor eszembe jut egy kérdés. Vajon tudjuk egymást jól szeretni addig, amíg mindketten elcseszettek vagyunk? Most úgy hiszem, hogy nem. Bár abban is biztos vagyok, hogy a szeretet gyógyít. Teszi a dolgát, csak néha túl vakok vagyunk, hogy ezt észrevegyük.”